Szivárvány

Végletek dobálnak.

Felkapnak, mint egy pihét. Megforgatnak, pörgetnek, szédülök. 

Szakad az eső. Aztán pár perc múlva süt a nap. Szivárvány ír reményt az égre.

Bekanyarodok, lendülettel, de stabilan. Ömlik a víz, párás az ablak, alig látok, vakon találom meg a helyemet a csenevész orgonabokor alatt. Úgy állok meg, ahogy a nyári forróságban. Hogy ha akar, akkor elém guggolhasson, én pedig a kocsinak dőlve nézzem, ahogy nem is néz rám.

Minek nézzen rám?!!!

Ne nézzen rám...

Kiszállok, előbújik a nap, vakít a fény.

(Hol a francban van a napszemüvegem?!!!)

Az agyas csak akkor ismer fel, amikor megérzi az illatomat. Mondanám, hogy ez rohadtul nem kognitív működés, de ezen is elgondolkozna. Nem mondom. Inkább mellé ülök, mellette baktatok, felveszem a léptei ritmusát, és erre az ütemre illesztem a szavakat abba a mondatfolyamba, ami már rég rászáradt az aszfaltra, mire belelépek. Csizma van rajtam, fekete nadrág, ami úgy tapad a combomra, hogy ha levenném, a bőrömön ott maradna a varrás lenyomata. Nem veszem le.

A galérián ott gomolyog a nyár forrósága. De most az advent toporog az ajtóban, ez az abnormális meleg pánikot csorgat végig a gerincemen, nem vágyakat. Inkább pokrócba csavarva ücsörögjek egy villamosrobogásba merített teraszon, izmos, vékony lábakkal, nyakig macikabátban, ölemben a némababa-táskával, hogy legalább az melegítsen. Éppenhogy eszem, alig iszom, fújom a füstöt, nyelem a szavakat, amiket nem is én mondok. Jó ízük van. Rátapadnak a cukormentes cukor narancsos édességére, oldják, valóságot hazudnak a számba, pedig mindez, mindez csak egy teljesen átlagos, teljesen hétköznapi, teljesen részleges illúzió.

- Mi a lényeg?

- A szivárvány.

Szél visz el

Remegnek az inak.

Reszket bennem a ritmus.

Hallom a lüktetést.

A mozdulatok a szemem mögött cikáznak.

Kipirulok.

Egyre gyorsabban veszem a levegőt.

Minden sejtem felkészült.

Ott vibrálok a vonalon.

De.

De!

De!!!

Ma még nem mozdulok.

Majd akkor.
Csak akkor.
De akkor, akkor majd úgy, és majd annyira, hogy még az édes, fűszeres, meleg és veszélyes illatomból sem marad utánam egy leheletnyi sem.

- Köd előtted, mi?

- Meg mögöttem.

- És ha rájön, hogy a ködbe bújtál?

- Akkor ő a szél.

- Cöcöcö...

Világos éjszaka

Felkészültem.

A fényfüzérek ragyognak. Olyan szépek! Tudják. A novemberi tócsákban nézegetik magukat.

Félősen összerezzen a lepotyogott arany csillám a gránit pulton. Hiába törlöm át újra és újra a mikroizés csodaronggyal. Az ünnep belekapaszkodik a láthatatlan résekbe és elbújik előlem.

Hagyom.

Úgy teszek, mintha nem látnám.

Ha majd itt lesz az idő, és azt hiszi, nem figyelek, akkor majd előóvakodik, mögém lép, a vállamra hajol. Én pedig belecsimpaszkodom a karjaiba, magamra szorítom, hogy érezze, hogy egyértelmű legyen, hogy engem már soha többé nem hagyhat el. 

Nem mehet sehová!

Itt lakik.

Itt a helye.

Ez az otthon.

A sötét kint marad. Ott vonyít.

Bezárom az ajtót, lenyomom a kilincset, nem nyílik.

Lekapcsolom a folyosón a villanyt.

A ledsorok időzítve vannak. 

Rájuk lehet bízni, mikor van fény.

Nem az én dolgom.

Gyertyát gyújtok magamban, hogy el ne felejtsem az éjszakámat.

Nézem a fényt.

Várok.

Várom.

Korall

Egyébként.

Jól áll a korall.

Mert ami annyira idegen, hogy egy árva ötleted sincs, mivel magyarázd, hogy magadra vetted, magadra húztad, az legalább legyen a helyén.

Rajtad.

Benned.

Mélyen.

- Fekete. Szürke. Bordó. Mályva. Meggy. Púder. Éjkék. Bronz. Óarany. Méregzöld.

- Ennyi?

- Ja.

- Kevés.

Szakrális megálló

Csikorogva fékezek.

Megállok.

Leguggolok, fenékre huppanok, átölelem a felhúzott lábamat, és a térdemre nyomom a homlokomat.

Bevárom magamat.

