Virág-számtan

Elszámolnék vele, de nem tudok kinek számot adni róla. Tíz körömmel ásom elő az érkező napokat, amik beleragadtak az önzés sarába. Időben eszembe jut, hogy most az ültetés kora van, abbahagyom, amit elkezdtem, mosom kezeimet, későn ahhoz, hogy tiszták legyenek. Egy magányos rózsában olyan tegnap éled, aminek a szomorúsága megtölti a szívemet örömmel. Két sárga nárciszban olyan bizonytalan akarat élesedik, ami megvágja a számat, ha beszélek róla, mégsem fáj. Rácsodálkozom, vérzik a felismerés, hogy csak a testemnek kínos már a hiány, nem nekem. A harmadik jácintban annyira erős az igyekezet, hogy el fog fonnyadni, mire kinyílna. Az igazság arcon csap, ott marad a keze nyoma rajtam, ég a bőrömön. A tenyeremmel fojtom meg a parazsát, hogy maradék nélkül legyen osztható az ösztönös működés a tudatossal. Csokorba gyűjtöm, amit szedtem, de hiányzik a negyedik tulipán, nem akar előbújni a föld alól, melege van attól, ahogy elképzeli, hogy az ötödik írisz az orgonabokorral szeretkezik helyette. Nap-paplanba takarom az ébredő szégyent. Azt kívánom, hogy aranyesőt csorgasson rám a virágok pora, de csak a hangyairtó szemcséi ropognak a szárazságban. Szerintem több mérgem van, mint amennyi ahhoz kellene, hogy megöljem a számtalant, és kiderüljön, hányadán is állok az egyetlennel.

Vágy

Úgy kívántam, ahogy vadast szilveszterkor. Úgy, ahogy a fűszeres sütőtök-pürét a  kacsamellhez, ahogy a rozét a földi eperhez, ahogy a lágytojást, amiből kicsordul a sötétnarancs mag. Úgy kívántam, mint a vizet egy hosszú út végén.

Annyit ettem belőle, hogy mozdulni sem bírtam, hogy a gyomrom felnyomta a bordáimat, a bordáim a tüdőmet, a tüdőmnek pedig nem maradt hely, és hiába kapkodtam levegő után, csak zihálni tudtam. Annyit tömtem magamba, hogy a számon herpesz fakadt, hogy fénylett az arcom, beteg rózsák nyíltak rajta, és megfeszült a bőr a nyakamon, duzzadtak az erek, mert már nem fért el bennük a vérem.

Annyira elegem lett belőle, hogy nem akartam enni soha többé. Összeszorítottam magamat, megtámasztottam a derekamat, riszáltam a csípőmet, hogy potyogjon ki belőlem, ami sok, ami már nem kell, ami megállított, dugig rakott emészthetetlen kövekkel, elnehezített és meggyötört.

A vágyra gondolok. Kimegyek a kertbe és a nap felé fordulok. Simogatja az ajkamat, szétnyitom, hogy a nyelvem is érezze az ízét. A szél a tenyerébe fogja az arcomat, puhán, gyengéden, hosszan csókol. A jácintok illatát nyelem, édesek. Tulipánhangok töltik meg a fülemet, csiklandoznak. Langyos a nárciszok levele, bársonyba merül a fényük. Felhő szitál lágy meleget, megérint a szomja. Hagynom kellene, hogy belőlem igyon, de még nem tudom, kívánom-e igazán, vagy csak éhes vagyok.

Kritériumok

Le kell vetkőzni. Először a ruhákat. Mindet. Nem maradhat egy nyamvadt rongy sem a testen. A hibák hozzá tartoznak az egészhez. A szag is. Azonosítja a lényeget. Viszont van még mit tenni. Levágni a hajat, letörölni az érzéseket, bevarrni a szájat, betömni a fület, bekötni a szemet. Csupaszon, illusztráció nélkül, süketen, vakon, némán, mozdulatlanul kell viselni a kiszolgáltatottságot. Hogy kizárólag a gondolat tartsa a lelket.

Ezt csak így lehet.

A szavak majd jönnek. Kezdetben pislákolva, egyre forróbban, aztán olyan hőfokon lángolva, hogy mire bárki elolvashatná, hamuvá ég a mondható.

Vannak műfaji kritériumok!!!

 

Szólj, ha megírtad.

Belemártom az ujjamat.

A szádra simítom.

Hogy másba csókolhasd.

Sssss!

Várom. Nem jön. Én mondtam, hogy ne jöjjön. De jönnie kellene anélkül, hogy hívnám. Tudnia kellene anélkül, hogy mondanám. Értenie kellene anélkül, hogy megmagyaráznám. De mit is kellene? Semmit sem kellene. Leginkább várni. Még inkább jönni. Tudni amúgy sem lehet semmit. Érteni pedig nincsen mit. Hívni sincsen kit.

Van valahol valami?

Sehol

sincs

semmi

sehogy

sem.

- Beleképzelted?

- Bele.

- Elfért benne?

- Ugyan!

- Akkor nem rá szabták.

- Vagy direkt szétfeszegette.

- Szorosan kényelmetlen.

- Persze. Annyira tökéletesen cuppant, hogy meg kellett pattannia.

