Hideg van

Hideg van.

Fázom.

Persze a kezed alatt doromboló macskaként simulnék a mozdulathoz, hogy az érintésed ott érjen, ahol nagyon érzem.

Nagyon.

De hol van a kezed?

De hol van a kezem?

Van még kezünk egyáltalán?

Véresre harapom a számat. Nem látszik.

Belül vannak a sebek, hamar gyógyulnak.

Részeg vagyok. Nem mutatja ki a szonda. Vagy elromlott. Vagy kiakadt. Vagy megvakult a rendőr, aki nézi.

Olyan mindegy.

Mert tudom, melyik pedál fékez, melyik lendít, hogy mindig kanyarodik az út hajnalban, ahogy a kifli a vajazókés alatt, puhán, élesen. Úgy.

Lecsapsz rám. Aztán lemondasz rólam, amikor összeszorítom mindenemet, annyira félek, annyira fázom. Szomorú lesz az ízed, az enyém pedig keserű. Pedig olyan édesek voltunk abban a nyárban! Olyan esztelen, ostoba, felelőtlen és vak ízekkel volt tele a szánk, hogy csókolni sem kellett, csak hagyni, hogy eggyé váljunk.

Lehetetlen.

Ugye már érted?

Engem lehetetlen felmelegíteni.
És téged a lehetetlen vonz.