Annyira előreszaladtam, hogy biztos vagyok benne, mire megérkezem, már normálisan fogom venni a levegőt, már nem fog lángolni az arcom, és a forróság a bőrömön libabőrös remegéssé szelídül.

Ideje lenyugodni.

Csak akkor veszem észre, mikor már kicsit szédülök, hogy hintáztatom magamat, dőlök előre, hátra, az orra esés és a hanyatt vágódás között egyensúlyozom, ringatózom, lassan, belső ritmusra.

Ez régi mese...

Csukott szemekkel is tisztán látom, ahogy utolér.

Nem sietett.

Tudta, hogy megvárom, tudta, hogy nincs más választásom, hogy ami az enyém, az megérkezik, nem lehet másképp.

Mögém ül.

Szétveti a lábát, hogy az ölébe húzzon. Kicsit megemel, szorosan tart. A mellkasára engedem a fejemet, érzem, ahogy rám hajol, nagyot sóhajt, és a lélegzete belekócol a hajamba.

Télszaga van. A keze hűvös, a ruhám alá nyúl, a tenyere a derekamra simul.

Nem zavar.

Közelebb fészkelődöm.

Nem fázom.

Így maradunk.

Próba

A próbákat nem kéri senki.

Kapja.

Lehet persze berekedésig ordítva tiltakozni. Lehet persze duzzogni, vállat rángatni, megsértődni, hisztizni, csapkodni, könyörögni.

Még sírni is lehet.

Senkit sem érdekel.

Engem meg pláne nem.

Dicséret? Az nem jár.

Ez a skála szélső értékeket mér csak. Elbuksz. Átengednek.

Végül is, ez a lényeg...

Nem?

Éjfél.

Kattan a következő nap. 

Hét darab szakdolgozat-bírálat szuszog a mappában. Ők már alszanak, én még nem. Majd meg kell fésülni őket, kicsit kócosak. De nem most. Most hagyom. Elengedtem.

Azon agyalok inkább, hogy miért nem vagyok képes kiadni a kezemből semmit, ami rendetlen. Mindent kimosok, mindent kiegyenesítek, mindent kicsinosítok. Ára van. Mert a kosz, a kuszaság és a kiszámíthatatlanság ott marad a tenyeremben, az ujjaim között, és ahogy ösztönösen az arcomhoz kapok, összemaszatolom magamat. Egyre sötétebbek lesznek a karikák a szemem alatt.

Bánja a halál!

Zöld hajnal.

Támolyogva elindul a következő nap. Hová az anyja kínjába megy?

Én még az előzőt sem fejeztem be!

Befészkelem magam a paplan karjaiba. Forró a reszketés, fuldoklásig fajul a köhögés, nyakfájós lázálmok festik indigóra a mélyre gyömöszölt kétségeket. Az önsajnálat mellém akar bújni, de gondolkodás nélkül rúgom le az ágyról. Ma a szőnyegen alszol szemétláda, és mind a két párna nálam marad!!!

- Reggel lett?
- Nem rajtam múlt.

Ébredés

Leszarom.

Nagy ívben.

Csinálom a dolgomat. Csak azért nem fütyörészek közben, mert nem tudok. 

Sorba állítottam a határidőket. Van munka, van rend, van igényesség, van utálom, de akkor is meg kell tennem kényszer.

De ahhoz le kell vetkőznöm. Oké. A tükörben táncoló anyajegyek simán ellopják a figyelmet attól, ami sosem volt szép. Meg aztán... akar szép lenni a rohadás!!!

Ez van.

Matricás, falra kenhető, kétdimenziós szinten. Mert ez vagyok én. Egy áttetsző felület.

De én fogok rárajzolni.

Nem te!

Szecessziós tulipánt. Mályva, olajzöld és óarany indákat. Fekete és ezüst kontúrokkal, pasztell, szürke háttérrel, akvarell festékkel, keret nélkül, ahogy már régen álmodom, hogy egyszer a kanapé fölött, ahol nincs is tér, ott fogom majd a helyére rakni.

Para?

Az nincs.

A bennem alvó, leszedált szörnyeteg kinyitotta a szemét.

Nem, még nem ébredt fel teljesen. Még félálomban van, de már érzi, tudja, hogy szükségem van rá, hogy mozdulnia kell, adni azt, amit senki sem tud.

Mit?

Ennyire hülye vagy?

Identitás-krízisben vagyok, cseszd meg!

Mellé fekszem. Teljes testtel simulok a pikkelyes, nyálkás, csúszós és hűvös hátához. Nem undorodom. Mindent le lehet mosni.

Átfogom a lábaimmal, hogy a combom belső oldalán is érezzem, ha megmozdul. Mert ahogy indul, át kell ölelnem a nyakát, fel kell lendülnöm a hátára, súgnom kell a fülébe, hogy gyerünk, repüljünk, táncoljunk, pörögjünk, és legyen láng, legyen tűz, legyen végre az, aminek lennie kell, esély arra, hogy jól legyek...

