Szívem

Szívem, csak megláttalak, máris elképzeltelek és megkívántalak.

Pedig még nem találkoztunk, csak a képedet néztem, amin zárt voltál, félszeg, semmitmondó, csukott szájú, félmosolyú alignő. De elárult rólad a fotó mindent, amit tudni akartam. Láttam, hogy nem bízol magadban, hogy fogalmad sincs, mi van a pillantásodba írva, milyen mélység örvénylik benned. Hogy nem is sejted, mi szabadul ki abból a kétdimenziós felületből, és hogy húzza rád ez az erő a téged néző férfiszemet. Elképzeltem, ahogy kigombolom lassan a blúzodat, és mielőtt szétnyílna, mielőtt megmutatna, a tenyerem már érzi azt, ami bent lüktet lágy dobbanásokkal, melegen. Elképzeltem, ami ott van, ahol véget ér a kép, a derekadat, a hasadat, a hajlataidat, a combodat, még a lábfejed ívét, a talpad érintését is. Az orromban volt az illatod, a számban az ízed.

Közel hajoltam, magamba ittalak. Nagy, mohó kortyokban teltem meg veled. Belélegeztem a vágyaidat, megkóstoltam a könnyeidet, simogattam a nevetésedet, bennem remegtek a rekedt hangjaid, én voltam a víz, ami végigcsordult a gerinceden, mikor a nyakadba csókoltam, hozzám igazítottad a járásod ritmusát, elértelek, bárhol voltál, bármit csináltál, megtetted, amit kértem, bármekkora volt az ára, megfizetted. Megcsapott a forróságod, a szemembe folyt, elvakított. Felszárították az ujjaid. Nagy, sötét, drága és díszes leveleket varrtam magamra, hogy meztelenül is legyen hová rejtenem a kést, amit hoztam. Mert ahogy elém feküdtél, ahogy kitártad magadat, villant a kezemben. Fel kellett, hogy nyissalak. Pontos volt a vágás. Sebészi, precíz, tiszta. És teljesen felesleges.

Mert nem ezt akartam látni, mert nem ezt képzeltem, és már nem kívántalak..., szívem.

Az igazság

Tiszta legyen. Engedje át a sugarakat, engedje át a fényt. Ne maradjon semmi, ami megtöri, ami torzítja, ami homályossá, többértelművé, sokszínűvé, puhává teszi a valóságot. Mert a valóság az kristály, a valóság az kemény, mint az acélból kovácsolt kard. Éles, egyenes, hajlíthatatlan, törhetetlen.

A műhely izzik. Én vagyok a fegyverkovács. Tüzes szikrák pattognak szerteszét. Olyan a forróság, amiben csak lángolni, égni érdemes, aztán hamuvá porladni egy pillanat alatt. Nem izzadok, nem olvadok, nem melegszem meg ennél a tűznél sem. Visszaköltözik az egész tél belém. Imbolyognak a határaim, dőlnek jobbra, dőlnek balra, de tartanak. Ropog a jég az ereimben, nem adja meg magát a hőnek.

Felemelem az igazságot. Két kézzel markolom, úgy lendül a magasba. Minden erőmet beleadom abba a csapásba. Fröcsköl a szél, vijjog az ég, amikor  belehasít a penge.

Tiszta vágás, jól végzett munka.

Tapsolnak az arkangyalok, hó hullik a tenyerükből a földre.

Grádicsok

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam, mert magasan volt, ami nekem kellett, asztalra szék, székre sámli, így épült a torony, hogy a címeket legalább lássam. Bár nem sokat segített például az, hogy Nyúlcipő, A római lány, Alexandriai négyes, abban, hogy tudjam, mennyit ér a zsákmány, ami az ágyam alá került a zseblámpa mellé. Villanyoltás után derült ki csak, hogy elég-e nekem, amit szereztem, hogy érdemes volt-e kockáztatni a lebukást minden értelemben. Ma sem tudom. De akkor, ott, tizenkét évem minden kíváncsiságával látni akartam, milyen történet lapul a könyvekben, milyen a világ, amit nem ismerek, milyen a világ, ami vár. 

Amikor a porszívó kihúzta a fényre az ágyam alatt csobogó titkos forrást, az anyám lábára ömlött.

Megtanultam, hogy mi az, amit nem szabad.

Nem mondta, miért.

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Szemmagasságban voltak a legszebb gerincek, vastagok, színesek, nyújtózni sem kellett utánuk. Kihúzni is nehéz volt, cipelni is nehéz volt, lapozni is nehéz volt azokat az albumokat. Néztem a cédrust és a hidakat, az egymásba fonódó zebrákat és a tavirózsákat, elfelejtettem olvasni, nem érdekelt a történet, a mese a képbe volt írva, betűk nélkül suttogott érthetetlen szavakat. Az intarziás asztalra rásütött a nap, a parketta vízben úszott, a szék volt a csónak, apám ringatta, nem a hullámok.

Megtanultam, hogy mi az, amit szabad.

Nem mondta, miért.

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Alul volt a helye, megtaláltam. Leültem a földre, a hátamat a falnak támasztottam, ölbe vettem, kinyitottam. Minden oldal más, mégis ugyanaz. Tudtam, mégis kerestem. A keresztet kerestem, a kereszten a testet kerestem, a testet az anya karjában kerestem, a fájdalmat pedig nem kellett keresnem. Az belém folyt, lassan emelkedett, színültig töltött, és az arcomra csordult a szememből. Pietà, pietà, pietà. Ezt olvastam minden kép alatt.

Megtanultam, hogy mi az, amitől én leszek szabad.

De azóta sem mondta, senki sem mondta, hogy miért.

Ne félj!

Minden fára rásimultam, nem értem át a törzsüket. Minden tóba beleléptem, a hullámok a térdemet kerülgették. Az ölemig csapott a víz, termékennyé tett, pedig nem akartam szülni. Élet fakadt belőlem, elrepült felettem, tüzet okádott. Annyira szeretett, hogy elhagyott, miután véresre rágta a mellemet. Ettől fehér lett a hajam, egyenes, ragyogó, mint a holdsugár, de érzem, kezd lenőni a fekete igazság, kígyóként tekeredik, elnyeli a fényt. Már nincsen kedvem mozdulni. Messziről nézem, ahogy a csata zaja átdübörög a dombokon, tudom, ki fog nyerni, és a vesztesnek dúdolva fonom a győzelmi koszorút.

 

Nagy levegőt vegyél! Szívd tele a tüdődet jeges széllel! Dobok feszítsenek a hátadra ősi ritmust, arra lüktessen a szíved a bordák ketrecében. Föl és le, ki és be, emelkedik majd zuhan a férfivilág.

Rám zuhan.

Földre teper.

Fölém térdel.

Leszorít.

Kifújom a levegőt. Az arcunkra szitál a meleg, puha pára. A nyakamon ott a kezed. Egyre szorosabban öleli a torkomat. Zárom a számat, azt nem kell betapasztanod. Inkább nézem, amíg látom, hogyan lángol a szemedben a téli nap.

Nem félek.

Ne félj!

Égforduló

Észak szeretői délre emlékeznek.

Tűz mellé terített, vastag takarókon izzad szenvedélyt a bőrük. Méregzöld levelű, vastag szárú növények nőnek a testükből. Köréjük fonódnak, vörös szirmokat bont a vágy. Lassan mozognak a lángok fényében, rájuk olvad a csend. Az erejük gomolyog a télben, felnyögnek a jégcsapok, mielőtt beléjük fojtja a hangot a forróság.

Kelet szeretői szomjasak.

Egymásból akarnak inni. Cserepes ajkak tapadnak a nyak védtelen meztelenségére, hogy életet szívjanak a mélyben lüktető erekből. Mohón, durván feszül neki az újjászületés reménye a tetszhalott szárazságnak. Csukva van a szemük, rejti a forrást, amit csak a fájdalom nyithat. Sós cseppekben fakad, legurul az arc törékeny csontjain, csorog, mire a vállra ér, csobog a medencecsont medrében, a combok közé ömlik. Megemeli őket a víz, örvényben forognak, összefonódnak, mégis a vizet ölelik.

Dél szeretői éhesek.

Megadják a módját. Kristálypoharakba töltik az óarany várakozást. Ami lecsöppen, felcsókolják, színültig rakják az ezüst tálakat. Roppan a foguk alatt az idő, kettéhasad, édes a leve. Eltelnek vele, de egymásból nem tudnak annyit harapni, hogy elég legyen. Hűvös a padló, csupasz a talpuk, selyemből van az út, nincsen vége. A telihold szórakozottan hint rájuk mézes illatokat.

 

Nyugat szeretői északról énekelnek.

A szél kíséri őket. Felkapja a dalt, lefújja róla a felesleges hangokat, hogy csak a lényeg maradjon hallható. Kemény a levegő, szavakat karcol bele a felismerés, ami a szemükben villan, ahogy nézik a másikat. Nem ismerik meg a tükörképüket, csak egymást. Fényben alszanak, árnyékban ébrednek. Olyan táncot álmodnak ketten, amibe beleszédülnek a csillagok.

Ti

Megégeti a bőrét a spártai nap. Magas férfi, az izmok táncolnak a bőre alatt, ahogy mozdul. Erő gomolyog körülötte, vér és izzadtság keveredik a fém hideg szagával, megelőzi az érkezését. A kezében a vas is kettéroppan, de ha őt öleli, az érintése hullámokat kavar, tudja, hogyan nyúljon, tudja, hova nyúljon. Nem azért választja őt, mert szép. Nem azért választja őt, mert méltó. Nem azért választja, mert erős. Azért akarja, mert egy anyagból gyúrták őket, mert egy nyelvet beszélnek, mert közös a cél, közös a valóság. Szövetségest keres. Társat a győzelemhez. 

Nem fordulnak egymás felé, a hátuk ér össze.

Kard van a kezükben.

Aki rájuk támad, tudnia kell, hogy ezen a pajzson nincs rés.

 

Arra született, hogy uralkodjon. Kék a vére, nem tett soha semmit, hogy hatalma legyen, az arisztokrata létezés olyan a számára, mint a föld és az ég koordináta-rendszere. Alap. Mindent megkapott, így koptak el a vágyai. Már nem emlékszik arra, milyen, ha éhes, ha szomjas. Ennek a férfinak találkoznia kell azzal, ami elérhető, mégsem fogható, ami kötődik hozzá, mégis szabad, ami kibillenti az egyensúlyából, hogy megélje végre a szabadesés biztonságát. Ennyi hiányzik az üvegből faragott tágas pompából, a csatornák partjára rajzolt palotából, ahol a termeket a legnagyobb forróságban is lehűti a tenger felől érkező északi szél. Ezért választja őt. Azt a nőt, aki az égből zuhant, aki minden tükröt összetört, akiben annyi a szó, hogy megnémult, aki olyan tisztán emlékszik  a fájdalomra, hogy elfelejtett sírni.

Meg fogja menteni.

Hogy megmeneküljön.

 

Mindent kipróbált, mindent megkóstolt, mindent megélt. Gyönyörű történetei vannak. Amikor mesél, olyan mély a hangja, hogy mézzel keni be annak a torkát is, aki hallgatja. Megtervezi, elrendezi, megszervezi a találkozásokat. Elegánsan, könnyen, hibák nélkül és csendesen dolgozik azon, hogy megkapja azt, amit akar. Rend van a kocsijában, sima a zakója. Virágot hoz, egyfélét. Nem keveri a színeket, nem keveri az illatokat. Az elvárásai nagyok, de olyan stílusosan illeszti azt, amit kér, abba, amit ad, hogy észre sem veszi a nő, mikor vitték táncba, már keringőznek az éjszaka fénygömbjei alatt. A pocsolyák kikerülik őket, nehogy sár fröccsenjen a harmóniára. Nem néznek a lábuk elé, nem néznek a távolba, egymást nézik.

