Hiány

A vonat elindul. Nem akarok integetni. Összeszorul bennem a feleség, az anya lelke, elfelejtek a saját lelkemre gondolni, ősi érzések feszítenek, nem küzdök ellenük, hagyom, hogy kipréseljék belőlem a gyászt, amit sosem kellett megélnem (valami transzgenerációs lenyomat lehet), és persze a valóságot, amit nem akarok megélni. Belecsorog a távolodó közelség a szemembe, kipislogom, letörlöm, nem fogok homályosan látni.

Ha van egyáltalán különbség az igazi csók és az elképzelt csók között, akkor az az autó dübörgésében is tisztán hallható szívdobogás, amit kivisz a huzat az ablakon, amikor a hídon beletaposok a gázba. A szívem itt marad, csendes. Így átléphetem a határt. De csak húsz százalékkal. Erre figyelek. A másik hídon nem figyeltem semmire, bele vakultam a szépségbe. Ez az útvonal másképp gyönyörű, mert egyszerű, letisztult, minőségi  a dizájn, mint az életművek utolsó kötete, ahol a kevesebb sokkal több. Ott a mélység alattam, vigye a víz a múltat, a jelen száraz marad.

A vonat majd befut az állomásra. Várok rá, ha késik. Ráérek. Megkeresem a szemébe rejtett titkot, ha megérkezik. Megtalálom. Nem szorul a kezébe a kezem, a szám sem tapad a szájára. Csak nyitva marad, hogy betöltse a levegő - amit a víz fölött nyelek nagy kortyokban, szomjasan - a hiányát.

Csodák

Valami gejl, keleti virágillat itatja át a forróságot, amikor a hokedlin, terpeszben ülve mélyre hajolok, és olyan lassan emelkedem fel, hogy a gerincemet helyre tudja nyomni a hátamra tapadó kéz. Nekifeszülök, hogy lazuljak, olyan erővel, amiről még én sem képzeltem, hogy bírok. A diagnózis szerint persze előre hajolni sem vagyok képes. 

Hajnali négy körül üvegszilánkokat szedegetek ki teljes nyugalommal a paradicsomszószban úszó táska fenekéről. A porvirágos függöny átengedi a reggelt, nekem kimaradt az éjszaka, bezzeg a madarak megünneplik a higgadtságomat, ami akkor sem törik össze, amikor elvágom a kezemet. A számba dugom az ujjamat, ne hulljon a vérem, ne legyek áldozat, de nincs itt az öreg maci, hogy közben a puha fejét simogassam, ahol már nincs is szőr, mert annyira szerettem, hogy elkoptattam. Az ablakhoz tántorgok, elhúzom a függönyt, hogy közelebb legyek a mához.

Papok fekszenek a templom kövén, várják a sorsukat, Mária cipője közben koszos lesz az kezek érintésébe kódolt áhítattól. A fogadalom visszavonhatatlan, de lehet feloldozást nyerni, ha  nem kéred, ahogy az üveghídon is úgy lehet csak átmenni, hogy a keresztre taposol. Jobb, ha a túlparton maradsz. Én a kocsi ablakából integetek, búcsút, mert azt olvastam, hogy ott a bűnbocsánat, és feloldalak a ki nem mondott eskü alól, hogy szabadon kösd magad, ahová akarod.

Szemek

Távol tartom a szememet. Nyitva van. Figyelnem kell. Még nincs kánikula, de van forróság. Ez veszélyes. A hajam vége parázslik, amikor a vállamra hajított táska alá kerül, füstöl, ha kirángatom. Be fogok tenni még két palack vizet a kocsiba. Nehogy miattam égjen bármi is porrá. Te nem érsz hozzám, keresztet vetsz inkább. Máglyára dobnád a tüzet, ettől érintés nélkül is orgazmusom lesz.

Összekapcsolódik a szemünk. Belemerülünk abba az elképzelésbe, hogy ugyanazt képzeljük el. Olyan langyos, olyan kényelmes, olyan andalító, hogy aludni is lehet. Álmunkban egyedül maradunk. Így sokkal könnyebb elképzelni, hogy együtt vagyunk.

Ha elég

Csak kicsit akarok nyafogni, nem nagyon, és lehetőleg elegánsan. De a lamentálás hangjai abban  a regiszterben mozognak, ami sérti a fülemet. Becsukom a számat, gondolkodom egy keveset, aztán előveszem a határozott, éles, tudatos, reflektált dallamot a fejemből, ami szabályosan alt, trillamentes és az erő viszi feljebb, nem a magasság. De nem gondolkoztam eleget, mert nem megy a fucking fókusz, melegszik a tónus, felizzik a ritmus, szenvedélyes lesz, testet ölt, baszhatom a lényeget, reszket, aki rám próbál figyelni, táncol a bőrén a fényem. Semmi gond. Együttérző mosollyal tartom a távolságot, itt aztán senki sem fog lobogni, lángolni, az hétszentség. Csak én fogok egy kicsit nyafogni. Az pont eléggé égő.

Van kedved?