- Kegyetlen vagy!

- Én?

- Te!

- Baba... A kegyelem, az ilyen.

Rohadtul unom

Meghallgatlak.

Türelmesen kivárom, amíg összerakod. Nem vágok közbe, nem kérdezek. Ha nagyon akarom, még olyan is van, hogy értem, amit mondasz. Tágra nyitott szemekkel iszom a szavaidat.

Figyelek rád.

Nem csak nézlek, látlak is. Minden rezdülésed fontos. Tudnod kell, hogy te vagy a lényeg. Csillogó szemekkel igazolom, hogy jól gondolod.

Hálás vagyok neked.

Mindenért, ami jut. Madárétvágyam van. Párás szemekkel csipegetek.

Bízom benned.

Nem sóhajtozom, nem kérek, nem hisztizek. Nem nézek hülyén, meg cinikusan sem. Annyira édes vagyok, hogy az már felér egy cukormérgezéssel. Kutyaszemekkel pislogok feléd feltétlen hűséget.

Neked adom magamat.

Nem úgy, ahogy vagyok. Isten őrizz! Hanem pont úgy, éppen úgy, ahogy szeretnéd. Meg azt. Meg annyira. Mondanod sem kell, mit akarsz, mit kívánsz. Megkapod. Ragyogó szemekkel csüggök a vágyaidon.

Igen.

Ennyi.

Jó?

Nem?

Hm.

Mi van?

Nem kellek???

Uh... Hála az égnek!!!

Mert már rohadtul unom.

Valaki

Kipakolok. Szépen, sorban. Ha egyszerre csak egy dolgot fogok meg, akkor azt elbírom, viszonylag könnyedén. Így ürül a batyum. Egyre kevesebb lesz, amit vinni kell. Ütemezetten, szisztematikusan, a nagyobb íveket gondosan kerülve dolgozom. Itt csak a sok, apró mozdulat segít, beszűkült tudat, lassú pulzus és a semmi kapkodás.

- Ne szólj hozzám!!!

Ha a végére érek, akkor megállok.

Akkor, amikor nem lesz rajtam semmi.

Meglepődöm.

Felegyenesedem, kihúzom magamat, összezárom a térdeimet, már nem kell a terpesz. Hátrafeszítem a vállamat, megmozgatom a nyakamat, nem dörzsölöm, nem takarom sálakba, odaadom a szélnek, és felszegett állal emelem a szememet az égre, hogy csak azt lássam.

Olyan üres leszek, hogy hallom majd, ahogy minden szívdobbanás visszhangot ver.

A fáradtság bennem reszket, a kezem jég, a halántékom forró.

Gondolkodás nélkül fogok hanyatt zuhanni. Váratlanul, mindent elengedve, olyan bizalommal, ahogy egy három éves ugrik a méteres párkányról az apja karjaiba, mert fel sem merül benne, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne kapják el, ne bírják el, ne öleljék, ne szeressék.

Úgy.

- Ki lesz a hátad mögött?

- Senki.

- Akkor miért?!

- A valakiért.

Miért is ne?

Vizsgáztatunk.

Okosak vagyunk.
Nem tudunk mindent, de mindenről tudjuk, hogy mi van benne, amikor a hallgató tálalja, amit főzött. A két séf pedig kóstol, de csak egy csipetnyit. Szótlanul rág, nyel és köp, ha annyira rosszak az ízek, hogy bűn lenne beengedni. Vagy inkább, átengedni. De akkor már az odakészített kukában landol a teljes adag.

Bort csak a legjobbak adnak mellé.

Szépek is vagyunk.
Minimál smink, keresztbe pakolt, csini lábak, csak ne lenne olyan rohadtul kényelmetlen ez a póz, de ugye, az elegancia, na az mindig fájdalmas. Nadrág, nem szoknya. Szűk, feszes, tapadós. Csillogásnak nincsen helye negyven fölött, az már mind a szemünkbe költözött, ha nem azt nézi, aki elénk került, már vége is annak a történetnek, ami még el sem kezdődött.

Szívünk is van.
A blúz alatt dobog, én még a nyakamban himbálódzó kagylót is fogom, nehogy a ritmusomra kezdjen mozogni. A vékony, lenge anyag takarja, fedi, rejti, amit kell, mert ami nem látható, az mindig megmozgatja a képzeletet, és olyan dolgokat ígér suttogva, titokzatosan és lágyan, amik bele sem férnek a buksi fejembe, amikről szemrebbenés nélkül hazudom, hogy sosem, soha, sehogy, semmiképp.

A linzer az asztalon marad, a lila foltos orchidea megint megborítja a rendemet, a málna-áfonya házi lekvár pedig zavarba hoz, mert azt üzeni, hogy ez intim, személyes ajándék.

