Rizikó

Fűszeres az íze, ott van a szájpadlásodon, a nyelveden, a fogaidon, ha kiöblíted, az sem mossa le. Ahhoz, hogy oldódjon, annyi vizet kellene innod, amibe belefojtanád azt is, amit mindig szárazon kell tartani, mint a puskaport, hogy nehogy elfelejtsd, ki vagy nélküle. A haja elnyeli az ujjaidat, amikor beletúrsz, sprődnek látszik, de amikor megérinted, meglepően selymes, mert csodaolajat kent rá, hogy csússzon a kezed. Ott szuszog az ágyadban, amikor már elvette a vágyadat, amikor már jóllakott veled, te pedig tele vagy beteljesüléssel, nem jut vér az agyadba, emészted a boldogságot, de olyan lassan, hogy rád rakódik, elnehezít. Melléd fekszik, el is alszik, nem is horkol. Nem ígért semmit, mert nem bízik sem magában, sem benned, és utálja, ha köti a szó, az aláírása is olvashatatlan. Elviseli, hogy létezel, néha még örül is neked. Felragyog a szeme, amikor látja, hogy nézed, lehunyja, amikor megpróbálsz olvasni belőle. Birtokolhatod, a magadénak érezheted, biztos lehetsz abban, hogy a tiéd. Eleget ad, pont annyit, amennyi ehhez az illúzióhoz szükséges. Szó sincs teljességről. Ahhoz más kellene, mondjuk olyan alázat, ami elfogadja a titkokat, olyan szerelem, ami képes lemondani a jogairól, olyan hétköznapok, amikről nem kell beszámolni senkinek. Vannak feltételei, de nem árulja el őket. Téged sem árul el. Jó neki egyedül, de csak akkor érzi magát biztonságban, amikor a fenekét az öledbe nyomva, a hátát neked támasztva merülhet el a saját éjjelébe, ami szénfekete, ami kemény, ami csak neki nyílik, amit magányosan kell bejárnia. Ha viszont reggel elkéri az álmodat, gondolkodás nélkül add neki. Nem érdekli, hogy megismered-e, de ha csak egyszer, egyetlen egyszer felismered az idegenségét, már mindegy, milyen szorosan öleled, mindegy, mit súgsz a fülébe, mindegy, hány csillagot hozol le az égről, és mindegy, milyen gyönyörű láncot fonsz belőlük a nyaka köré. Udvariasan a karodban marad még egy kicsit, meghallgatja a bókokat, megcsodálja az ajándékokat, és a szája sarkában gyakran bujkáló, bosszantóan ismerős mosolyával együtt távozik.

Másnap

A vizet akarja. Minden cseppet birtokba venni, uralkodni rajta, irányítani. A legnagyobb, legvadabb hullámnak füttyent, és amikor az engedelmesen fékez a lábainál, letérdelteti, megmarkolja a tarkóját, lenyomja, mielőtt a hátára fekszik, hogy vigye. Persze csak abban az ütemben, persze csak arra, és addig, amíg ő szeretné. Villámot szakít le az égi mezőről, és a tengerbe hajítja. Gyönyörű a robbanás fényében, a szemében szikrázik az ereje, a bőrén sistereg a tűz és a víz találkozása, még szebb lesz tőle. Úszni van kedve, a testét gyengéden simogatják a halak uszonyai, mikor megunja, közéjük csap, rémülten rebbenek szerteszét. Ezüst buborékba zárja a levegőt, rátapos, nem engedi, hogy a felszínre emelkedjen, megpattanjon, szabaduljon, csak osztódni tud a védtelen gömb, apró gyöngyökre bomlik, de így is beleakad a hajába, ékszer lesz belőle, csillogó semmiség. Kagylót feszít szét, szürcsöli a szenvedéssel érlelt drága ízeket, és az üres héjat a parti homokba dobja, vegye vissza, aki hozta, ő már elvette azt, ami kellett neki.

A víz adja magát. Nedves fényeket csókol a bőrére,  ráolvad, minden cseppjével öleli. Megemeli, ringatja ha fárad, a szájába csorog, ha szomjas, a tenger gyümölcseit neki érleli, terített asztal a teste, jóllakhat vele. Benne van a játékban, menekül, hogy utolérje, zuhan, hogy elkapja, kifolyik a tenyeréből, hogy a nyakába zúduljon, kilazítja a merev izmokat, feltárja a mélyét, ha belemerül, de magasba emeli, ha a hullámok tetejére akar állni. Zubogva forr, ha kell a melege, csilingelve hűl, ha hűsölni szeretne. Végtelenre nyújtja a látóhatár vonalát, magába húzza a napot, hogy gömbölyű legyen az éjszaka is vele.

Amikor  másnap tóvá csendesedik és bezárul, az akarat elakad a felszínén, a lényeg érinthetetlen. Élesek a titkos kövek, amik az iszapban lapulnak, felhasad a láb, ami óvatlanul rájuk lép, vérrel keveredik a víz, méreggel itatja a földet. Idegen hangon suttog a nádas különös meséket, amiknek csak szomorú végük lehet. A szél a féltékenység keserű zöldjére fújja a tavat, de nem tud hullámot vetni, merev a hűség, tükröt tart az őt akarónak. Mikor belenéz, szürkének, zavarosnak, mocskosnak látja a vizet, már nem kér belőle. Szűkül a szeme, befelé figyel, roppan a gerince, szisszen a fájdalom a hirtelen döntéstől, amikor elindul abba az irányba, ahol szerinte más a víz. 

