A közelség illúziója végighúzza a száját a szívemen. Puha az ajka, meleg, száraz. Csak nehogy kidugja a nyelvét és a lelkembe nyaljon. Beleremegek a gondolatba. Nem tudom eldönteni, hogy az undor az erősebb bennem vagy a vágy.
Lenyelem az illúziókat, amik édes szavakba bújtatják a távolságot. Azt mondják, rád gondolok, látom a szemedet, érzem az illatodat, ott van a számban az ízed, közel vagyok, veled vagyok. De a kérdés és a válasz nem éri utol egymást, hogy valódi párbeszédben kapaszkodjanak össze a monológok.
Lenyelem az illúziókat, amik a bennem születő mesevilágot tükrözik, fénybe emelik, árnyékkal díszítik, formába öntik, táncot ígérnek, de mást kérnek fel. Villognak a szivárványhártya hátsó oldalán, megvakítanak, vakon tapogatózom utánuk. Mire visszanyerem a szemem világát, üres lapra bámulok.
Lenyelem a fülledt, tömény, puha párát, amit a képzelt közelség fújt a bőrömre. Védtelen, meztelen a csuklóm, amikor a bizalom hullámain ringatózik, úgy adja magát a forró lélegzetnek, amit a ráhajoló illúzió fúj rá. Átharaphatná, de csak beleszagol.
Becsukom a számat, eleget nyeltem.
Törlöm az üzeneteket.
Vízbe merítem az illúziókat.
Sisteregnek.
Kialszanak.
Én is lefekszem.
- Valódi közelséget akarsz?
- Azt. Nem illúziókat.
- Baba, képzeld azt, hogy valódiak!
- Majd, ha valóság leszek.
- Majd, ha valóság leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése