A helyén van.
Virágos párnákra dől, felhúzza a lábait, összekuporodik, így nem reszket a keze, nem fázik annyira, azt gondolja, hogy ez minden, ami ahhoz kell, hogy elhiggye, hogy ami jut, az jár, hogy ami nem fáj annyira, hogy sírni kelljen, az tulajdonképpen, voltaképpen, majdnemhogy jó.
A homlokát ráncolja, a szája összeszorul, a szeme fáradt. Fekete indák kúsznak föl a karján, de egy mozdulattal a körmére söpri őket, hogy diszkrét, kicsit decens dizájn legyen abból, ami ha elszabadulna, lehúzná a föld alá.
A neonbarack fölső már kezd rászáradni a hátára, a megdolgozott izmok lassan kiengednek, a pulzus lassul, a tarkójához kap, a hajába túr, mert az selymes, csatakosan is jó az érintése. Közben halvány mosolyt csal a szája sarkába a gondolat, hogy senki sem fog rájönni, hogy mit indítana be a testében az, ha nem a saját ujjai simítanák gyengéden végig a nyakán a bőrt.
Sóhajt, kinyújtja a lábait, lejjebb csúszik, összekulcsolja a kezét az ölében. Kezdem gyanítani, mire készül. Mert ez az a póz, amiben azonnal elalszik, még akkor is, ha közben ordít a tévé.
Most jó. Most alszik.
Most nem figyel, nem tiltakozik, nem vitatkozik.
Most nem tud úgy nézni rám. Úgy...
Óvatosan ülök mellé. Lassan engedem a súlyomat a kanapéra.
Halkan kezdek beszélni hozzá. Nagyon halkan.
- Baba... Hát nem látod, nem érzed, nem érted? Még most sem világos?! Most, hogy a lábai elé feküdtél, hogy kitakaróztál, levetkőztél és beengedted a szemed mögé? Még most sem tiszta?
Hogy a hálája udvariasság, a fájdalma magányos, a fókusza éles, szűk.
És te nem vagy benne!!!
Igen, kapsz súlytalan becézéseket, ölelést, ha már nagyon billegsz, igen, bizalmat is kapsz, tűzbe tett kezeket, de ez azért nem vigasztalhat, mert neked kell majd bekötözni. Ahogy minden sebét.
Árnyék vagy, akit csak akkor lát valóságnak, ha szüksége van rád. Rosszul mondom. Nem rád. Arra, hogy meghallgasd, megértsd, vigasztald, beszélj, rendet rakj, letöröld a mocskot, világíts, írj. Ennyi. A jelenléted sem kell. De maradj elérhető. Az fontos.
És te. Te hol vagy babám?
Egyre erősebben dobol bennem az indulat, egyre hangosabban beszélek, de egyenletesen szuszog, semmi baj, nem hall engem.
Nem! Elég volt.
Csendben maradok. Felfogtam. Semmi értelme tovább beszélni.
Mert látja. Mert érzi. Mert érti.
Ő. Aki maga a vonzás. Az a vonzás, ami bárkit megpörget, táncba visz, lázba hoz, magával sodor, rabul ejt, aki elől nincs menekvés, nem is szalad senki, inkább felé nyúlnak, fogni akarják, megszerezni és megtartani, pedig jobban tennék, ha futnának. Messzire. Ő.
Ő most úgy döntött, hogy engedi, hogy rajta keresztül kapja meg a legtöbbet az, aki ezt nem is akarja.
Hordozó lett. Híd, út, eszköz, átmenet, indikátor, kellék a csodához, nem a csoda.
Így döntött.
Tudom.
Az Úrra fogja.
Ezzel nem tudok mit kezdeni.
Nyelek egyet, mert le kell mosni a szavakat a torkomból. Karcosak, szárazak, porízük van. Innom kellene. De nem bort. Vizet.
Ösztönösen igazítom meg a szürke, könnyű takarót rajta. Akkor veszem csak észre, hogy bár meg sem mozdult, és a lélegzet ritmusa is ugyanaz, a szeme nyitva van.
Úgy néz rám.
Úgy...
- Te mi a francról beszélsz?
- Megszakad a szívem...
- Ugyan már! Csak van. Dobog. Az fáj.