Nincsen ígéret.

Nincsen örökké.

Nem lehet érezni, mit tud. Lehet tudni, mit érez. A teraszajtóban áll, onnan nézi, ahogy a nő meghódítja a déli teret. Sötét a haja, sötét a szeme, a selyeming gyűrötten tapad a mellkasára. Már hazahozta a legjobb ízeket, már énekelt a zuhany alatt, még nem száradt meg, még nem lakott jól. Egy darabig vár, majd farkasmosollyal a száján, egy nagymacska kecsességével mozdul, mögé lép, magához rántja. A meglepetés hangjai belefulladnak a vágyba.

Lobban a fény.

A tengerkék égbolt a forró kövekre ömlik.

Mi

Megcsókolja a bőrét a spártai nap. Sötét a haja, hosszú, a hátára omlik. Karakteresek a vonásai, nem babás. Az ereje a teste és a tudata. Nem sír, amikor mindenki más kétségbeesetten zokogna. Akkor sem, amikor elveszíti azt is, akinek ő adott életet. Egy olyan rendszer része, ahol a szabályok beégnek a csontokba, így az a teljesség, ami ő, csupán egy rész a közösség egészében. Dönthet arról, hogy aki választja, méltó-e hozzá. A hősi halál szerinte az élethez tartozik, ahogy a mitológia gyönyörű szörnyetegei a valósághoz.

Könyvekből tanulja a világot. Mindent érez, de azt hiszi, hogy mindent ért. Körülötte természetes, egyszerű, minőségi és harmonikus az élet. Benne minden mese, álom, képzelet és remény. Ő az a nő, aki csak akkor lesz látható, ha valaki a fénybe viszi, táncra kéri, tükörfalú palotába költözteti, észak Velencéjébe. Ott a helye. Megélni szenvedélyt ilyen méltósággal, felismerni a tévedést ilyen alázatos őszinteséggel, csak ez a nő képes. A hercegnek adja azt a szerelmet, ami nem kellett annak a senkinek, akit valakinek hitt.

 

Fuvolán játszik. Elegáns férfi-ruhákat hord, minimalista, méregdrága ékszerekkel, hűvös illatokkal. Rekedt a hangja, ezért halkan beszél. Éjszaka a macskaköves utcákon keringőzik a lámpák fénykörében forogva. A középkorról olvas a Szajna partján, elkerülik a galambok. Olyan az élete, mint egy impresszionista festmény, mozognak a formák, mégis stabil a kompozíció. Loftban lakik, nem padlásszobában. Üzletasszony, aki az irodalommal kereskedik. Évente kéri meg a kezét valaki. Nem adja, mert a szabadság az egyetlen kötelék, amit elvisel.

Él. Megéli és túléli a mindent. Imád enni, minden íze új, nem lehet jóllakni vele. Szereti a szép ruhákat, táska-őrült. Fekete a pillantása, gyémántok szikráznak a szemében. Hamar felcsattan, hamar megbocsájt. Tudja, hogyan legyen jó társ, jó anya, de nem biztos, hogy van kedve válaszolni a felesleges kérdésekre. Állandóan énekel, ha csak beszél, akkor is. Zöld keze van, amit elültet, kisarjad. Ragyog a tér, amikor a terasz korlátjára dől, és a robogókon száguldozó pizzafutárok felfütyülnek neki, mert annyira belefeledkezik a virágpiac forgatagába, hogy a selyemköntös egyre lejjebb csúszik a mellén. Kacag, nem húzza vissza.

Édes

Szürke az ég arca.

Porzik a fény rajta.

Okker levelekre potyognak a könnyei.

 

Dagasztom a nyugalmat, mint macska a párnát. Hogy levegősebb legyen, rugalmas, sima tészta. Kalácsot fonok belőle, aranyra sütöm, vajjal kenegetem, mézet csurgatok rá. Meg sem kóstolom, inkább addig nézem, amíg eltelek vele.

Dorombol az elégedettség.

Foszlik a várakozás.

Édes illatok töltik ki a hiányt.

Nem szűkölködöm.

3

A test sosem volt olyan, amilyet kívánnék, ha én ölelném. De mindig teszi a dolgát. Hízik, ha kell a háj, hogy ne látszódjon belőle semmi. Fogy, ha emészti a láthatatlanság forrósága, pedig jeges a felszín. Túlreagál minden ízt és illatot, mégis finnyás. Önuralomba bugyolálom, hogy nyugta legyen. Aki hozzá ér, azt kapja, amit megérdemel.

A gondolat megéli azt, amire a test képtelen. Hatalmasra nyitott szemekkel néz, nem fél látni sem. Darabokra szedi, ami jön, alaposan megvizsgálja, ha felismeri a működést, egykettőre összerakja, gyönyörködik benne, ahogy elgurul, aminek nincsen lába, hogy szaladjon. Szavakkal érint, mondatokkal izgat, simul, kacérkodik, bújócskázik. Nem hagyja abba, amíg szét nem feszíti a vágy a tudatot, hogy fogható legyen. Gyöngyöket nevet a képzelet, esőcseppekben csilingel az irónia, hiszen tét nélkül játszik nőt a gondolat. Senkit sem bánthat.

 

A lélek alszik.

Karja a párna.

Hitbe takarózik.

Földet ér a lába.

Nincs rajta zokni. 

 

Arra gondolok, hogy a testem hintaágyban pihen, amit két felhő közé feszített ki a november. Ott el tudom olvasni az üzeneteket, amiket a lelkembe írtál.

A láthatatlan

A pad a Margit híd egyik pilléréhez közel van a víz alatt, néha a víz fölött. A Duna dönt erről, nem ő. Ott a helye.

Még sohasem néztem felé, sohasem kerestem, nem hiányzott, nem gondoltam rá. De valaki azt mondta, ott van. Azóta nézek arra, keresem, hiányzik és gondolok rá. Láthatatlanként is látom, akárhányszor visz át a rakpart a híd alatt. 

A festéket lemarta róla a folyó. Amikor a napban fürdik, minden pórusával szívja magába a levegőt, hogy ha alámerül majd, és rohanó hullámok feszegetik terpeszbe a lábait, akkor is emlékezzen a fényre, ami a víz fölött várja. Hogy kitartson benne a vágy, legyen elég ereje, elég türelme a mérhető időhöz, a lassú áramláshoz, a helyes ritmushoz.

Érzem a kopott deszkákat magam alatt. Ha fészkelődöm, szálkák varrnak véres mintát a bőrömbe. Mozdulatlanul ülök inkább. Egyenes a hátam, kihúzom magamat. Gallyakat hoztam, a padra teszem a halott csokromat. A télből nyestem ezeket az ágakat, villámok fényénél, havas esőben, éjjel, a nevem napján, hogy a folyónak adjam az elmúlást. Vigye. Talán mire a tengerbe jut, kivirágzik.

Nézem.

Nem látom.

Rá akarok ülni.

Lát.

Nem néz.

Ölbe akar venni.

 

Együtt gondolunk a hídra, ami nekünk dől a partok felé, hogy összekösse a láthatót a láthatatlannal.

Mocsár

Édes a mocsár. Cukros a sár. Ropognak a kristályok a talpam alatt, nem bírják el a súlyomat. Felolvadnak, ragacsos massza tapad a lábszáramra, és a térdemet feszíti szét, hiába próbálom lefejteni a kezét magamról. Ha beledőlnék, langyos, mocskos ujjakkal simogatna, gyönyört adna a beletörődés, és észre sem venném, hogy mikor van még erőm szabadulni, mikor érek a végére, mikor adom fel, és azt sem, hogy mikor fulladok bele az iszapba.

Értem nyúl. Hosszú a karja, megfeszülnek rajta az inak, kidagadnak az erek, a csuklómra szorul az ereje. Lassan emel ki, bosszúsan cuppan a mocsár, de enged. Szabadulok a semmitől, mert a valamit vágyom. Halkan mondja az új mesét, hogy legyen időm a gyógyulásra, mögém térdel, kifésüli a hajamból a múltamat. Csak úgy, az ujjaival. Felmelegszem, nedves leszek, a veríték lemossa rólam a sarat, sápadtan világítok, ezüst az éjszaka, arany szemekkel nézik a csillagok a találkozást.

Milyen vágy nélkül élni? 

Ne mondd el!

Nem érdekel.

Metamorfózis

Ha gombostűre tűzted a pillangót, eszedbe jut a hernyó?

Akibe egykor még a tündér is beleszédült, most engedelmes társa a hétköznapinak. Gyógyteát kortyolgat, leszokik a cigiről, szelíden mosolyog, ha készül a családi szelfi, és szégyenlősen az asztal alá rejti a telefonját, amikor véletlenül az orrom előtt érkezik az üzenet. Diszkréten elfordulok, és rákacsintok a fotelban ücsörgő elhagyott mesémre. Unatkozik, játékosan felém rúgja a talpa alatt összegyűlt vizet, amit a szőnyeg sem tudott meginni. A bokáját villogtatja, térd fölé húzza a szoknyáját, fintorog, magát parodizálja, ami annyira jól sikerül, hogy elgondolkozom egy pillanatra azon, hogy a volt főszereplőmnek mellékszerepet sem adok többé. Tetszik ez a gondolat.

Állig cipzározott pufimellényben csücsül a kanapén. Flódnit eszik, a rétegeket gondosan szétszedi, előbb az alma, aztán a mák, végül a dió. Gyerekes dolog. Együtt jók az ízek. Égni fog a gyomra, ülve alszik majd, és a sztreccsnadrág pattanásig feszül a hurkákon, amiket a derekára növesztett az androgün működés. Amikor eltelik az édessel, feltápászkodik és megáll a vitrin előtt. A fölső polcon ül a baba. Egy darabig nézik egymást, aztán a baba mosolyogva becsukja a szemét. 

Elmosom a tányért, ahogy szoktam. Szavakkal öblítem le a napot, ahogy mindig. Vizes a hajam, de már nem csöpög, megszárad, ahogy kell. Sötét a telefon kijelzője, ahogy vártam. Minden rendben van.

Ha eltapostad a hernyót, eszedbe jut a pillangó?

Kerek

Gurulok.

Ide és oda. Ezüst az út, arany az árnyék, bíbor pöttyök borítják a nyomokat. Belőlem csepegnek, de nem fáj semmi. Lesimogatom a felesleges színeket a vászonról, lesöpröm a hajszálakat a vállamról. Megölellek, ha kitárod a karodat. Hátra lépek, ha magadat öleled. A gömbölyű létezésben nincsen elakadás, nincsenek élek, sarkok, elágazások. Egyenesek sincsenek. Kerek a vállam, kerek a hasam, a combomat két marokkal sem éred körbe. Ha a tenyeredbe engednéd az arcomat, olyan puhán csókolnám végig az életvonal völgyét, hogy a végtelenbe érne a vége. Spirálban fordulnak a napok. Az előre visszavisz, átismétlem a legfontosabb szavakat, hogy a múlttól kapott tudás hullámai ringassanak abban az időben, ami összeköti azt, amit látok, azzal, amit elképzeltem.

Nem gondolok rád.

Nem gondolsz rám.

Magunkra gondolunk.

Ébredés

Ébredés háromkor. Fókuszt élesíteni a világító számlapra a plafonon. Homályos, hogy a franc essen bele, de szemüveg még nincs, mert én látok!!! Szem becsuk, kinyit, tekerem a belső lencsét, sikerül, tényleg három óra van. Az jó... Visszaalvás. Ébredés fél ötkor, visszaalvás, de már csak éppenhogy, mert ötkor megszólal az az undorítóan lágyra tervezett dallam a telefonból, ami azt jelzi, hogy nincs haladék. Majd azt én döntöm el, világos? Kinyomom. Szundira. Tíz perc teljes öntudatlanság után a következő körben vagy megint eltalálom a szundit, vagy húsz perc múlva arra riadok, hogy elvesztettem a reggeli énidőt. Egyébként a szundi és a leállítás gomb között az a különbség, hogy nincs különbség. Csak irányok vannak, hogy éppen honnan nézem.

Tápászkodás. A függőleges helyzet szédítő érzése. Két lépés az ajtófélfa, kettő a konyhaasztal, kettő a kávéfőző bekapcsoló gombja. Ha megvan, akkor négy lépés is menni fog, annyi kell, hogy elérjem a rózsaszínű borzalmat, amit hívhatunk köntösnek is, de még ő sem hallgatna rá. Puha, vastag, nagy, ronda, pont jó reggelre. A kimért támaszok lassan hoznak egyenesbe, beléjük kapaszkodom, és közben arra gondolok, amire nem szabad gondolnom.

A kávésbögre melege, a fotel hátfájós ölelése, az ég igébe írt üzenete és a marék gyógybogyó, amit egy nagy korttyal nyelek le, csak arra elég, hogy induljon, aminek indulnia kell. Kimosom az ízeket a számból, ráfújom az illatomat a szagomra, puhára feszítem a testemet. Gondosan ügyelek arra, hogy kerüljem a tükröket. Fésülködni sem kell, mert a hajráf kisimítja azt, ami kócos. Smink? Nincs.

Magamra zárom a lakás ajtaját. Kívülről.

- Mehetünk.

- Én mehetek. Téged itt hagylak.

Majd

Kisütött a nap. Végre. A színek tombolnának, ha volnának. De csak a szürke és a fehér tud keringőzni a sugarakban. Szépen táncolnak, klasszikusan, semmi túlzás. Elismerően bólogatok. 

Kitárom a teraszajtót, beengedem a fényeket, beóvakodik a langyos és kíméletes ősz. Nem baj, ha kicsit hűvösebb a kint, mint a bent. Megigazítom a majomkenyérfa cserepét, ami most azt jelenti, hogy arrébb taszigálom, hogy érje el a nap a leveleit, simogassa, amíg teheti, mert holnap beviszem, vége van a nyárnak, ha beleszimatolok a szélbe, érzem a telet, a jeget és a kéket. Itt az idő. Megértettem. Azt az ígéretet kaptam, hogy a sötétség világosság lesz. Az éjszaka pedig nappal. Komolyan veszem. Minden lámpát felkapcsolok. Versenyeznek a nap fényével. Én vagyok a zsűri. Mindkettő első helyet kap. A francba a nyertesekkel!!!

Ki kell szellőztetnem a lakást.

Ki kell szellőztetnem magamat.

Hagyjam, hogy levegőt hozzon a megérkező? Hagyjam, hogy a pulcsim alá nyúljon a szél, és lekapja rólam a régit? Melegek a múlt illatai. Friss, ami jön. A bőröm forró. Ha hideg a keze az újnak, akkor dideregni fogok, amikor hozzám ér, de megszárad az izzadt fáradtság, kisimulnak a gyűrődések.

- Vérszagod van. Tudod? Sokat éltél. Sokat is kell még. Nem jó, ha hagyod, hogy kibuggyanjon a véred és megfesse a tökéletes, tiszta, rendezett tereimet. Ez bontja a teljességet. Megint darabokra szakad az egész. Persze, adok papírtörlőt, minőséget, ami felissza, beissza, megissza. Nehogy már a vajszínű kárpit foltos legyen! De én érzem. Szagot fogok, szimatolok. Szeretem az életet, főleg ha meleg és vörös. Jajjj, nagyon szeretem... Te mit szeretsz?  Ezt elfelejtettem megkérdezni.

- Majd.

Engedj!

Engedj el!

Nem kellek.

Van neked a szél. Fújja a tempót, könnyű lesz a lábad, nem is porzik az út, ahogy rohansz előre. Úgysem fogod bevallani magadnak sem, hogy előlem futsz. Nem kergetlek. Lassíthatsz. A vágy a következő kanyarban várakozik, a fák mögé bújik, az illatáról ismeri meg az, akinek még van szaglása. Nem engem kívánsz.

Van neked a szerelem. Lágy formák, csendbe takart éjjelek, csili az erkélyen, lila ízek, piros álmok, csini és szexi szemüveg, hogy lásd a betűket. Ezzel sem tudsz olvasni engem, mert amit én írok, az akkor is homályban marad, ha élesíti a csiszolt nagyító. Maszatos az érzékelés, ragyog a helyzet, képek álmodják magukat rajznak, a színeket pedig beissza a valóság. Elmúltál.

Van neked minden. Hiába játszod el a szegénylegényt, még a könnyeidnek is ára van. Én nem fizetek értük egy fillért sem. Ami jut, elég. Ha pedig az idő utolsó cseppjei is kifolynak a tenyerem öleléséből, összezárom az ujjaimat, amik, ha feszegeted őket sem nyílnak többé. Az ősz pedig gyönyörű, ez nem a te döntésed, hanem az övé. Nem jössz többé.

Van neked erőd. Érzem. Tudom. Ébred a hatalmam a tiédtől. Fülledt, langyos, félig sem önmaga. Vízbe fogod mártani. Hideg lesz a reggel, köd úszik a folyó fölött, párát lélegeznek a kövek. Lesz kapás? Lesz étel, ami kitölti a hiányokat bennem? Karcsú leszek attól, ha végre azt ehetem, amit kívánok? A világszép nádszál kisasszony lecsúszik a könyv borítójáról és a meséi viszik táncba. Felkértél.

Nem kellesz.

Elengedsz?

Így is lehet

Mese?

Miről meséljek?

Meséljek a tóról, ami reszket az őszben, és tüzes levelekkel takarja a mélyét, ami még nem fagyos, csak hűvös, sűrű, krémes? A levelek megmártóznak a napban, úgy adják magukat mégis a víznek. Vagy a folyóról suttogjak? Ami új medret talált, de olyan erővel tölti ki a partokat, hogy tágul a széle, szakadnak a határok, és úgyis elragad, ha biztos vagy benne, hogy kapaszkodsz. Vihar utáni ragyogást akarsz? Cseppeket, amik hintáznak a felhők szélén, és a villámok nyomain csúsznak bele a pocsolyákba, mert tetszik nekik a csobbanás hangja?

Mindegy?

Akkor nem mesélek.

Mindegy-mesét nem tudok mondani.

Ránézek a szavaimra. Ők tudják, hogy mit akarnak. Felém lépnek, rám hajolnak, bűvös a kör, a varázslat a bőrömön bizsereg, a véremben kezdik el a táncot. Lassan. Összeérnek, eggyé válnak, nincs sok, nincs kevés, csak az elég ér a vállamhoz. Meg sem fogja, a szeme vezet, tudom, merre és meddig ring a mozdulat. Felveszem a tempót, lobban a zene, gyorsul a szívem. A hátamra simul az erő, felkap, a levegőben fordulok, puhán érkezem, koppan a tűsarok a parkettán, nem billen, ami van. A kint és bent már összeforrt. Mert ez a tánc ilyen.

Mindegy-mesét csak táncolni tudok.

Mit rajzolnál?

Mit rajzolnál?

Mit rajzolnál magadra?

Fát? Madarat? Tollat? Keresztet? Indákat, amik a fát ölelik, mert nem engedhetik a madár tollát a földre hullni, keresztben fonják a mintát, hogy legyen szimmetria a nonfiguratív kompozícióban?

Kerüli a tükröket. Megint. Nem is emlékszik, mikor látta magát utoljára úgy, ahogy van. Teljes egészben, meztelenül, tiszta és erős fényben. Nem is akar emlékezni. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy soha sem látta magát olyannak, amilyen valójában. Más sem látta. Megnyugtató. De itt szó sem lehet nyugalomról. Bemegy a fürdőszobába. A kád fölött ott a tükör. Hátat fordít neki, úgy vetkőzik le. A zokni beleakad a nadrág szárába, dühösen cibálja, annyira ideges, hogy ki sem fordítja, amikor a szennyesbe dobja. A kényszerek vigyázba vágják magukat, a falhoz szorulnak, hogy elférjen a szűk térben a feszültség. Csukott szemmel lép, csukott szemmel emeli fel a fejét, akkor sem lát, amikor végre szembe mer nézni saját magával. Hunyorog. A csuklójával itatja föl a könnyeket, amiket a félelem sírt az arcára. Éles a kép. Bámulja a nőt, aki a tükörben áll. Sokáig. Aztán előre hajol, két kézzel támaszkodik a kád peremére. Nem bírja el a karja, térdre esik. A fájdalom erős, a tarkójáig csap, az állát is bevágja, a szájából kifröccsenő vér bíbor pöttyöket fest a tükörre. Van szőnyeg. Vastag, puha. Onnan nem látni semmit. Összegömbölyödik. 

Na!!! Hagyd már! Figyelj! Rám figyelj! Azt kérdeztem, hogy mit rajzolnál. 

Mit rajzolnál magadra?

Maszkok

A maszkokat akkor szerettem meg, amikor megéreztem Velence szagát. Nem megy ki az orromból. A rohadó élet, a sós víz és a középkor olyan illat, amit ha egyszer megkapsz, akkor emlékezni fogsz rá, amíg levegő áramlik a tüdődbe, nem por. Látom, ahogy talpig fekete selyemben dőlök penészes, máladozó falaknak. Látom, ahogy a csillagok a lagúnák vizében pancsolnak, ahogy festett arcok nevetnek könnyekben úszó boldogságot, ami a pillanatot imádja, engedi a múltat, legyint a jövőre. A kesztyű fölé húzott briliáns fénye a tükrökben lejt önimádó táncot. A forró sóhajokból pára szitál, bekúszik a szoknyák alá, és ahol elfogy a combon a harisnya, oda tapad.

Azok a maszkok a szájat hagyják nyílni, a szemeket varázslatosra festik.

Ezek a maszkok befogják a szájat, a szem pedig keresi a szavakat, amiket most már csak látni lehet, mondani nem.

Ideérsz. Leveszed rólam ezt a maszkot, ami nem engedi át a hangomat, és én eléneklem neked a halált, ami az örök életig vezet.

Amikor itt leszel, előveszed azt a maszkot. Rám adod. Folytatod a dalomat, a számba csorognak a hangjaid, oldják az ízemet. A szememben meglátod a vízen ringatózó csillagokat, és a felismerés gyönyöre összetöri a valóságot. Belelépek a szilánkokba. Nem sírok.

Jó lesz

Esik. Napok óta a víz viszi az időt, nem én. Kikerülni sem lehet, hallom, ahogy a kerekek átszakítják a pocsolyákat, hallom, ahogy kopognak a cseppek az ablakon, be akarnak jönni, kitartóak, szétverik az utat előttem. Nem látok semmit.