Csorog a vér. Bele a szemembe. Kitörlöm. Hogy lássak.

Nem csak a szemölcsök, anyajegyek, szeplők számítanak. Minden számít. Ami ideiglenes, az is, ami ott marad, az is. Nem mindegy a sorrend. Foltok, gyógyítható sebek, maradandó hegek. Nekem kellene összerakni a sorrendet, de nekem persze mindegy. A foltok is, a sebek is, a maradandó hegek is, a sorrend is. Engem nem érdekel. Én csak látni akarok. Én csak kérdezni akarok. Foltosan, sebesen, hegekkel.

Van kedved ehhez az archoz érni? A tenyeredbe venni? Dédelgetni? Simogatni? Megcsókolni a lemosható foltokat, a gyógyítható sebeket, a maradandó hegeket? Mit kezdesz ezzel az arccal?

Ha rád nézek, amikor rád nézek, ha felém nyúlsz, amikor felém nyúlsz, akkor kiderül, hogy mihez van kedved. 

Látni fogom. Kitöröltem a vért a szememből.

Válasz

Dehogy szeretem meg!

Téged is eladnálak egy doboz cigiért, mert elfogyott.

Persze, lefekszem.

Nem cigizek!

Nem adok semmit, nem is veszek.

A szavak értékesek.

Nem a vers.

Azt úgysem tudok írni.

Meg

Elérem lassan a alját, vagyis a csúcson vagyok. Tűzbe mártom az arcomat, mikor kiemelem, fekete fények örvénylenek a szememben, amik a számon ömlenek ki őrültnek tűnő szavakba öntve, ép és nyelvtanilag is helyes mondatokba töltve, még nagyrészt helyesen is írva, már amennyire figyelni lehet erre akkor, ha minden lángol. Halálosak. Lassan, de biztosan mérgezik meg azt, aki lenyeli őket. 

Megitassalak?

Vágyom az érintésre, hiszen érinthetetlen vagyok. Hagyom, hogy a kezemet fogja, szorítsa, engedje, simogassa, hogy a könyökhajlat csupasz szégyentelensége adjon felületet a kereső ujjaknak. Összeszorítom a combomat, keresztbe teszem a lábamat, lejjebb csúszok, elfészkelődöm a képzelt gyönyörben, bele merül a testem, felizzik az éppen aktuális történet, helyettem beszélnek a szereplők, hallom, amit mondok, de nem értem, a fejem a vállra bukik, ott a tarkópárna, nem az ágyamon.

Megérintselek?

Mindent elfelejtek, hogy legyenek emlékeim. A folyóban fuldokló szél utánam kap, amikor a szemébe fújom a saját igazságomat arról, hogy kívülről tudom ezt a mesét, már nem érdekel. Az ismerős utcák eltévednek abban a kerületben, ahol először sírtam fel, ahol mindig zokogás lesz a nevetésből, távolság az ölelésből, undor a szerelemből. Megírom, szövegtestbe szorítom azt, amit érzek, hogy senki se tudja, ki lehettem volna neki.

Megszeresselek?

Ki?

Nincsenek összefüggések, csak magányos jelenségek tétováznak. Ki érti?

Egy firkalapra rajzolt piros szív vár rám az asztalomon egy másnapon. Ki üzent?

Többféle hangon zenél a telefonom, mint amit felvenni lehet. Ki beszél?

Teljes alakos szelfit készítek a tükörképemről, nem magamról. Ki lát?

Oroszul dübörög a zene meg franciául, hogy egy árva szót se énekeljek vele. Kit érdekel?

Hajnali háromkor a nemlétezőnek próbálom elmagyarázni, hogy nem létezem. Ki létezik?

Vérzik a szemem a késektől, amiket felkéklő pipákon keresztül döfködök a semmibe. Ki érzi?

Gond(olat)talan

Sárga a szeme. Nem merném azt mondani, hogy macska, nagyobb az, ami a tekintetében van, veszélyesebb, komolyabb. Engedelmesre bűvöli a bizonytalant. Azon gondolkozom, hogy biztos vagyok-e.

Erdőt sóhajt az illat, szeles lombok simogatnak.

A helyzet a hasamban értelmeződik. Fortyog, tiltakozik, ellenáll a gyomrom, de végül emészt, értelmez, feldolgoz. A moziban alig vannak, aki szorosan mellettem ül, csak ő hall. Hallgatja a hangjaimat. Azon gondolkozom, hogy érti-e őket.

Mohaágyra fekszem, elnyeli a vihart a föld.

Tizenkét óra a vonatút. Lehet közben virrasztani, lehet közben aludni. Csukott szemmel is látom az idegen tájat. A hegyek vonzanak, mert nem ismerem őket. Ha megérkezem, és még havas lesz a tetejük, meg kell simogatnom a lankákat. Azon gondolkozom, hogy  jégvirágot karcol-e a szívem fölé a másik világ, ha túl közel megyek, vagy tűzvirágot.

Nézem az eget, nem gondolok semmire.