Valaki már megint meg akar etetni. Valaki már megint azt akarja, hogy ízek kerüljenek a számba, hogy érezzek, ne gondolkozzak, és kívánjak még többet, még jobbat, még édesebbet és teljesebbet.

Hm...

Miért is ne?

Nincs kapucnim, hogy száraz maradjak, nincs macikabát, csak szoros, rövid, trendi dzseki.

Nincs találkozás, csak nedves út és ajándék idő, ami a hajamról a vállamra csöpög, és ezüst patakokat húz a lapockámra.

Ez az este, nem az én estém.

Mert enyém az este.

Isten végez

Tervezek.

Pontosan. Precízen.

Hogy tudjam, mikor fog történni a mi.

Mert akkor majd úgy nézek ki. Olyan színeket választok. Azt az illatot, azt a nadrágot, fölsőt, kabátot és cipőt. Kisimogatom a fáradtságot a szemem sarkából. Felkészülök, elkészülök, rákészülök. Ahogy kell. Ahogy illik. Ahogy szép, de semmiképpen sem zavarba ejtő. Úgy.

Nő vagyok. Ez már így marad.

Hogy az a bánatos nyavalya esne bele, meg belém is!!!

Mert amikor már gurul a nap, valahol a közepén, jön a karmester, és nem ott int be, ahol a kottám írja.

Az újratervezés pedig borítja az elképzeléseimet, bukfencezve forog a világ, kerül hátra, ami eddig elöl volt, jobbra a bal, föntre a lent.

Szívás.

Lebotladozom  a krimóba. Kortyolom az almalevet, ha már nincs ananász, és az álmaim úgy folynak le a torkomon, hogy nyelni sem kell, ha megfulladok, az sem nagy veszteség. Bástyát emelek a bárszékre némababa-táskából, pittyegő telefonból, barátságból és megértésből az engem néző tengerszemű elé.
Nem gáz, mert úgysem lát.

Most nem.

Most csak néz.

Ez annyira snassz, hogy még jókedvem is lehetne tőle, ha nem érezném, hogy szürreális pára úszik a levegőben, hogy a zene annyira rossz, hogy elringat, hogy semmi keresnivalóm ebben az újratervezett abnormalitásban.

És közben, közben annyira érzem, annyira erősen érzem, hogy még az is lehet, hogy pont itt, pont most, pont vele van dolgom.

- Elvégezted a dolgodat?

- Azt csak az Isten tudja.

Hús

Férfibeszéd.

Semmi közöm hozzá!

De megtalál.

Hallgatom.

Hallom.

Értem.

Nem értem.

Pedig fájdalmasan egyértelmű.

Arról szól, hogy nem adja a nő azt, ami kell, magát.

Nem, nem a gondolatait, az érzéseit, a gondoskodást, a törődést, a gyengédséget, kedvességet, szelídséget, türelmet.

Nem.

A testét. 

Azt nem adja.

A genya!

Csak nézek, mint Rozi a moziban. Hülyén. Ostobán. Naivan.

Tényleg ennyi kellene a teljességhez, a boldogsághoz, az elégedettséghez?

Ja. Ennyi.

És a nő?!

Csesszék meg! Mindenki! Ennyire bonyi?

- Éhes vagyok. Étel kell. Sok. Hús. Nem sali. Hús hússal. Na!

- Éhes vagyok. Teríts asztalt! Legyen a tányér szép, a pohár a bornak való, a szalvéta vastag, elegáns és dekoratív. A menü rafináltan egyszerű. Semmiből se legyen sok, hogy a végén az egész legyen elég. Lassan együnk. Minden íz azt adja, ami a legtöbb. A szemembe nézz, a kezem felé nyúlj, a gyertyák fényében el kell hinnem, hogy csak velem lakhatsz jól, nem a hússal...

Ki viszi át?

A palló nagyon keskeny. Nincsen korlát. Ott hajlik, ruganyosan ring a két part között, én pedig rajta állok, bizonytalanul, szédelegve és émelyegve.

Hogy a francba kerültem ide?!

Amikor le merek nézni a lábamra, akkor veszem észre, hogy nincsen rajtam még zokni sem, nemhogy cipő. Csupasz talppal kapaszkodom a szálkás imbolygásba, a deszka nedves, csúszós, kicsit sem az én puha és elkényeztetett tappancsaimra szabták.

Mindegy.Talán jobb így. 

Mert a meztelen bőröm tudja csak, hogy még nem adtam fel, nem engedem, nem zuhanok, nem repülök, nem érkezem meg. Pedig annyira könnyű lenne, olyan kényelmes és végleges, hogy egy pillanatra, csak éppenhogy, az egyik lábamat felemelem, próbálom, milyen, ha félig döntök.

Az egyensúly gondolkodás nélkül csúszna is bele a semmibe, én pedig a saját gyávaságomtól felbátorodva billenek azonnal két lábra.
Na, ne! Hiszen undorodom a felemás dolgoktól, a visszavont vallomásoktól és a be nem fejezett sorozatoktól.
Egyébként meg mi a francért vagyok én itt, két part között, egy rohadt palló közepén?
Ezt tudja valaki?
Becsukom a szememet. Kicsit jobb.
Beleszagolok a szélbe.
Tiszta és hűvös, kék és ezüst, friss, de mégis lágy, hoz valami ismerős illatot, valami olyan fűszerességet, amire csak nyomokban emlékszem, mégis felmelegít.
Lassan, a deszkákba kapaszkodva leülök. Kalimpálok kicsit a mélység fölött, mert az annyira vicces, hogy nem ér le a lábam. Aztán hanyatt fekszem, kinyújtózom, rátapadok a határra, ami köztem és a mélység között feszül, és mire háromig számolok, már magába húzott, eggyé váltunk, már én vagyok a híd, én vagyok az, ami összeköti a két partot.
A fejem ott fekszik az egyik ölében, a másik pedig a a kezében melengeti a csupasz talpamat.

Most jó.

A híd nem szédül.
A híd nem szorong.
A híd, az csak egy híd.

- Átviszel?
- Átengedlek.

Ez van

Megcsapott a teraszon a vizes avar szaga. Jó volt. Ősz szag. Valóság szag. Azt adja, ami van. Emlékeztet arra az örök, nulla hírértékkel bíró üzenetre, amit a különös hírmondó vitt le a hegyről.
Mert ez a lényeg, és semmi több, hogy ősz van.

Annyira igyekszem, annyira próbálom, hogy csak ezt tudjam, hogy erre koncentráljak.

Ősz van.

Mert ez fontos.
Mert csak ez a fontos.

Minden, ami ezen kívül van, az nem érdekel. Mert fáj, vagy mert gondolkoznom kell rajta, vagy mert hozzám ér.
Ne érjen hozzám!!!

Semmi se érjen hozzám...

Nem akarom.

Nem bírom.
Sok.

- Baba! 

- Mi van?

- Én vagyok az ősz!

- Jó, akkor jöhetsz. De ha átvertél, annak lesznek következményei!

Mit vártál?

Rá akarok hajolni az arcára, hirtelen, túl közel. És amikor ösztönösen hátra hőköl, akkor nagyon lassan felegyenesedni, de úgy, hogy egy pillanatra sem engedem el a szemét. Azt szorosan tartom.

Utánam fog kapni. Gyorsabb leszek, gyorsabbnak kell lennem.

Mert ha elér, akkor darabokra fogok szakadni. Éles, apró szilánkokra robbanok.

Ha rajtam múlik, hegekkel gyógyuló sebeket ejtek majd rajta.

Belekarcolom magam a karjaiba.

Örökre.

- Gratulálok! Ez aztán tudatos, reflektált, intellektuális működés!

- Mit vártál?

- Többet!

- Na, ez az. Én is.

Szívem

A helyén van.
Virágos párnákra dől, felhúzza a lábait, összekuporodik, így nem reszket a keze, nem fázik annyira, azt gondolja, hogy ez minden, ami ahhoz kell, hogy elhiggye, hogy ami jut, az jár, hogy ami nem fáj annyira, hogy sírni kelljen, az tulajdonképpen, voltaképpen, majdnemhogy jó.

A homlokát ráncolja, a szája összeszorul, a szeme fáradt. Fekete indák kúsznak föl a karján, de egy mozdulattal a körmére söpri őket, hogy diszkrét, kicsit decens dizájn legyen abból, ami ha elszabadulna, lehúzná a föld alá.

A neonbarack fölső már kezd rászáradni a hátára, a megdolgozott izmok lassan kiengednek, a pulzus lassul, a tarkójához kap, a hajába túr, mert az selymes, csatakosan is jó az érintése. Közben halvány mosolyt csal a szája sarkába a gondolat, hogy senki sem fog rájönni, hogy mit indítana be a testében az, ha nem a saját ujjai simítanák gyengéden végig a nyakán a bőrt.
Sóhajt, kinyújtja a lábait, lejjebb csúszik, összekulcsolja a kezét az ölében. Kezdem gyanítani, mire készül. Mert ez az a póz, amiben azonnal elalszik, még akkor is, ha közben ordít a tévé.
Most jó. Most alszik.
Most nem figyel, nem tiltakozik, nem vitatkozik.
Most nem tud úgy nézni rám. Úgy...

Óvatosan ülök mellé. Lassan engedem a súlyomat a kanapéra.
Halkan kezdek beszélni hozzá. Nagyon halkan.

- Baba...  Hát nem látod, nem érzed, nem érted? Még most sem világos?! Most, hogy a lábai elé feküdtél, hogy kitakaróztál, levetkőztél és beengedted a szemed mögé? Még most sem tiszta?
Hogy a hálája udvariasság, a fájdalma magányos, a fókusza éles, szűk.