Hallom a folyót, ahogy dagad, telik, árad, ahogy eléri a partot és elnyeli. Nézem, ahogy hömpölyög. Olyan szép, olyan iszonyú. Olyan jó lenne belegyalogolni, egyre mélyebbre, egyre messzebbre. Nem, ne aggódj, nem pakolnám meg a zsebeimet kövekkel, nem lenne rá szükség. Nem azt akarom, hogy a fenékig húzzon. Arra vágyom, hogy felemeljen, hogy sodorjon, forgasson, táncoljon velem. 

Bárki kért fel eddig, mindnek nemet mondtam. Igent kell végre mondanom. És ki másnak is adhatnám magamat, ha nem annak, aki kérés nélkül visz, aki helyettem dönt, akit nem érdekelnek a kifogásaim, a logikus és okos magyarázat, ami az elutasítást csipkézi. Mert nem törődik a finom részletekkel, a jelentésrétegekkel, a metaforákkal és azzal sem, ha kapucnis pulcsiba rejtem mindenemet. Pofátlan gátlástalansággal nyúl hozzám, a nyakamba csókol. A haragomra kacag, a könnyeimre szorosabb lesz az ölelése, a kérdéseimre előbb válaszol, mint ahogy kimondhatnám őket. A számra tapasztja a tenyerét, örvénylik a szeme, hangok nélkül mesél. Erős a szaga, megcsap, kékül bennem a vágy, bársonyfeketén ragyog a szívem. A lelkembe csobban. Úszik. 

Bele fogok fulladni.

Jó lesz.

Ez sem?

Éhes vagyok. Főztél valamit?

Szomjas is vagyok. Meg tudsz itatni?

Sejtettem.

Csak ínycsiklandó ígéreteid vannak, amikkel tele a  padlás. Így szokták mondani. Nem?

Rendben. Majd én készítek ételt. Nem nagy dolog. Kell hozzá tonhal. Meg friss paradicsom. Meg valami, ami zöld, és valami, ami lágyít, sűrít, összerak, valami, ami a ragut egybe húzza. Fekete olajbogyó is kell, a kukorica, csak ha szereted. Aztán főzök hozzá tésztát is, hogy legyen, ami felissza azt, ami sok. Mi legyen? Tagliatelle? Vagy valami különleges? Nem tudok olaszul. De olasz tészta lesz, esküszöm. Majd te mondod, ami kell. Azokat a fura, idegen szavakat, amiket elég megsejtenem, és olvadok, édes leszek, ostoba, azt fogom gondolni, hogy az íz és a szó a minden. Hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy jól legyek. Nagyon jól. Ugye ez menni fog? Pár mediterrán mondat, pár fűszer, pár varázslatos hazugság. Na, légyszi, csak ennyi... Nem olyan sok. Alig valami.

Ez sem? Akkor mi marad? Mi az utóíz? Mi az, ami a száraz-próbán átmegy? Tudod, amikor kiittad a bort, és az üres pohárból veszed ki az illatot. Mert azt is érezni kell. Ami marad.

Marad a keserű. Marad a homályos emlék. Marad a csalódás. Maradok én. Magamban. Magamnak.

Jó ízem van. A számba dugom az ujjamat. Szopogatom.

Elment az étvágyam.

Utol éred?

Vizesen

Olyan messze van a nyár. Még messzebb lököm. Beleizzadok.

Kimelegszem, mint amikor az ablaktalan szobában taszigálom a dobozokat. Emelem, lehúzom, föltolom, nyitom és csukom a rendet. Keresem, hol van az, amit meg kell találnom. A finom por a testemre tapad, koszos leszek, verítékszagú, dolgos, a munka derékfájós hőse. A hátamra rajzolt angyal kacsint, de csak az látja, akire nem nézek. Még ő sem veheti észre, hogy úgy hömpölyög a szemem mögött a víz dühe, hogy ha kiengedem, fényt szakít majd a falakban, átrendezi a tereket, tisztára mossa a rekeszek maszatos oldalát, lezúdul a lépcsőkön, és megfojtja hazugságaik ezüst láncával azokat, akik elfelejtették időben levenni a múltat.

Vizes ruhában az is látható belőlem, ami nem való senki szemének. Átöltözöm.

Az ismeretlen

Minden nagyon világos. A terek is fényben lubickolnak. Nem kell lámpa, nem kell sárga, a nap ragyog a falon, az arany betűkön megcsúszik és az ölembe pottyan. Könnyű, nevetek, körbe fordulok, oda dobom a zöldnek, elkapja, tovább táncol vele, én pedig nézem őket, amíg meg nem unom az értelmetlen létezést. Szomorú leszek, betűket sírok, amiket én írtam, mégis nekem üzennek égi szavakkal.

Nem ismerem fel őket.

Azért van sárga is. Mustáros, mint a vadas mártása, ha jól készíted el. A zöldséget nyersen darálod, kicsit megégeted, a cukor barnán rottyan, ami lágyítja, az is konkrét lesz, darabos marad, hogy a vad húsa ebben olvadjon. Arany, mint a ragadozók szeme, akik az utolsó pillanatig elhitetik veled, hogy lassúak, nagyok, nehezek. Aztán úgy mozdulnak, olyan iszonyú sebességgel, hogy villanásnyi időd sincs menekülni. Bízhatsz bennük, ha elég messze vannak, ne bízz bennük, ha közel engedted őket.

Nem ismernek téged.

Ma vajon milyen álmok jönnek? Én leszek az, akit ketté vág a folyó? Vagy visszakapom a tavamat, és a virágok belepik a víz tükrét, hogy meg ne lássa magát a tündér, el ne kezdjen hisztizni, csapkodni, rombolni. A tavirózsák majd megállítják. Kemények a szirmok, élesek a levelek, megvágják a rózsaszín ujjacskáit, pedig simogatni akarnak. A vér lassan csöppen, elalszik, nincs ideje megalvadni.

Nem ismerheted meg.

Az ébredés visszaadja a józan világosságot. Kitárom a karomat, terpeszben várom, hogy a nap aranyba öntsön, szobor keményen, mégis úgy, hogy mozdulni tudjak. Határok között, indákkal díszített keretben feszülök neki a dolgomnak. Olyan szép baba leszek, hogy rémülten, szűkölve hátrálnak előlem a vadak. Pedig én is ragadozó vagyok.

Nem ismernek fel.

Csend!

A csend a legjobb válasz.

A csendben ott van a minden, ami a semmihez bújik. Nem is látom, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik.

A csendet mindenki annak hallja, aminek akarja.
Durva a csend. A szívverés dübörög, a lélegzet szelet kavar, a gondolatok egymással ordítanak. Két kézzel fogom be a fülemet, hogy ne értsem ezt a csendet. Mindent értek.

Kedves a csend. Magához húz, nem ellenkezem, rásimulok, közel hajol, mondana valamit, de nem tud. Néma, mint én.
Nincsen szám.
A néma babáknak csak szemük van.
Be tudják csukni.

- Mondj már valamit!!!
- Már mondtam. Te jössz.

A nappal kell

Sötétben indulok, sötétbe érkezem.
Akkor is így van, ha a szélvédőn keresztül a nap első sugarai a szemembe metszik a reggelt.
Akkor is, ha a bukó fény lángoló pallossal csap a nyakam felé, amikor botladozva támolygok le a lépcsőkön, és nem találom az otthonom kulcsait.

Sötétben élek.

Nappal kell meghalnom.

Illúzió

A közelség illúziója végighúzza a száját a szívemen. Puha az ajka, meleg, száraz. Csak nehogy kidugja a nyelvét és a lelkembe nyaljon. Beleremegek a gondolatba. Nem tudom eldönteni, hogy az undor az erősebb bennem vagy a vágy.

Lenyelem az illúziókat, amik édes szavakba bújtatják a távolságot. Azt mondják, rád gondolok, látom a szemedet, érzem az illatodat, ott van a számban az ízed, közel vagyok, veled vagyok. De a kérdés és a válasz nem éri utol egymást, hogy valódi párbeszédben kapaszkodjanak össze a monológok.

Lenyelem az illúziókat, amik a bennem születő mesevilágot tükrözik, fénybe emelik, árnyékkal díszítik, formába öntik, táncot ígérnek, de mást kérnek fel. Villognak a szivárványhártya hátsó oldalán, megvakítanak, vakon tapogatózom utánuk. Mire visszanyerem a szemem világát, üres lapra bámulok.

Lenyelem a fülledt, tömény, puha párát, amit a képzelt közelség fújt a bőrömre. Védtelen, meztelen a csuklóm, amikor a bizalom hullámain ringatózik, úgy adja magát a forró lélegzetnek, amit a ráhajoló illúzió fúj rá. Átharaphatná, de csak beleszagol.

Becsukom a számat, eleget nyeltem.

Törlöm az üzeneteket.

Vízbe merítem az illúziókat.

Sisteregnek.

Kialszanak.

Én is lefekszem.

- Valódi közelséget akarsz?

- Azt. Nem illúziókat.

- Baba, képzeld azt, hogy valódiak!
- Majd, ha valóság leszek.

Maradj veszteg!

Ne mozdulj, ne nyúlj felém, ne tarts meg, ne fogj át, ne nyomj le, ne emelj föl, ne csinálj semmit!!!

Maradj veszteg!

Majd én mozdulok.

Lassan, nagyon lassan foglak megérinteni. 

Éppenhogy. Alig. Hogy azt érezd, hogy nincs is ott az ujjam a bőrödön, csak azt képzeled, hogy hozzád érek.

Úgy. Nagyon puhán, nagyon finoman, nagyon könnyen, nagyon lágyan.

Édes cseppek fakadnak belőlem, mézesek, a szádra kenem a vágyat, hogy lenyalogathassam a saját ízemet, amit egyből megkapsz, mert nem engeded, hogy távolodjon, ami vagyok, vasmarokkal fogod a tarkómat, nincs menekvés.

Megértem, engedem, mindent adok, azt is, amit álmodban sem mernél kérni.

Kitágul a tér, örvénylik a minden, szédülni sincs idő, annyira.

Ne mozdulj!

Majd, ha az égig emelkedett a tó.

Ott vagyok otthon.

Te pedig bennem leszel itthon.

Sehol máshol.

- Baba, ettől mozdulnom kell.

- Mondtam, hogy ne! Legyél te a mozdulat...

Helyzet

Leszakad a derekam. 

De nem csak a plusz súly húzza, nyomja, feszíti, roppantja, töri.

Dehogy.

A derekamon ott van a kezed nyoma. Ahogy rám húztad, belém nyomtad, ahogy hozzám préselted. Nem a kezedet.

Dehogy.

Leszakad. Nincs edzésben, nincs ölelésben, nincs támasza, nincsen fal, ami megtartja, keret, amihez hozzádőlhet, párna, amin megpihenhet. 

Nem tehetsz róla, nem tudtad.

Nem mondtam.

Nem is kérdezted.

Te azt mondtad, hogy erős vagyok.

Ha te mondod, így is van.

Semmi baj.

Hátra nyúlok, a tenyerem támasztja a fájdalmat, ami a csuklómba kapaszkodik, és felkúszik a karomon, ahol a vállamat hátranyomva billent meg éppen annyira, amennyire a nyakam tud hajolni.

Kihúzom magamat.

Alólad.

Lecsúszik a kezed.

Rólam.

Ezt akartad.

És most, hogy érzem, milyen nélküled, én is ezt akarom.

- Akkor most értjük egymást. Igaz?
- Ugyan... De a helyzet, az érthető.

Kár

- Élet van benned. Minden porcikádból dől. Beléd akarok merülni.