A tó megrezdül, majd lassan ringó hullámzásba kezd, megnyitja a várakozó patakot eddig féken tartó zsilipet, és türelmesen hagyja, hogy szabadon áradjon a gátlástalan mohóság. Változik a ritmus, ahogy duzzad, örvénylik, ahogy nő, szűk a meder, tombol a víz, az égig csap, megtölti a felhőket súlyos tartalommal, eső lesz belőle, tengersós könnyeket hullat a távolodóra, hogy ne tudjon megszáradni.

Perfekt

- Tökéletes vagy!

- Ez erős túlzás.

- Fontos vagy nekem!

- Megható, de mi lenne, ha rájönnél, hogy messze nem vagyok tökéletes? Akkor is fontos lennék neked?

- Persze!

- Akkor belém szeretnél.

- Mi van?!!!

- Mi lenne? Tökéletes vagyok.

Egyenes

Közelebb húzza a széket, felém hajol, kitágul a pupillája, mintha kaput tárna, mintha engem hívna, rám várna. Belenézek a szemébe, csak annyival hosszabban, mint illendő, hogy a bizonytalanság láthatóvá váljon egy pislantásban. A fény felé fordulok, nincs bennem lényeges változás, ami van, azt csak az veszi észre, aki látja a különbséget a színek között árnyalatban is. 

Az asztalon felejtett kezemet fogja meg úgy, hogy akár el is húzhatnám, mert nem szorítja, a lehetőség tenyerében fekszik a pillanat. Megölelik az ujjaim, csak akkor enged el, hogy a hiánya megteljen elképzelt tartalommal, nem a kezemben, hanem a fejemben. Felveszem a tollat, nem babrálom, nem vagyok zavarban, csak néha másképp fogom, hogy sehol se szoruljon meg a könnyedség.

Egyre kevesebb a levegő a kicsi szobában, tömény ízekkel vonja be a hőség az ínyemet, érdesek, szárazak a szavak, amiket a számba ad, próbálok nyelni, de megakadnak a torkomon, vissza kell köhögnöm őket. Nem húzódik el, beleszagol az emlékeimbe, az arcán megrándul egy izom, ebből jövök rá, hogy elfelejtette az illatomat. Nem sértődhetek meg, hiszen annyi bennem a fájdalomcsillapító, hogy bármilyen furcsa mellékhatás indokolt lehet.

Az ablakhoz lépek, pedig az ajtó közelebb lenne. A házfalak eltakarják az eget, mégis látom. Meg akarom hódítani. El akar csábítani. Magam elé bámulok, hogy ne vegye észre a különbséget. Ferde a szőnyeg. Helyre rugdosom. Szeretem, ha egyenes.

Alibi

Nem én voltam. Alibim? Van.

Korall a kezemre meg a lábamra a fekete helyett. Utazás a feltárás és lezárás helyett. Komment a beszélgetés helyett. Hialuron a ráncok helyett. Szőke fürtök az igazság helyett. Megértő nő az érthetetlen, androgün létezés helyett. Koktél a tömény helyett. Tengernyi víz a folyó helyett. Drága ruha, erős smink a természetes szépség helyett. Munka a magánélet helyett. Edzés a reális testkép helyett. Agapé a jogos harag helyett. Az intimitás paródiája szenvedély helyett. Elhessentett csalódások fájdalmas veszteségek helyett. Józan kompromisszum a  kockázatos döntés helyett.

Felmentenek. 

Akkor ítélhetem el magamat.

Látszat

Pöttyös a fölső, ami szabadon hagyja a karomat, a vállamra simul, a mellemre csavarodik, kicsit megemeli, a hossza pedig arra elég, hogy nyújtsa a derekamat. Fehér a nadrág, sztreccs, de a vádlit elengedi, optikailag csal, vékonyabb benne a combom. A fülbevaló minimalista, mégis különleges, mert egy hosszú, íves, ezüst karon kapaszkodik  a gyöngy, onnan kacsint össze az örök klasszikus mintával. A hajamat egyenesre szárítom, kicsit befelé, lazán, hogy vigye az arccsont szögletességéről a nyak gömbölyűségére a szemet, a világos szín melegíti a bőrömet, amin a nyári smink a szempillákon durvul csak be, látszódjanak, főleg ha rebbennek. A szájkontúr szimmetriát ad, a sötét mályva rúzs teltséget, de rózsaszínnel oldom, mintha csak zavaromban harapdáltam volna duzzadtra. Két óra gondos készülődés, mire látható az a nő, aki akkor vagyok, amikor arra akarok gondolni, hogy ilyen is lehetnék, feltéve, hogy reális lehetőség a szépség látszata.

Addig nézel, amíg  könnybe nem lábad a szemed, és igazgyöngyöket sír a vállamra a vágynak álcázott erőlködés. Egy apró részletről sem akarsz lemaradni, számon tartod az összes pöttyömet. Pöttyös a bőröm is, csillagtérképet rajzol a tenyeredre, mikor végre hozzám érsz. De azért nem lenne rossz, ha megtalálnád a kék erekbe rejtett iránytűt a csuklóm belső oldalán, hogy útba igazítson, hogy el ne tévedj, amikor a látszat mögött egyszer majd engem keresel.