Kibic

A Nap kérdése: El tudnék csábítani bárkit?

A Hold válasza: Bárkit? Persze. Valaki viszont árnyékban marad.

 

Az Ég hallgatja őket, és röhögve a Földhöz csapkodja magát.

Túlélési stratégia

A tavaszban van valami agresszív, esztelen erő, amitől halálra rémülök.

A száraz, törékeny és ropogós elmúlás váratlanul nedves lesz, megnyílik a föld, utat enged az újjászületésnek. De a tavasz nem éri be ennyivel, rügyet fakaszt, virágot bont, lombot növeszt, friss hajtásokat, új ágakat lök az égbe. Reped, kiszakad, pattan, szikrázik, csapódik, árad, nyöszörög, liheg. Ha fölé hajolok, a számra tapad. Ha rányitom a szememet, belehasít a fénye. Ha kilépek a szélárnyékból, elsodor, és nem tudja, mikor fog elengedni. Agyatlan hülye!!!

Megfájdul tőle a fejem. Visszaalszom a télbe. Álmomban belázasodom, lucskosra izzadom az ágyamat. A verítékemnek nyárszaga van. Kitakarózom, reszketve száradok. Cserepes az ajkam, a szavaktól vérzik. Kérdések ülik meg a hasamat. Túlélem ezt a tavaszt, vagy csak meggyógyulok? Nem hallom a madárcsicsergéstől a választ. Befogom a fülemet, hogy a szívem dübörögjön keresztül az élet kint nyüzsgő hangjain.

Mellékhatások

Be vagyok oltva ellened.

Csillapodom.

Kibe fogok akkor belehalni?!

Felfordul a gyomrom.

Be vagy oltva ellenem.

Felfordul a gyomrom.

Kibe fogsz akkor belehalni?

Csillapodom.

Kerek asztal

Az asztalnak oldalai voltak, hosszabbak és rövidebbek. Az egyik a hosszabb oldalon ült, a másik a rövidebben. Köztük ott volt a sarok. Élesen metszette meg a teret, osztott, határolt, megszabta, ki hová tartozik, talán még azt is, hogy hogyan és meddig. A szavakat persze nem érdekelte, hol a perem, hol zuhan a jelentés olyan tartományba, ahonnan visszakapaszkodni lehet, de talán már nem érdemes. A megértés ködös volt, félhomályba szorította a félreérthető tartományt, esélye se legyen felragyogni az értelemnek. Ahhoz pontos kérdések kellettek volna és precíz válaszok. De olyan volt ez a beszélgetés, mint a szabad asszociációban hurkolt szöveg teste. Bármikor befejezhető, akármeddig folytatható.

Jobb lett volna taxatív jegyzékben, paragrafusszerű rendben feszegetni a kereteket. Paradoxon? Nyilván. Vonzódom a látszólagos ellentétekhez. Nem tagadom.

Gyere, akárki is vagy, gyere és ülj le velem egy kerek asztalhoz. Maradj szemben, lássam az arcodat. Aztán lassan, úgy, hogy észre se vegyem, húzd a székedet felém. Az ív mentén, elakadás nélkül közeledj. De ha nem érkezel meg mellém, ha szemben maradok, akkor ott van a helyem. Tartsd tiszteletben a határaimat!

 

Egy kérdés viszont elkerülhetetlen.

A fejem vagy a lábam legyen hozzád közelebb, amikor az asztalra fekszem?

Szélcsend

Tudtam, hogy összetartozunk.

A többiek elfordultak, amikor jött, összehúzták a kabátot magukon fázósan, átfogták a saját vállukat, meggörnyedtek és lehajtották a fejüket. Én szembe fordultam vele, hagytam, hogy nekem feszüljön az ereje, beledőltem a karjába, és nem csuktam be a szememet, mikor megcsókolt. Egyszerre ért hozzám mindenhol. Sohasem fáztam. 

Mindig hozott valamit.

Hozta a vizet a tüdőmnek, hogy levegőt kapjak, erdőszagot a lelkemnek, hogy kizöldüljön, hegyek ízét a nyelvemnek, hogy jól forogjon, fénypermetet a nyakamra, hogy díszítsen, dallamokat a szívembe, hogy legyen íve annak, amit érzek. Ezeket a hangokat megpróbáltam utána dúdolni rekedten, suttogva. Mert azt szerette. 

Megváltoztam tőle.

Ha bent voltam, befütyült az ablakon, hogy tudjam, ott van. Nem jött be értem, hiába zokogtam, nekem kellett kimennem hozzá. Rászárította az arcomra a könnyeket, hogy szép legyen a bőröm, sós, lágy, mint a kovászos kenyér belseje. Puhán tapadt a tenyere a számra, csak a jót engedték át az ujjai. Aztán lendült, nekem támadt, rám szorította a bő ruhát, cibálta a hajamat, megpörgetett, birkóztunk, földre vitt, nem sebzett meg. Égig nőttem, stabil maradt a léptem, megtanított nevetve táncolni, sikoltva menekülni, a biztonság gyönyörűségével tudni, hogy úgyis utol ér, elkap, felemel, és végigrepülünk a folyók útjain.

Fényből született, engem szeretett, hullám lettem érte, magammal mosom újra fénnyé.