- Nem félsz, hogy ha bennem leszel, teljesen, egészen, akkor ott, a tó mélyén, ahol minden olyan csendes, olyan sötét, olyan tömény, olyan más, akkor levegő után kapkodva akarsz majd a felszínen lenni megint? Kint?

- Megtanultam, hogy mindent nem lehet.

- Kár...

Szerelem?

Nem is tudom, hányszor hallottam már. Hogy ha szerelem volt, akkor az más. Akkor nem számít, hogy lángoltak a falak, ropogva égett az otthon, hogy megváltoztak, máshogy fordultak, a semmibe zuhantak sorsok, életek. Mert ez szerelem volt!!!

Komoly? Ez az örök mentség? Ez feloldoz minden bűn alól? De akkor hol az áldozati bárány, akinek a vére tisztára mossa a szerelmes szíveket? Hol? Ki az? Vele mi a franc van???

"Nem tehetek róla édesem, értsd meg, szerelmes lettem. Csak úgy jött, vitt, és minden más ment a kukába. Az életünk, a ház, a kocsi, a munkám, a gyerekek és a méltóságom is. Na jó, lehet, hogy ezek közül maradt végül ez-az, de te akkor is repültél, mint a vadgalamb, olyan ívben, olyan messzire, amennyire csak hajítani bírtalak. Jól dobok. Van gömbérzékem."

Ez olyan ócska.

Vagy mégsem?

Ez az, amit mindenki megért, mindenki elfogad, ami után nincs kérdés, nincs szükség magyarázatra, mert belefojtja a jogos felháborodást abba is, aki viszi a balhét.

Hja... szerelem. Az más...

Jó.

Legyen szerelem.

Gyújts bennem tüzet, lobbanjak, narancs fényekben fürdő fáklyaként világítsam meg az eget, vörös selyem tapadjon a mellemre, csússzon le a csípőmről, szánkázzon végig a combomon, és a bokámat égesse, amikor a lábam elé omlik. Arany hamu szitáljon rá a bőrömről, mert végigsimítod a testemet mindenhol. Parázslik.

De ez csak engem ment fel.

Én nem akarlak téged meggyújtani.
Utálom a tüzet.
Víz vagyok.
Meg amúgy is.

Meg amúgy sem.

- Érezted már az égő hús szagát babám?

- Nem.

- Iszonyú. Sosem fogod elfelejteni.

Szerelem

A fotelban ücsörög, kicsit lecsúszva, a lábát feltette a kanapé szélére, így a legkényelmesebb. Eszik, mert eszébe jutott, hogy azt is kell. Eszik, mert arra sosincs elég idő. Most van. Nagyokat harap, rág és nyel. Tele van a gyomra, de nem hagyja abba, hiába kopnak az ízek, ahogy múlik az éhség, hiába érzi, hogy elég volt, hogy nem kell több súly a hasára, mert legurul róla a bugyi, és rángathatja vissza, ami annyira kiábrándító, hogy akkor inkább fel sem kellene venni.

Valami nagyon édes, túlcukrozott és olcsó sorozatot bámul, de ettől sem lesz rosszul, azon töpreng, hogy vajon van-e a szekrényben még valami, amit magába tömhetne fojtásnak. De nincs ereje feltápászkodni, hogy megnézze. Amúgy is jön majd az erőpróba éjjel, amikor kilöki az ágyból a zabálási roham böjtje, savat fog köhögni, magát fogja átkozni, és levélszámra fogja nyelni a gyógyszert. Sebaj. Még van pár óra addig. A sztorira koncentrál.

A vámpírfiú nem akarja bevallani, hogy szereti az emberlányt, és nem csak a vérét kívánja szívni. Az emberlány már annyit várt, meg annyit jelezte, hogy szabad az út a szívéhez, hogy az egy közlekedési lámpának is a becsületére válna, így kezdi unni a fiú nyűglődését. Dolgoznak, nyomoznak, elvannak, a lány egyre exebb barátja közben sajnos meghal, és még a vámpírfiú sem tudja visszahozni, hiába könyörög az emberlány. Közben kicsit emberfiú lesz a vámpírból valami csodafűszertől, és akkor napoznak a tengerparton, meg együtt esznek szőlőt, megélik a csodát, hogy mi is lenne, ha... (Itt azért kezdi rontani az élmény minőségét a gyomra, mert fura hangon morog, és tompán fáj az étel puszta látványa is, viszont tudja, hogy a piknik szőlő nélkül, az olyan, mint a vámpír fogak nélkül, így figyeli tovább az eseményeket.) Nem maradt le semmiről, mert a fiúnak meg kell mentenie a lányt, ezért visszaváltoztatja a legjobb barátja azzá, ami eddig is volt, vámpírrá. A barnulásnak annyi, a kínlódás folytatódik, lány pislog, fiú nézi, de csak a bűnügyek oldódnak meg, ők továbbra is maradnak kötve. Aztán az utolsó részben a lány összekapja a szoknyáját, és jól megmondja a fess vámpírnak, hogy ez bizony tarthatatlan, bírhatatlan, erre a fiú bátran kimegy az ajtón, a lány azt határozottan becsukja utána. A fal két oldalán nyomják össze a homlokukat, ahogy kell. Hatásszünet, erős közelik, kék és fekete szemek totálban, könnyben, amíg a vámpír nagy levegőt nem vesz, és nyafogás helyett bekopog, (persze nem mondja a lány, hogy gyere be, borul az egész vérszívó szabályzat, de ez most kukmindegy) bemegy, röviden összegzi, amire jutott, hogy mindegy, ki a vámpír, ki az ember, meg hogy lesz majd ezután, most csak az számít, ami van, és az van, hogy ő szereti a lányt. Na. Végre.

Most kellene rókázni. Nem megy. Kinyomja a tévét, a távirányítót a földre dobja, fölhúzza a lábát a háborgó hasáig, átöleli a térdét. Gondolkozik. Aztán minden előzetes hüppögés nélkül sírva fakad.

Hangosan zokog.

Viszonylag hamar abbahagyja.

Feláll, a szekrényhez lép, megnézi, van-e benne még valami. Ha van, meg fogja enni.
Ha nem fér el benne, ha nem marad meg benne, akkor is.

Kit vársz?

Mindjárt. 

Mindjárt ide ér.

Hűvös lesz a keze, és ahogy a nyakamra simul bársony érintéssel, az ujjai alatt megmozdulnak a vékony inak, lassabban lüktet a vérem,  vörösebb lesz, a bőröm puhább, a szám édesebb.

Libabőrösen reszket bennem a vágyakozás.

Sóhajokba takarózom, álmok ébresztenek a sötét reggeleken, fekete gondolatok húzzák hátra a fejemet a hajamnál fogva, hogy feszesebb legyen a nappal.

Mindjárt itt lesz. Zoknit kell húznom a lábamra, hosszú ujjú fölsőt a karomra, kapucnit a fejemre, meleget a szívemre, hogy csituljon a remegő, bizonytalan dobbanás.

Gyere be, annyira vártalak!

Gyere be, hozd az ősz virágait, van vázám, van vizem, van helye az asztalomon.

Gyere, mert ha lehűl a megérkezés, azt fogom hinni, hogy már el is mentél. Hogy már elbúcsúztunk, mielőtt itt lettél volna.

- Kit vársz?

- Aki jön. Őt.

Kuss legyen!

Egyre több okom van a félelemre.

Egyre kevésbé félek.

Ez normális? 

Nem féltem, amikor jégbe dermedtem, és törtem, roppantam, aztán robbantam, olyan éles és apró szilánkokra, amik ellen nincs védelem, nincs takarás, nincs gyógyszer, nincs gyolcs, ami bekötöz és elaltatja a fájdalmat. Csak daloltam, csak hagytam, hogy doboljon ritmust a tél, és a mínuszok voltak a vokál a szólam alatt, ami belőlem szállt a hóesésben, de sosem ért a felhőkön túlra.

Áténekeltem a telet.

Áténekeltem a nyarat is.

Altban, mélyről kiszakadó hangokkal, amik nem a számból csorogtak, hanem az ölemből fakasztottak olyan forró patakokat, amiket a lepedő próbált felinni, de hiába, mert a gyönyörű áradás folyóvá duzzadt, és elmosta az öntudat gátjait.

Most is dúdolok.

Halkan, mert az ősz füstösre égette a hangomat. Kottát rajzolok a combomra, hangjegyeket karcolok a talpamra, dallamot masszírozok a vállamra, amikor magamat ölelem.

Mire megint itt lesz a tél, megnémulok.

A félelem zizegve hullik a lábam elé.

Kuss legyen!

Álom

Öblítő szaga van a napoknak. Pedig még van, ami nem tiszta. De ilyen az ősz. Meg kell mosdatni, ki kell fényezni, le kell törölni, hogy ne legyen párás, ne legyen homályos.

Ne!!!

Szebb, ha mosódik. Szebb, ha ködös, ha olvad, ha határtalan, foghatatlan, ha folyik.

Az elmúlt szerelem velem maradt.

Elküldtem, de ha halkan megszólítom, válaszol.

Nem ment elég messzire.

Hallom.

Vagy csak visszhang, ami bennem hullámzik, senki másban. Ez is lehet.

Magammal beszélgetek.

A tündér pedig türelmesen üldögél a parton, és a lábujjaival bűvös köröket rajzol a vízbe, hátra dől, a könyökére támaszkodik, titokzatos mosollyal figyel. Várja, hogy eltűnjek végre, hogy újra ő legyen az egyetlen, a pótolhatatlan, az igazi.

De tudjuk, én is, ő is, hogy csak a víz az igaz, a víz visz mindent, csak a víz létezik.

Ami lángol, illúzió, tüzes álom, amiből nedves lesz az ébredés, csobogó a reggel, áradó a nappal, örvénylő az éjszaka.

- Hol van a baba?

- Alszik.

- Ébreszd fel!

- Én? Alig bírtam elaltatni...

Kint vagy bent

Mindig ezt csinálja. 

Csak egy kicsit, aztán nagyon lesz belőle.

Most a takarítás. Csak egy kicsit. Persze rendesen, de normál tempó, portörlés, porszívózás. Alapok.

De a folyosó üvegablakai olyan hangosan nyüszítenek, hogy légyszi, látod, megvert minket az eső, beszőttek hálóval a pókok, összefröcskölt a sár. Na jó. Legyetek tiszták. Holnap úgyis zápor jön, idióták! Ablakmosás után azonnal foltok, hogy egy napig se tartson ki a tökéletes.

Évszakcsere, tároló-pakolás, kiveszi az ősz színeit, leveszi a nyár koszorúját.
A fejéről is.

És a függönyök... Nem nyafognak, csak olyan furán kemények, pedig puhán kellene lebbenniük, ahogy a a huzat csábítja őket abba a táncba, amiben nem kér fel senki senkit, mindenki magával ropja.

Legyen az első a nappali. Az tíz függöny, mert sok az ablak, sok a fény. Ez az ára a ragyogásnak. És a vasalás is megúszhatatlan. Ha már belekezdett, akkor nincs kicsit gyűrött, hanem minden simán lobbanjon, reppenjen, szálljon az ég felé, ha az üvegbe csapódik a nyomorult, akkor is.

Hol a deszka? Utál vasalni.

A többit máskor, mert minden elfogy egyszer. A vasárnap is.

Ennyivel is garantáltan  kinyírja a derekát, a hátát, a karját és a vállait.

Majd holnapra csitul. Legalább kevesebb ideje marad arra, hogy másokkal törődjön.

