Az asztalnak oldalai voltak, hosszabbak és rövidebbek. Az egyik a hosszabb oldalon ült, a másik a rövidebben. Köztük ott volt a sarok. Élesen metszette meg a teret, osztott, határolt, megszabta, ki hová tartozik, talán még azt is, hogy hogyan és meddig. A szavakat persze nem érdekelte, hol a perem, hol zuhan a jelentés olyan tartományba, ahonnan visszakapaszkodni lehet, de talán már nem érdemes. A megértés ködös volt, félhomályba szorította a félreérthető tartományt, esélye se legyen felragyogni az értelemnek. Ahhoz pontos kérdések kellettek volna és precíz válaszok. De olyan volt ez a beszélgetés, mint a szabad asszociációban hurkolt szöveg teste. Bármikor befejezhető, akármeddig folytatható.
Jobb lett volna taxatív jegyzékben, paragrafusszerű rendben feszegetni a kereteket. Paradoxon? Nyilván. Vonzódom a látszólagos ellentétekhez. Nem tagadom.
Gyere, akárki is vagy, gyere és ülj le velem egy kerek asztalhoz. Maradj szemben, lássam az arcodat. Aztán lassan, úgy, hogy észre se vegyem, húzd a székedet felém. Az ív mentén, elakadás nélkül közeledj. De ha nem érkezel meg mellém, ha szemben maradok, akkor ott van a helyem. Tartsd tiszteletben a határaimat!
Egy kérdés viszont elkerülhetetlen.
A fejem vagy a lábam legyen hozzád közelebb, amikor az asztalra fekszem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése