Vámpírok szerintem vannak.
Jönnek.
Nem csak éjjel. Fényjárók. Ragyognak. Világít a fájdalmuk. Lángol a hiány bennük. Velem akarják kitölteni.
Dehogy velem!
Azzal, amit tőlem akarnak megkapni.
Akarják a figyelmemet.
Akarják, hogy értsem őket.
Akarják, hogy legyek jelen, amikor kellek, de ne legyek jelen, ne is legyek egyáltalán, sehol, amikor nem kellek.
Beszéljek szépen és okosan, néha kedvesen.
Legyek lágyan simulós, puha, de nem kövér, magas, de nem colos, csinos, de nem kihívó, igényes, de nem feltűnő.
Rátapadnak a nyakamra. Rohadtul tudják, hogy hol kell hozzám érni, és azt is, hogy hogyan. Megmártóznak a gyengeségemben, lenyalogatják a vágy ízét a bőrömről, mielőtt elkezdik lassú, mély kortyokban inni az életemet.
Ha pedig már csak annyi maradt belőlem, ami éppenhogy elég ahhoz, hogy árnyékom legyen, akkor átkarolnak, hogy ne fázzak, megfogják a kezemet, hogy ne féljek, csokival etetnek, és mézédes szavakkal simogatnak.
Fölkapaszkodom a plafonba csavart rúdra, lehúz, ami vagyok. Roppan a hátam, kiegyenesedik, a lehajtott fejem súlyától meggörbült tartás kínokkal születik újra büszkének.
Drága vérszívó barátaim, nem mentelek meg benneteket.
Bocsika.
- Te erős vagy.
- Tudom.
- Jó az ízed.
- Tudom.
- Jó a szagod. Édes, elegáns, magányos.
- Na jah...
- Tudsz szép lenni. Fájdalmasan szép.
- Hagyd abba!
Kurvára unom.
Majd én eldöntöm, milyen vagyok!!!
Nélküled.