Mert mások azt hiszik, hogy ma pihen, hogy ma direkt van csendben, hogy ma magával van elfoglalva, hogy ma összegez, meg keménykedve keményedik.

Dehogy.

Csak takarít.

Reggeltől estig. 

Töröl, mos, porol, hogy aztán egy óvatlan mozdulattal azt is kirázza az ablakon, amiről azt gondolta, hogy nem tudna nélküle élni.

Hoppá... Hosszan nézi.
Ott hagyja.

Nem nyúl utána.
Annyira fáj már mindene, hogy ez most egyszerűen nem megy.
Arra gondol, hogy így legalább kiderül, hol van a helye. 

Kint vagy bent.

- Baba, megint a kényszerek.
- Igen. Rendet kell rakni. 
- Kint vagy bent?
- Ahol vagyok. Ott.

Ha megjössz

Ne szólj hozzám!

Majd én szólok hozzád.

Ha azt látom, hogy van értelme beszélni.

Ha azt látom, hogy a nap úgy festi meg a halványszürke falakra ragasztott aranyzöld betűket, hogy az ige életre kel a fénytől, és a fejem fölött örvénylik spirálban. Lehúz, hogy felemeljen.

De amíg a csók a kávésbögrén ragyog, nem a számon, és alig tudom uralni az ujjaim remegését, hogy ne essen ki a kezemből a porcelánba merevedett gyönyör, addig nem szédülhetek a szavaidba.

Inkább a szőnyeg közepére tolom a széket.

Tartja a derekamat.

A gerincemre simul.

Nem karol át.

Gurul.

Olyan könnyű lendületbe hozni.

Velem pörög, ahogy lököm, arra, amerre dőlök, annyira, amennyire akarom.

- Helyre toltad a széket?

- Persze.

- Becsuktad az ajtót?

- Be.

- Kopogjak?

- Ne.

- Akkor honnan tudod, hogy megjöttem?

- Onnan, hogy belépsz.

- Bezártad az ajtót!

- De nem kulcsra.

Alkalmas

Nincs idő. Az órák megálltak. Nem mélyülnek a ráncok tovább. A kék foltok pedig soha sem lesznek feketék, lilák, kicsit zöldek, egyre halványabbak. Kékek maradnak. Nincs gyógyulás. 

Most, ebben a kifeszített, teljesen mozdulatlan pillanatban kell előhúznod a kardodat. Iszonyú erővel, tökéletes profizmussal, semmire sem gondolva vágd le a fejemet. Hogy vége legyen az örökkévalónak. Ezt akarom. Ha megteszed, akkor újra indul minden. És alkalmas leszek valamire. Talán.

- Mikor alkalmas neked?

- Mi?

- Az, hogy találkozzunk. Hogy együtt legyünk.

- Együtt?

- Összefonódva. Úgy, hogy annyira bújsz, hogy az már majdnem gyerekes, mégis vágy lobban bennem, nem ringatni akarlak, hanem ha már ennyire tapadsz, akkor még közelebb húzni, beléd merülni, ott lángolni, veled égni olyan hamuvá, ami arany, nem szürke, amiből élet lesz, nem halál.

- Ez szenvedély.

- Az.

- Rendben. Mikor alkalmas nekem a szenvedély? Nézzük csak. Kell a naptáram. Mindegyik. Az is, ami online mutatja a perceket, az is, ami a hűtőn van, amiben pipálni szoktam azt, ami már mögöttem van. Az a kedvencem. De az is kellene, ami a szemem mögött írja az időmet, csak nem tudom, hány lap van még hátra, ezért ha lehet, akkor inkább azt hagyjuk.

- Most komolyan... Naptárak?!

- Persze, hogy tudjam, mikor alkalmas. És amikor megtalálom, akkor nyilván még semmi sem lesz biztos, mert lehet, hogy neked nem lesz megfelelő az, ami nekem. Nem?

- De. Értem.

- Érted?

A hálátlan

Mindent meg lehet szokni.

Hálás vagyok.

Ilyen tökéletesen vagyunk összerakva.

Hálás vagyok.

Precízen, pontosan, gondosan, nehogy valami komoly bajunk legyen akkor, ha egyébként nincsen semmi komoly bajunk.

Hálás vagyok.

De ha mégis lenne valami végzetes hiba, valami durva, javíthatatlan, akkor azt is meg lehet szokni. Csak a fájdalomcsillapítók mennyiségére, minőségére, és az adagolás ritmusára kell figyelni.

Hálás vagyok.

Mert mire van szükség ezen kívül?

Nem jut az eszembe.

Hálás vagyok.

Ami mégis az eszembe jut, az csupa olyasmi, ami máson múlik. Meg másokon.

Hálás vagyok.

Úgyhogy elmehet minden más a picsába.

Meg mindenki más is.

- Hálátlan vagy!!!
- Majd meghálálod.

???

Költői.
Mégis kérdezek.
De költő, nem leszek.
Ettől sem. Mástól sem.
Akkor sem, ha hallom, hogy rímes az első három mondat. Akkor sem, ha tudom, mi az időmérték, de csak félig égett cigaretta ízét érzem a számban az ecloga íze helyett. A szimultán pedig annyira sok, hogy az édes anyanyelvem a hasamig lóg tőle. De legalább nem a mellem ér odáig.

Kilököm magamból a kérdőjeleket, mint valami fura horgokat, hátha akad rájuk valami válasz. Ha nem, akkor meg pecáztam. Az állítólag hobbi.

Miért csendes a hajnal? Elvitte az ősz a madarak hangját is? Nem pittyennek, nem csipognak, nem énekelnek második jelentést, sőt az elsőt is megtartják maguknak. Mert a hideg, ami még itt sincs, beléjük fojtotta a dallamot. Attól tartok, hogy ha reggel ki akarok majd menni, mozdulatlan, jeges testeket kell az ajtóval félre löknöm, hogy legyen hová lépnem.

Miért akkor lesz valakiből harcos, erős, magabiztos férfi, amikor beleszagol a szélbe, és az már nem hozza a vágyott illatot? Amikor a szűkre dagadt szemek rezzenéstelen közönnyel nézik azt, akit egykor hatalmasra tágult tündérpillantás látott olyan halhatatlannak, akibe csak belehalni lehet. Miért akkor, amikor kiszáradt a tó? Miért akkor, amikor nincs kiért csatába menni? Amikor térdig vérben gázol a vízben edzett, és annyi lángot fúj, hogy a halottak a ruhájába kapaszkodnak, hogy ne tudjon tovább lépni.

Miért  termékeny a terméketlen?
Miért tehetetlen a tehetséges?
Miért értem a semmit, és miért nem tud senki sem kezdeni valamit a mindennel?
Miért van az, hogy a kérdőjel fordítva mondja azt, hogy SSSSSS, és a pont alatta zár, nem nyit?

- Miért kérdezel ennyit?
- Hogy ne halljam a csend válaszát.

Mondd meg te!

Nő.

Nem méretben. Bár itt-ott lehetne nagyobb. És itt-ott kisebb is. Sokkal kisebb. De olyan, amilyen.

Nagyon nő.

Az milyen?

Mondd meg te!

Vagy mondja meg az, aki nőnek látja. Aki észrevette, már akkor, amikor nem volt nő, csak egy zavartan, félig mosolygó kép egy prospektuson, vagy csak egy következetes, mégis lenyűgözően kiszámíthatatlan lendület a teremben, csak egy szabályokkal zsonglőrködő bűvész, akinek a markában sorsok roppanhatnak össze, ha elrontja a trükköt. Barát, aki mást szeret, lelki társ, aki nem engedi, hogy megfogják a kezét, láthatatlan narráció, ami nem ölt testet, érintése mégis van.

Nem fogják megmondani.

És te sem fogod.

Mert hiába tudják, hogy az illata olyan mély, olyan sok, hogy semmihez sem hasonlít, mégis ismerős. Hiába vettek már levegőt a bőréből, a hangjaiból, a hajából, és talán abból is, ami belőle fakad. Hiába kóstolták meg a szavait, a gondolatait, hiába fürödtek meg tetőtől talpig a meséiben, hiába érezték már magukon a pillantását, magukban az erőt ahhoz, hogy felemeljék, hiába látják, amit érez, és nézik, amit lát.

Hiába.

Mert az éretlen rügyek savai szétmarták a szájukat, a piros egyszerű, nyers konkrétsága giccsre nevelte őket. A tériszony vaksága gyávaságot szült, és a beletörődés beton stabilitása eleve kudarcra ítélte a győzelmet.
Te se strapáld magadat!
Ha hezitálsz, bűbájos szavakkal beszél le majd arról, hogy ő legyen a nő.
Igaza van.
Pedig hazudik.
Ők is hazudnak, és te is hazudsz. Őszintén.

Miért?

Mondd meg te!

- Most nem beszélgetünk?
- Nem. Megyek, és kiköpöm a vért a számból. Bár azt sem tudom, hogy a saját ízemtől vagyok-e ennyire élesen lágy, vagy a tiédtől.

Hosszú

Lógatja a fejét. Nehéz. A haja a szemébe hullik. Hosszú.
Amit a mának adott, annyi volt, hogy nem maradt semmi.

Elmondta, hogy hogyan kell támogatni valakit, akit ránk bíznak, vagy aki ránk bízta magát. Közben azon gondolkozott, hogy kiben bízott, kiben bízik, és egyáltalán mit jelent az szó, hogy bizalom.

Elmondta, hogyan kell vezetni egy szervezetet, és háromszor is úgy lépett hátra, hogy az asztal a combjának csapódott, pedig az első fájdalom után sima ügy lett volna egy lépéssel elkerülni a következő ütközést, de a teret sem érezte, nemhogy önmagát. 

Beszélt szerepekről. Ő, aki azt sem tudja, kinek az arca van éppen a maszk mögött, amit letépni sem lehetne már, úgy összenőtt vele.

Stratégiát, rendet, eljárásokat, ütemezést, programokat vázolt logikus ívben, elemző ábrákkal, tisztán, szépen, miközben a káoszt tuszkolta vissza magába nagyokat nyelve, nehogy lehányja a katonás sorba pakolt jegyzeteit.

Úgy dőlt a lift oldalának, mint aki tudja, hogy a mozdulat olyan üzenet, amit ha dekódol az őt néző férfi, akkor veszélyesen szűk lesz a fémbe zárt doboz, ami velük emelkedik. De nem volt nő, csak egy könnyű, fehér rongyokba csavart forró test, ami a fal hűvös érintését kívánta, semmi mást.

Reggel még tavaszt lélegzett, délben nyáríze volt annak, amit mondott, este pedig az ősz karja emelte be a kormány mögé, hogy megérkezhessen a téli éjszakába. Ott töltheti föl az ürességét jéghideg kortyokkal. Megégetik a torkát, még mélyebb, még rekedtebb, még bársonyosabb lesz a hangja.

Nem hallja senki.

Billen a feje. A nyaka meztelen, mert a haja pőrén hagyta, az arcára omlott. Hosszú. 

- Nincs is hosszú hajad!

- Nem is lesz.

- Pedig az babásabb lenne... Sötét, hullámos lobonc, amitől nevet, akihez hozzáér.

- Tudod, hogy nem nevetne.

- Tudom. De muszáj mindig elrontani a mesét?!!!

- Ezért rövid.

Kontraszt

Nincs miért harcolni. Tudta. De azért újra, újra, és még egyszer, meg aztán is mondani kellett neki, hogy maradjon már veszteg. Persze nem hallgatott soha senkire. Küzdött tovább az éggel, hogy megkapja a válaszokat.