És te nem vagy benne!!!

Igen, kapsz súlytalan becézéseket, ölelést, ha már nagyon billegsz, igen, bizalmat is kapsz, tűzbe tett kezeket, de ez azért nem vigasztalhat, mert neked kell majd bekötözni. Ahogy minden sebét.

Árnyék vagy, akit csak akkor lát valóságnak, ha szüksége van rád. Rosszul mondom. Nem rád. Arra, hogy meghallgasd, megértsd, vigasztald, beszélj, rendet rakj, letöröld a mocskot, világíts, írj. Ennyi. A jelenléted sem kell. De maradj elérhető.  Az fontos.

És te. Te hol vagy babám?

Egyre erősebben dobol bennem az indulat, egyre hangosabban beszélek, de egyenletesen szuszog, semmi baj, nem hall engem.
Nem! Elég volt.
Csendben maradok. Felfogtam. Semmi értelme tovább beszélni.

Mert látja. Mert érzi. Mert érti.

Ő. Aki maga a vonzás. Az a vonzás, ami bárkit megpörget, táncba visz, lázba hoz, magával sodor, rabul ejt, aki elől nincs menekvés, nem is szalad senki, inkább felé nyúlnak, fogni akarják, megszerezni és megtartani, pedig jobban tennék, ha futnának. Messzire. Ő.

Ő most úgy döntött, hogy engedi, hogy rajta keresztül kapja meg a legtöbbet az, aki ezt nem is akarja.

Hordozó lett. Híd, út, eszköz, átmenet, indikátor, kellék a csodához, nem a csoda.

Így döntött.

Tudom.

Az Úrra fogja.

Ezzel nem tudok mit kezdeni. 

Nyelek egyet, mert le kell mosni a szavakat a torkomból. Karcosak, szárazak, porízük van. Innom kellene. De nem bort. Vizet.
Ösztönösen igazítom meg a szürke, könnyű takarót rajta. Akkor veszem csak észre, hogy bár meg sem mozdult, és a lélegzet ritmusa is ugyanaz, a szeme nyitva van.
Úgy néz rám.
Úgy...
 
- Te mi a francról beszélsz?
- Megszakad a szívem...
- Ugyan már! Csak van. Dobog. Az fáj.

Ott a pont

Színtelen lettem.

De szagom még van. Fülledt, meleg, vanília. A bőrömön még édesebb, de kicsit keserű is, pont olyan, amilyennek akarom. Elfedi azt, amit nem lehet megmutatni, amit eltakarok, ami tabu, titok, ami annyira intim, hogy már nem meztelenség, hanem hús.

Ki a bánat kíváncsi a húsomra?

Késő este volt. Megtette ma is, amit kellett. Felnyalábolta, cipelte, oda vitte, megmentette, megvigasztalta, megnyugtatta, gondoskodott arról, hogy ne érezze, ne tudja, hogy közben ő is majdnem belehalt ebbe az egészbe.

Most már csak haza kellett jutnia valahogy.

Az ablaktörlők vadul dolgoztak, ömlött az ég, ragyogott a fekete aszfalt, a lámpák homályos fényköröket vetítettek a házfalakra, de ő csak azt próbálta látni, hol van az a sáv, amiben maradni kell.

De mindig balra húzott a kormány.

Igen, van úgy, hogy fékezni kell, indexelni, félre állni. Be kell kapcsolni a sárga villogást, hogy ne dudáljon minden agyhalott, kétdimenziós überokos, és le kell lépni a pedálokról. Úgy kell zokogni, hogy még a sebváltóról is csorogjon a fájdalom, közben pedig minden hangot az ülésekbe nyomjon a német rap mocskosul jó ritmusa. Úgy.

Sokáig.

Addig, amíg minden víz kijut a kocsin kívüli áradásba.

Csak addig.

- Ezért imádkoztál, ne rinyálj már!!!

- Miért?

- Hogy azt tedd, ami a dolgod!

- Hát, hülyén nézne rám az Úr, ha azért imádkoznék, hogy azt tegyem, ami nem a dolgom...

- Ott a pont.

Gyere baba!

Lemondok.
A mindenről.
Letekerem.
Amit érzek.
Leoltom.
A fényeimet.
Leteszem.
A fejemet a földre.
Leválok.
Nem tapadok.
Leengedem.
A karomat magam mellé.

Most az égnek kell engem átölelnie.

- Gyere baba, itt a kezem. Ideje mennünk.

Élve boncolás

Olvasom a saját mondataimat.

Újra és újra. Százszor is, ha kell. Meg ezerszer is.

Már nem én vagyok, aki írja, én most már az vagyok, aki olvassa. Aki befogadja, beengedi, megkóstolja, lenyeli vagy undorral kiköpi a szavakat.

Ha van étvágyam egyáltalán.

Ha van borom egyáltalán.

Most nincs.

Egyik sincs.

Most fenem a késemet, gurítom a boncasztalt, fehér köpenybe bújok, maszkot teszek a szám elé, jeges a kezem, de nem remeg, a lámpák vakítanak, mégsem pislogok, megnyitom a csapot, hogy a mocsok örvényét a lefolyó szívja el, ki ne fröccsenjen a műgyanta padlóra.

Metsző a kritikám, éles, szikeként vág bele a szavakba, hasítja ketté a mondatok gerincét, ipszilon vágással tárja fel a láthatót, egy mozdulattal, hajszálpontosan belez, mér, majd diktálja az adatokat, precízen, érzelmektől sterilen, kegyetlen objektivitással.

• A szerkezet elfogadható. Kicsit billeg, de van eleje, közepe és vége. A felütések valóban ütnek, az elmosott jelentés aktivitásra készteti a befogadót, a képek néha ismétlődnek, motívumhálóba rendezhetők, de helyenként kevés szín van a palettán, sok a pasztell, nem lenne baj, ha komplementerek is megjelennének.
• A tó toposz értékű, nyilvánvalóan hordozza a nyugalom és a teljesség üzenetét, a kelta mitológia elemei modern köntöst kapnak.
• Az elbeszélő rutinosan váltogatja a szerepeit, bár a párbeszédekben nehéz azonosítani a hangokat, gyakran bizonytalan, hogy bontott monológról, emlék beemeléséről, vagy időjátékról van e szó.
• A baba-motívum hatása horrorisztikusan feminista, garantáltan zavarba ejti azt, aki veszi a fáradtságot, és megáll egy pillanatra, hogy gondolkozzon.
• A stílus erősen lirizált, helyenként szecesszióig fajuló, vagy épp ellenkezőleg, vulgárisan nyers, szemérmetlenül tocsog az erotikától. Ez a szerkezet harmóniáját gyakran úgy bontja meg, hogy stilisztikailag már átlépi a szöveg a posztmodern játékosságot és kaotikussá válik.
• Az üzenet súlyos, az értelmezhetetlen határain egyensúlyoz, szórakozik az olvasóval, aki mire ráébred, hogy nem hozzá beszélnek, már nyakig merül a saját bugyraiba, és levegő után kapkodva próbál partra vergődni.

"De édesem...
  Én nem írtam semmi rosszat!
  Én csak magamat írtam, magamat mondtam.
  Itt vagyok.
  Kijöttem a vízből.
  Nézz rám!
  Ne!
  Ne nézz rám!
  Add ide a köpenyed!
  Mert fázom, mert meztelen vagyok, vizes, és minden méltóságomat a tóban hagytam."    

Hát nem érted?
Idióta!!!
Így már nem te vagy a tündér.
Ó, te nagyon hülye... :)

Rázva, nem keverve

Vodka Martini olajbogyóval. Rázva, nem keverve. Ma ez is belefér.

Ma minden belefér.

Mert ez a hét megmutatta, hogy ki is vagyok valójában.

Dehogy árulom el!

Minek?

Ami most van, az annyira sok, annyira idegen, annyira új és annyira természetes, hogy beszélni sem érdemes róla.

Pedig beszélni, na azt én tudok. Ez a szakmám. Ez vagyok én. Szavak, szavak, szavak. És a szavakkal nagyon kell vigyázni. De ezt már mintha mondtam volna. Nem is egyszer... Mindig magamat ismétlem.

Lehet mást?

Mosolygós ez a november. Sír közben, de ezzel sincs nagy baj. Éppenhogy kínos csak. Félre sem kell nézni, csak elkenni a könnyeket, hogy jobban látszódjon a valóság.

Tisztán, fényesen, egyszerűen, érthetően.

- Izé. Én nem értek most már semmit.

- Így jártál. Dolgozd fel!

Pssszt!

Vigyázni kell a nyelvemre.

Túltolta.

Megint.

 

Mert a nyelvem mindig szavakat akar formálni. Egyfolytában beszélne, mondatokon töri a fejét, és új asszociációkon agyal, képeket húzna szövegbe, festene, rajzolna, elkenne, kontúrozna, színezne, kitöltene, átmázolna. Nem nyugszik.

De nem csak ez vele a bajom.

A nyelvem ízekért is hisztizik. Mostanában a fűszeres, pikáns, csípős a favorit, kívánós a drága, válogatna, mohón forgatná az újat, cuppogna a kedvenceken, nem engedné lenyelni az édeset, ráfeküdne a különlegesre, még a mentolos, hideg cukor is az övé, csak a keserűvel lehet lenyomni, az elől menekül.

De ha nincs csend néha, ha nincs böjt néha, akkor érzem, nem is csak érzem, biztosan tudom, hogy rosszul leszek. 

Összezárom a számat. Szorosan.

Ráülök a kezemre. A teljes súlyommal.

Mert az ujjaim már rég összebratyiztak a nyelvemmel. Ha zárva vannak az ajkak, az még semmire sem garancia. De nem ám.

Szóval.

Nincs szó!

Nem harapok.

Nem veszem a számba, nem nyalom meg, nem forgatom, nem rágom. 

Kiköpöm azt is, ami ott sincs, csak valahogy mégis érzem.

Kiöblítem tiszta vízzel, teafa olajos fogkrémet kap, az minden bacit lemészárol, azt írták rá.

A szemem még megbízható.

De már gyanakszom arra is.

Figyelek rohadékok!

Még van agyam.

Remélem.

- "A szelíd nyelv életnek a fája.."

- "A romlott pedig összetöri a lelket..."

- Megy ez nekünk.

- Maradj már csendben!!!

Jó reggelt!

Az első novemberi reggelben csak nagyon lassan szabad elindulni.

A belső óra kattan, kinyitom a szememet, várok egy lélegzetvételt, hogy biztos legyen, élek, aztán vakon letapogatom az okos telefon okos gombját, hogy az felismerje az ujjbegyembe karcolt évgyűrűket, és mutassa, amit amúgy is tudok, hogy ez a nap is megérkezett, nincs mit tenni.

A takaró selymes, puha, de nem elég meleg, mert amikor megfeszítem a vádlimat, amikor kinyújtom magamat, amennyire csak lehet, a görcs megmarkolja a bokámat, és az utolsó pillanatban tudok csak úgy fordulni, hogy elérjem és lefeszegessem magamról a fájdalmat, mielőtt nyüszítésig fajulna ez az ébredés.

Óvatosan hozom a tengelyt függőlegesbe, támaszkodni nem kell, a derekam hamarabb felébredt nálam, a kis genya mindig mindent egyedül akar, önállóskodik folyton, jobb ráhagyni.

A papucs hideg, de inkább veszek majd valami ultra-ronda mamuszt, minthogy zokniban aludjak. A csupasz talpam és a paplanhuzat halálosan szerelmesek egymásba, ha közéjük furakszik valami, abból dráma lesz, az pedig hiányzik a bánatos fenének.

Az ágy szélén üldögélve eszembe jutnak az amerikai nyálfilmek reggeli jelenetei, amikor a tökéletes frizurával, fullsminkben ébredő szépség rózsaajkaira csókot lehel a kicsit sem csipás szemű igazi, ez elég ahhoz, hogy kuncogásig csapjon bennem a reggeli szagokat jól ismerő rosszindulat, ami simán ellök a konyháig, a poharamig, a hideg mályvatea pedig csendet mos a számba.

Már nem vagyok szomjas kortyokra, de kezdek éhes lenni fényekre. Sorban cibálom föl a redőnyöket, és próbálom elhessegetni a gondolatát is annak, hogy egy gombnyomásra, zajok nélkül gördülő rendszer hány hónapnyi spórolást érne meg, és hogy  a fémen is olyan ronda e a halott pókháló fekete mocska, mint a fehér műanyagon.

A bugyis doboz, ahogy szinte minden reggel, most is a szőnyegre puffan, de legalább nem borul ki, és én is időben visszanyomom a hisztit, mert most kell az önuralom, anélkül nem lehet eldönteni, hogy barack-fekete vagy rózsaszín-szürke a mai színkód, azt meg pláne nem, hogy melyik illik kevésbé ennek a novembernek az óarany, bronz, napsárga, foltos mintáihoz. A barack jó lesz.

Minimumra tekert igényesség, öblítőszagú vonzás. Charlie pedig bekaphatja, mert minden nő el tudna törni a fején minimum egy fakanalat, ha reggel, a tükör előtt indul el a belső zenelejátszóban valami gusztustalanul nagy hazugság arról, hogy aki szép, az reggel is szép. Hagyjuk...

A kávégép megnyugtatóan morogja el az ismerős dallamot, a kopott kabát alá beférne még kettő réteg puhaság, a bögre fala forró, az arcom elé ködöt fújok, és úgy törlök a teraszon tükröt a fémpultra, hogy eszembe sem jut, hogy kristálytiszta volt a rongyom nélkül is, mert az éjjel lesöpörte helyettem a hamut mindenről. Rendes tőle.

Még van időm, hogy egy kád forró víz helyett az igében merüljek el nyakig, hogy a legtöbbször megfejthetetlennek tűnő üzenet a mellkasomra simítsa a szavakat, enyhüljön a nyomás a szívemen, a szorítás a torkomban, és a magány illúzióját kivigye a huzat a nyitva hagyott ablakon.

A telefon a zsebemben halkan pittyen, de amíg nem mondja, hogy "jó reggelt", addig akármilyen lassan is indultam el az első novemberi reggelben, még nem kezdődött el ez a nap.