Gond(olat)talan

Sárga a szeme. Nem merném azt mondani, hogy macska, nagyobb az, ami a tekintetében van, veszélyesebb, komolyabb. Engedelmesre bűvöli a bizonytalant. Azon gondolkozom, hogy biztos vagyok-e.

Erdőt sóhajt az illat, szeles lombok simogatnak.

A helyzet a hasamban értelmeződik. Fortyog, tiltakozik, ellenáll a gyomrom, de végül emészt, értelmez, feldolgoz. A moziban alig vannak, aki szorosan mellettem ül, csak ő hall. Hallgatja a hangjaimat. Azon gondolkozom, hogy érti-e őket.

Mohaágyra fekszem, elnyeli a vihart a föld.

Tizenkét óra a vonatút. Lehet közben virrasztani, lehet közben aludni. Csukott szemmel is látom az idegen tájat. A hegyek vonzanak, mert nem ismerem őket. Ha megérkezem, és még havas lesz a tetejük, meg kell simogatnom a lankákat. Azon gondolkozom, hogy  jégvirágot karcol-e a szívem fölé a másik világ, ha túl közel megyek, vagy tűzvirágot.

Nézem az eget, nem gondolok semmire.

Ragadozó

Dorombol. Hangosan, mélyen, dallamosan. A füledbe búgja a zenét, közel, szinte belülről hallod a puha morgást, mintha a tiéd lenne. Nincs ritmusa, csak árad, beborít, ellep, bedugul tőle a füled, süket leszel minden más hangra. Elvarázsol, belesimulsz a tónusba, igazítod magadat ehhez a frekvenciához, kihasználod az erejét, ami felemel, stabilan tart, biztonságot zúg, könnyű leszel és laza, lágyan omló, engedékeny. A tested magába szívja a zenét, mozdul, hajlik, táncol. Önfeledten, magától.

Aztán rád szorul valami furcsa, idegen, mégis valahonnan ismerős érzés. Minden idegszálad megfeszül, riadót fúj, ordít a megérzés. Hogy van valami, ami nem igaz, ami nem kerek, nem jó. De elkésett az ébredés, elkésett a menekülő lendület. Beléd csapódik, rád nehezedik, szétfeszít, lenyom, maga alá gyűr. Kapkodod a levegőt, görcsbe rándul benned minden elengedés. Jobb híján a vállába kapaszkodsz, a nyakába csimpaszkodsz, a mellkasára tenyerelsz, lihegsz, nyöszörgöd a szabadulás imáját, ami neki csak annyit jelent, hogy megnyíltál végre, adod magad, nincsen több akadály, megkapott. Igaza van. Győzött. Beléd ömlik az, ami őt könnyíti, téged pedig elnehezít, lekötöz és a tehetetlenségbe fojt.

Maradj mozdulatlan, nyugodt, mosolyogj, kérd a szemét, kérd a száját. Simítsd végig a nyelveddel a ragadozó éles fogait, hagyd, hogy megsebezzen ez a csók, de ne hagyd, hogy lecsorduljon a torkodon. Nyomd vissza a szájába azt, amit adott. Nem, nem a vért. Szavakat. Döfd a torkába a gyönyörödet, ami nem belőle született, nem ő adta, nincs hozzá köze, ami csak a tiéd. Döfd úgy, hogy a hörgése dorombolás legyen, hangos, mély és dallamos, ami elringatja, ami ellepi, és bedugul tőle a füle. Nézd a táncát, ne pislants, ne fordulj félre.

Megszelídítetted.

Jól célozz!

Nézem a szádat. Nyílik, de néma marad. Nézem a nyakadat, duzzad, lüktet az erekbe zárt csend. Nézem a kezedet, ökölbe szorítod, annyira bent akarod tartani a titkaidat, hogy izzadt, fáradt, sós lé csordul ki az ujjaid közül. Kend rám, töröld belém, nem zavar. Semmi sem zavar, bár mindentől zavarba jövök. Irulok, pirulok, felveszem a legszebb blúzomat, hátha a futófölsőben annyira látszik a testem, hogy abba te vörösödnél bele. Nem kell, hagyd rám a színeket. Mindent ügyesen, udvariasan elveszek, amit nekem adsz, aztán leteszem a lábad elé az ajándékaidat, nem szabad cipekednem. Várom, hogy kikerüld az akadályt. De hiába, mert csak halkan köhintesz, lépni sem akarsz, nemhogy beszélni. A szavak már a torkodban vannak. Érzem a keserű, idegen ízeket a számban, pedig meg sem kóstolhattam ezt a mondhatatlant. Savas, ami feljött? Nem tudod visszanyelni? Fordulj félre diszkréten, köpd bele egy zsebkendőbe, nem érdekel. Amire kíváncsi vagyok, az a tenyeredbe zárt igazság, de arra is csak akkor, ha úgy dobod felém, hogy szíven találsz vele. Súlyosnak tűnik. Jól lendítsd, pontosan célozz, akkor kimondom helyetted a válaszokat.