A terem fehéren ragyogott, a reggel is kifényezte magát, azt ígérte, hogy a meleg lesz a nappal, izzasztó, árnyákok nélküli, mintha nyár lenne, de őszbe merítve.
Ez kellett neki. Meg hogy azt képzelje, nem ül, hanem áll. Nem áll, hanem pörög. Vele forog a ruhája, vele forog a haja, vele forognak a mondatok, és azok is, akik hallgatják őket, akár kint vannak a kicsi szobában, akár bent a nagy teremben. Össztáncot akart, lelkesedést, ébresztő gondolatokat és olyan szavakat, amikbe bele lehet kapaszkodni, és felrepülni a hátukon a végtelenbe.
Mozdulatlanul nézték a lendületét, némán hallgatták, hogyan énekel. Ha nem figyelt, akkor gondosan feltörölték a padlóról a lába nyomát, nehogy elcsússzanak rajta.
Babáknak hívta őket. Pedig még nem voltak babák.
Mire kiért az utcára, minden csendes lett és lassú. Villogott a járda, de ő hunyorogva is a lényeget nézte. Azt, hogy mindegy, mi van benne, csak az számít, amit más érez, csak annak van értelme, amit más gondol, csak az lehet fontos, amit más akar. Nem vitatkozott, bólogatott. Nő volt, aki érti, hogy a fehér reggel után fekete este jön, közte pedig csak pár perc marad élni, de az is csak annak, aki elég merész ahhoz, hogy kipróbálja, mi fér bele a pillanatba.
Vissza kellett mennie a terembe, egyre gyorsabb léptekkel, már szinte szaladva, lobogva, rugaszkodva, lendülve, hogy ha beér, megint pördülhessen, foroghasson, ragyogjon a nap, szikrázzon az ablaküvegeken, hátha a majdnem babák ezekben a tükrökben felismerik magukat, és nem csukják be a szemüket a legerősebb fényben sem többé.

Bátor volt. De ezt csak a reggel tudta és az este.

A nappal nem vette észre.

- Már megint a kontrasztok! Legyen világos!
- Baba, a "petite mort" ragyogása nem oldja az éjszakát. Azt nézd, ami ott is látható marad, ahol találkozik a fénnyel a sötét.
- Észre fogom venni?

- A babák szeme mindig nyitva van. Nem?

Hozzád

Mindig van első perc. Mindig van utolsó perc.

De mi van közöttük? 

Mennyi?

Mire?

Miért?

Kinyúlt, puha, kényelmes, kicsit sem szexis hálóingben, az ágyban, a falnak dőlve, félig vakon tapogatja ki a betűket.

Ír, mert nem tudta elmondani, amit kellett volna. Nem fértek szavak az estébe, nem fértek az éjszakába sem. Hajnalban pedig nem beszél. Reggel sem sokat. Nem is biztos benne, hogy van e egyáltalán valami mondható. Olyan kényelmes a csend. Olyan süket, olyan vak, olyan naiv.

A fehér párna bezzeg a rózsaszínnel sutyorog arról, amiről nem is lenne szabad tudniuk. Jobb lenne, ha inkább arra koncentrálnának, hogy megszáradjanak. Nedvesek a vágytól meg a könnyektől. Ha sírtál már úgy, hogy semmi okod sem volt rá, ha írtál már úgy, hogy nem volt mit mondanod, ha szerettél már olyan mélyen, hogy észre sem vetted, talán érted.

- Baba, kihez beszélsz?

- Hozzád. Ki máshoz?

- Maradj csendben!

- ...

Irodalom?

Résnyi a szeme. A szempillák füstfátyolt legyeznek a valóság elé, így pedig minden valótlan.

Vékony a keze, a nyár udvarias csókjaitól még aranybarnák az ujjai, de a gyűrűk lepotyognak róluk, ha az ég helyett a föld felé nyúl.

A hasa gömbölyödik. Oda gyűlik minden, ami emészthetetlen, rárakódik a csípőjére, kipárnázza, kitölti, elnehezíti.

Az asztalra könyököl a monitor fényében, a tenyerét az arcára tapasztja, felhúzza a szemhéját, hogy nyíljon a rés, és a keze mögött legalább ott legyen a világ, amit elképzelhet. A gyűrűk az ujjtövekre csúsznak, annyira föl, hogy ennél már nincsen beljebb. A hasa gömbölyű, a súly az ölét nyomja, a dereka már egyenes. Egyenletesen, nyugodtan veszi a levegőt, azt akarja, hogy ami hamarosan megszületik benne, mese legyen, mégis igaz, tömény, de szomjat oltó. Beszélő írás, sehogy sem irodalom.

Ha majd az utolsó szótól is megszabadul, és azt gondolja, hogy könnyű és üres, akkor várj egy kicsit, mielőtt félresimítod a haját a tarkójáról. Csak akkor kezdd el oda rajzolni azt, amit érez, amikor már biztos benne, hogy nincsenek érzései.

- Mi az irodalom?

- Mit tudom én.

- Akkor miért írsz?

- Mert olvasnak.

- Mi a jó illusztráció?

- Ami találkozik a szöveggel, megöleli, és az pontosan illeszkedik a karjába.

- Érti is?

- Minek? Megtartja.

Színtelen

Száguldanak az órák. A percek beléjük kapaszkodnak, és lobognak az őszi szélben.

Szeretem a sebességet, csak felkavarodik bennem az idő, és mire felfogom, ami most van, már el is múlt.

Megörökítik a képek a pillanatokat, de képtelen vagyok rájönni, mi a helyes sorrend, így csak érdekesek lehetnek, de semmi értelmük.

Minden annyira fehér, annyira homok és szürke, hogy a többi szín szerintem nem is létezik, csak a szemem mögött.

Vannak más színek egyáltalán?

Ennyit látok. Azt, ami előttem van, és azt, ami bennem. De nem tudom, hogy én minek látszom.

Látszom egyáltalán?

Vagy lehet, hogy beolvadtam a fehérbe, a szürkébe, és arany szálakkal átszőtt, semmilyen színű takarót borítottak rám, hogy még véletlenül se lógjak ki a sorból.

Elég lenne

Hirtelen tört be most az ősz. Nem úgy, ahogy szeretem. Nem ragyogva, szépen öltözve, bársonyos fényekkel, olyan hűvössel, ami néha langyos kicsit, hogy legyen időm megszokni azt, hogy nincs több veríték, csak meleg szellő a nyakamban, csak arany csillámok a bőrömön, csak az éppenhogy, az alig, a majdnem puhasága. Ezt hozta mindig. Most miért nem???

Nem. Most villámokat ad, és annyi falevelet, hogy azt sem tudom lesöpörni, amit az eső nem ragasztott a teraszra. Nincs rend, nincs tisztaság, csak vihar, apró, ragacsos szemét mindenhol, és olyan idő, ami kifolyik a markomból, hiába fogom.

Gyere már ide!!! Szorítsd az ujjaidat a halántékomra, nyomd a tenyeredet a homlokomra, hogy a bennem tomboló láz csillapodjon, hogy a bennem kavargó félelemből halkan csorogjon ki az erő. Tarts meg, hogy ne szédelegjek, ölelj át, hogy ne remegjek, csókolj annyi ízt a számba, hogy csillapodjon az örök szomjúságom, az örök éhségem, hogy egy másodpercre azt hihessem, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz...

Csak egy pillanatra.

Kérlek.

Elég lenne.

- Baba... csitulj...

- Akkor dúdolj altatót, és ringass el!

Mozaik

A csempe, ami az étterem különterme előtti tér kövét díszítette, elcsúszott. A sarkai nem illeszkedtek pontosan. Ketten álltak fölötte. Együtt nézték. Az egyik nem vette volna ezt a hibát észre, bár jól látott, mindig előre nézett, nem a lába elé. A másik észrevette, ahogy mindent észrevett, ami lent van. Mert fontos volt, hogy mire lép, de nem számított, hogy merre.

Az egyik ilyen volt, a másik olyan. Az egyik nő, a másik férfi. Vagy fordítva? Mindegy. Két világ. De ott, a rosszul illesztett csempe fölött végre egy irányba néztek. Az asszimmetria nem közöttük volt, hanem alattuk. Így billentek egyensúlyba. 

Amikor elbúcsúztak, az egyik a másik csupasz vállához nyúlt, finoman, éppenhogy. Szerette volna megölelni.

Amikor elbúcsúztak, a másik úgy tett, mintha ez az érintés teljesen rendben lenne, aztán előre nézett, fölsétált a lépcsőn, és hagyta, hogy a különteremből kicsapó kacagás lesöpörje a válláról azt, ami nem való oda. Hiszen ő sem való olyan ölelésbe, ami nincsen. Bármennyire is szeretett volna lenni.

A templom padlóján a csempe fekete volt és fehér. Mindenki eltakarta a száját. De a szemek ott voltak a maszkok fölött, és csorgott belőlük a fájdalom. Az egyik a padsor széléhez dőlt, hogy ne essen el, pedig nem ő gyászolt. Ő a másikért sírt, aki észrevette, hogy várja, és elindult felé. Megölelték egymást hosszan, erősen, de nem mondtak semmit, ami begyógyíthatná a szemeket, csak mosta a könny a vállaikat. Talán egyszer majd olyan virág nő ebből a vízből, ami fekete lesz és fehér, hogy a semmi és a minden találkozhasson egy elviselhető világban.

Késő éjjel kezdtek el beszélgetni. Órákig tartott, órákig repültek a mondatok több ezer kilométeren keresztül, oda és vissza, át az óceán fölött, üveghegyeket érintve, légörvényekben forogva, fültől fülig, szívtől szívig. A hajnal kapujában apadt csak el a szó, nem azért, mert elfogyott, hanem azért, hogy maradjon idő rendesen megérkezni a holnapba.

- Nagyon szeretlek.

Mondta az egyik.

- Én is nagyon szeretlek téged.

Mondta a másik.

Filia és agapé íze volt az éjszakának. Világosan ragyogott a sötét.

Erósz megvárta, hogy a hajnal adjon más szavakat a valódi érintés emlékével.
Az egyik kitárta a karját. A másik pedig hozzá bújt. Szorosan.

- Az egyik az a másik?
- Ne zavarj össze!

Rés

A tér olyan volt amilyennek elképzelte. Nagy. Visszhangos, magas, kongó. A két redőnyös kapu között a levegő a derekát akarta, feleslegesen tömte a táskáját a széken maga mögé, érezte, hogy a teste didergő fájdalommal válaszol a huzatnak, hiába volt meleg.

Hallotta, ahogy az, akit halálra ítéltek, az életről beszél, és megköszöni, hogy élnek azok, akiknek még nem kell meghalniuk.

Hallotta, hogy az, aki nem akarta, hogy valaki legyen, a senkiknek mondja, hogy mi a valami.

Hallotta, hogy mondják a nevét, felállt és névtelenül sétált azok elé, akiknek van neve, de az övét nem akarták meghallani.

Csak kicsit nyomta túl a pedált a pályán.

Csak kicsit gondolta végig a mai napot.

Csak kicsit tervezte meg a holnapot.

- Van rés a ma és a holnap között?

- Van, babám. Ha közéjük álmodod.

A nevem

Kavicsokat gyűjtök, de csak fehéreket.
Azokra fogom felírni a nevemet.
Azt, hogy ki is vagyok én.
Ki vagyok igazán.
Fehérrel írok majd rájuk.
Hogy csak én tudjam elolvasni.

- Kavicsokat?
- Igen.
- De akkor több neved lesz?
- Megint lebuktam?
- Amíg el nem buksz, csak irkálj, babám!

Tik-tak

A kezét a szájához emeli, mintha meg akarná csókolni az ujjait. De csak szaglászik. Érezni akarja azt, amit még lehet. A félig leengedett redőnyök fénypöttyöket vetítenek az arcára, és ha nagyon fülel, hallja azt, ami a kacagásából itt maradt. 

Nem tudta abbahagyni. Hiába próbálta visszanyelni, újra és újra kibuggyant belőle. Minden vele nevetett. Nevetett a piros lepedő. Nevettek a macik a párnán, a királyfi és a lova a takarón, a fotelra dobott farmer és a falhoz szorult, titkos kívánságok. Nevetett az a pár óra önfeledten, mutatók és ketyegés nélkül, ami kiszökött a mérhető időből.

Vesz egy sóhajtásnyi levegőt a bőréről, és a fotelra dobja a köntösét, hogy a farmer hűlt helyét eltakarja valami. Mukk nélkül nyúl a szappanért, az óráknak beint, kattoghatnak tovább.

- Mi volt vicces?

- Nem volt vicces.

Schedule

5.00

Fölébredni, hallani, ahogy mellettem az ágyban halkan pittyen a telefon, és szinte ugyanabban a pillanatban kint az asztalon rázümmög a tablet. Dallam legyen, ne csak valami egyszerű madárzaj, a hajnal első hangja.

6.00

Kikecmeregni, rózsaszín felhőnek álcázott köpenybe csavarodni, kávégéppel molyolni, lábat lógatni a teraszon, újra kezdeni minden mondatot, amíg végül értelme is lesz a félrenyomkodott jeleknek, amik máshol zenélnének, nem itt, ha lenne hangjuk ott. De reggel nincsenek hangok. Itt sincsenek.

7.00

Ritmust toporogni a tus alatt, de csak annyira, hogy át ne vegye a sampon az ütemet, mert ma nem akarhatok loknikat, csak olyan hullámokat, amikhez nem kell csat. Nem vagyok én baba, vagymi...

8.00

Elindulni, cikázva váltani sávot, bájos mosolyt dobni minden nagy autóban ülő kicsi vitéz felé, nézni, ahogy a napszemüvegen hanyatt esik a nap, és jól bevágja a fejét.

9.00-17.00

Kedvesnek és szépnek lenni. Kérni, megköszönni. Használni az eszemet. Nem törni, nem feszülni, nem rángatni, nem felemelni, még a hangomat sem. Csak a wc-ben sírni, és utána nyafogni mindenkinek, aki furán néz rám, hogy valami vacak krémtől ödémás lett a szemem.

Dolgozni is.

Juszt is.

18.00-23.00

Nem enni. Inni. Aztán mégis inkább enni. Befejezni azt, amit elkezdtem, elkezdeni azt, amit úgysem fogok befejezni.

24.00

Elengedni a takarót.

Hagyni, hogy felizgasson az éjszaka.

Betűkbe rakni a vágyat.

A holnapra hagyni mindent.

- Miben bízol?

- Senkiben.

- Nem ezt kérdeztem.

Hiány

- Hiányzom?
- Persze. Nagyon.
- Helyes. Mi hiányzik?
- Te!
- Nem bontod?
- Nem.
- Jó. 
- Mi jó?
- Hogy elhiszem.
- Mit?
- Hogy hiányzom.
- És én? Hiányzom?
- Nem.
- Nem hiszem.
- Jobb lenne, ha hinnél.
- Miben?
- Végre egy jó kérdés!!!

Áldozat

A család nem választható. Van. Olyan, amilyen.

Lehet hibáztatni az Istent, a port meg az időt, de inkább csendben kellene maradni, és elfogadni azt, amit kaptunk. Kussolni. Ha így jobban tetszik. Nem? Sejtettem.

Igen, egy választás van. Megválaszthatjuk, kivel nyomjuk végig ezt a kényszernémaságot. Ki az, aki majd befogja, amikor világos lesz, hogy a gyerek egy neveletlen, öntörvényű, követelőző diktátor, hiszen felfogja, hogy ő is elcseszte. Nem kell vinnie a balhét egészben, de azért felében illene. Aki megérti, hogy a szüleink egyre keményebbek, ahogy telnek az évek, és még a poharat is átharapják, nem gond, ha tele lesz üvegszilánkkal a szájuk, legalább véresebbek a szavak, amiket a fejünkhöz vagdosnak vaktában, mégis valahogy pontosan célozva. Aki ebben az őrületben is türelmes marad, ha kedves nem is, és teszi a dolgát úgy, hogy meg sem kell neki mondani, mi az.

Mert minden ezen dől el.

Hiszen, ha anya nem apát választotta volna, én meg nem a gyerekeim apját, akkor biztosan más lenne minden. Mert Hufnágel Pisti bezzeg...

Persze. A büdös nagy francokat!

Minden máshol dől el. 

Most bennem.

Dübörög a bikavér ünnepe. A szoknya alja a kavicsokat söpri, és a mobil vécé vizelettől saras padlójára ér, hiába emelem szinte nyakig. A tömeg hömpölyög, nincsen maszk, csak részeg zsivaj, ami annyira nem passzol a kert puha lombjaihoz, a lámpák arany gömbjeihez, hogy rájuk akarom hívni az ízlésrendőrséget, de nem teszem. Készségesen töltöm a bika vérét a dekanterből, és bólogatok, hogy igen, én vagyok a borász lánya, de nem ragozom, úgysem ismerik az ikes igéket, a plexifal pedig minden hangot elválaszt tőlem. Szabályosan. Még szép.

Édes vöröset kér egy jóképű férfi, ettől azonnal kiábrándulok, és olyan cukros leszek, hogy jó már a száraz is, mert a mosolyom lett a vágyott íz a poharában. Még másnap is rólam álmodik, de már a holnap józanságával ismer fel és suttogja: Maga az megint. De jó!

Dehogy jó! Csak tedd a poharadat a tálcára. Ma fehéret kapsz, édeset. Ezt akartad.
Vagy nem?

Látom, ahogy a bika vére a ruhámra ömlik.
Szíven döftem.
Vörösre fest.
A sátor falain fekete babaszemek pislákolnak, amikor a kést a szoknyámba törlöm.

- Uram, elég lesz ennyi?

- Most meg kihez beszélsz?

- Ahhoz, akinek a bort töltöm.
- Aha...

Kicsoda???

- Miért hívsz babának?
- Mert az vagy. 
- Miért akarok mégis tündér lenni?
- A víz miatt. A mese miatt. Azért, mert olyan kegyetlenül tudsz szeretni, hogy magadat pusztítod vele. Akit szeretsz, mindig megússza.
- Akkor ki vagyok igazán?
- Tündéri baba, aki annyira nő, hogy férfiként is próbál működni.
- Férfi? Én???
- Most is vele beszélsz, nem magaddal. Pedig egyedül vagy.
- Tudod?
- Baba, dehogy tudom, nem tudok én semmit!

Játék

Szóval.

Játszani akarsz?

Jó.

Játsszunk!

A baba szemét nem tudod lecsukni, látom, ahogy megpróbálod, de nézd csak, ahogy végigsimítod, ahogy a karodban hintázik, ahogy súgsz neki olyan szavakat, amiket kimondani sem lehet, közben is lát. Rakhatod hanyatt, hasra, oldalra, és a karjait is felemeli, ha a feje fölé hajlítod, de a pillantása nem a tiéd, az rajtad van. Akkor is rajtad, amikor már messze jársz, amikor eszedbe sem jut a kócos feje, a tökéletes szája, vagy a babaruha, amit összegyűrtél rajta.

A tündért nem tudod megvigasztalni. Rendben, kicsalogattad a tóból, és teljesen csupaszon sem szégyenlős, de vizes az arca, csorog a könnye, nevetve sír a szádba olyan ízeket, amikből mindig több kell, és belőle akarsz inni, senki másból. Nagyon vigyázz... örökre szomjas leszel, mert a vizet öleled.
Ez baj?

A nő tükrét törd össze! De bele fog gyalogolni a cserepekbe, véres lesz a lába, tangózni akar majd a kerettel, soha nem fogja elhinni, hogy szép, és meg fogja kérdezni tőled újra, újra és újra ugyanazt. Pedig nem buta. Csak nő.

Neked adom őket.

Csak én, én ne kelljek!!!

Mert már annyira akarlak, hogy addig fogok szaladni, amíg el nem kapsz.

- Most ki beszél?

- Én.

- Belegabalyodtam.

- Bogozz ki! Addig is hozzám érsz.

Vallomás

Az éjszaka félelmetes.

Nem segít, hogy altatót dünnyögnek a kabócák, és az sem, hogy halkan próbál vizet szürcsölni a pocsolyákból a holdfény.

A fák lombjából sötét kezek nyúlnak a szíve felé, a fülledt melegben jéggé dermednek a gondolatai, összekoccannak a fejében, szilánkosan törnek, megsebzik a homlokát. Ordító csenddel lesz tele a gyomra.

A hajnalt várja.

• A baba szeme csészealjnyira tágul, nincs benne semmi, üres és idegen. Feketébb és ijesztőbb, mint az éjszaka.
• A tündér a víz felszíne alatt lebeg, halottsápadt, kék a fénye, nem néz, nem lát, magába zárta az összes mesét, talán azok világítanak benne.
• A nő egyedül táncol, de nem lép, csak forog maga körül feje fölé emelt karokkal, a csillagokat akarja elérni. Villan a szeme, őrült láng lobban a mélyén, magát emészti ez a tűz, nem lehet eloltani, csak ha ő is kialszik.

A hajnalt várják.

- Hagyjuk már, nem is félsz az éjszakától...

- Még szép, hogy nem.

- Akkor mitől félsz ennyire?

- Hogy elveszítem a hajnalt.
- Ne már! A tiéd?
- Nem. Én lettem az övé.

Fehér

Hófehérbe öltözött.

Nem, nem menyasszonynak, csak annak a nőnek, akit nem érdekel, hogy a tapadós fölső mit vált ki, és az sem, hogy a tapadós alsó mit emel vagy hogyan.

A póló gyűrött volt, vényakú, két számmal felülméretezett, nagyon könnyű, nagyon vékony. A szoknya bő, hosszú, sűrű és sok, mégis majdnem átlátszó. Csak fehér lehetett a bugyi is alatta. Pamut, jól szabott, nem tanga, de nem is alakformáló trükk, csak olyan, ami kényelmesen csinos.

Azt akarta érezni, hogy a teste a szoknya és a póló alatt teljesen szabad. Úgy mozdul, úgy ring, úgy hajlik, úgy gyűrődik, úgy simul, ahogy van. Ha sok, ha kevés, ha rugalmas, ha merev, ha puha, ha kemény, ha tökéletes, ha tele van hibával, akkor is. Csak úgy.

Nem lehetett neki ellenállni.

A fehérnek mindig virágillata van.

A szoknyának ringása.
A napszagú bőrre úgy simul, hogy nem is érinti.

A lábak abban harangoznak múló időt.

A mellek súlya annyi, amennyit az anyag elbír, a többit csak az éhes férfitenyér képzeli hozzá.

A levegő mindent átjár, hogy ne legyen semmi, ami nélküle marad.

Ez a fehér varázslata.

- Neked a fekete áll jól.

- Tudom.