Ragadozó

Dorombol. Hangosan, mélyen, dallamosan. A füledbe búgja a zenét, közel, szinte belülről hallod a puha morgást, mintha a tiéd lenne. Nincs ritmusa, csak árad, beborít, ellep, bedugul tőle a füled, süket leszel minden más hangra. Elvarázsol, belesimulsz a tónusba, igazítod magadat ehhez a frekvenciához, kihasználod az erejét, ami felemel, stabilan tart, biztonságot zúg, könnyű leszel és laza, lágyan omló, engedékeny. A tested magába szívja a zenét, mozdul, hajlik, táncol. Önfeledten, magától.

Aztán rád szorul valami furcsa, idegen, mégis valahonnan ismerős érzés. Minden idegszálad megfeszül, riadót fúj, ordít a megérzés. Hogy van valami, ami nem igaz, ami nem kerek, nem jó. De elkésett az ébredés, elkésett a menekülő lendület. Beléd csapódik, rád nehezedik, szétfeszít, lenyom, maga alá gyűr. Kapkodod a levegőt, görcsbe rándul benned minden elengedés. Jobb híján a vállába kapaszkodsz, a nyakába csimpaszkodsz, a mellkasára tenyerelsz, lihegsz, nyöszörgöd a szabadulás imáját, ami neki csak annyit jelent, hogy megnyíltál végre, adod magad, nincsen több akadály, megkapott. Igaza van. Győzött. Beléd ömlik az, ami őt könnyíti, téged pedig elnehezít, lekötöz és a tehetetlenségbe fojt.

Maradj mozdulatlan, nyugodt, mosolyogj, kérd a szemét, kérd a száját. Simítsd végig a nyelveddel a ragadozó éles fogait, hagyd, hogy megsebezzen ez a csók, de ne hagyd, hogy lecsorduljon a torkodon. Nyomd vissza a szájába azt, amit adott. Nem, nem a vért. Szavakat. Döfd a torkába a gyönyörödet, ami nem belőle született, nem ő adta, nincs hozzá köze, ami csak a tiéd. Döfd úgy, hogy a hörgése dorombolás legyen, hangos, mély és dallamos, ami elringatja, ami ellepi, és bedugul tőle a füle. Nézd a táncát, ne pislants, ne fordulj félre.

Megszelídítetted.

Jól célozz!

Nézem a szádat. Nyílik, de néma marad. Nézem a nyakadat, duzzad, lüktet az erekbe zárt csend. Nézem a kezedet, ökölbe szorítod, annyira bent akarod tartani a titkaidat, hogy izzadt, fáradt, sós lé csordul ki az ujjaid közül. Kend rám, töröld belém, nem zavar. Semmi sem zavar, bár mindentől zavarba jövök. Irulok, pirulok, felveszem a legszebb blúzomat, hátha a futófölsőben annyira látszik a testem, hogy abba te vörösödnél bele. Nem kell, hagyd rám a színeket. Mindent ügyesen, udvariasan elveszek, amit nekem adsz, aztán leteszem a lábad elé az ajándékaidat, nem szabad cipekednem. Várom, hogy kikerüld az akadályt. De hiába, mert csak halkan köhintesz, lépni sem akarsz, nemhogy beszélni. A szavak már a torkodban vannak. Érzem a keserű, idegen ízeket a számban, pedig meg sem kóstolhattam ezt a mondhatatlant. Savas, ami feljött? Nem tudod visszanyelni? Fordulj félre diszkréten, köpd bele egy zsebkendőbe, nem érdekel. Amire kíváncsi vagyok, az a tenyeredbe zárt igazság, de arra is csak akkor, ha úgy dobod felém, hogy szíven találsz vele. Súlyosnak tűnik. Jól lendítsd, pontosan célozz, akkor kimondom helyetted a válaszokat.

Csók

A kertben nappallá fagy az éjszaka. Léphetek bárhogy, bármerre, a jobbjára vesz, táncol velem, nem lép közel, nem nyúl felém, nem ér hozzám, a koreográfia mégis adott, megtanulom, vezethet. Világít a helyzet, elnyeli a fényt a mosolya. Ha megcsókolnám, belém ömlene az, amit soha sem fog kimondani, és akkor tele lenne a szám szerelemmel, azzal a szerelemmel, amiért sok nő, azonnal, kérés nélkül feláldozná az életét is. Megkóstolnám, megízlelném, megrágnám, de nem tudnám lenyelni, megemészteni, kiköpném. És az ezüstre füstölt bakancsommal fejbe rúgnám a gondolatot, hogy én nem lehetek egy a sokból. Én más vagyok.

Nem csókolom meg.

A tó gőzölög a télben. A nap dárdákat dobál felém, mind eltalál, szíven döf a fény, arany patakokban ömlik a vérem. A lépcsők mellett van korlát, de nem kapaszkodom, biztos az utam a vízbe. Mélyre merülök, hogy levegőt is kapjak. Már olvad a testem, amikor a tavat elkezdi simogatni a vízililiomok szára, érzem a karomon. Átkarol egy meleg áramlat, magához ránt, szétfeszíti a combomat, de a nyakához bújok, suttogok valami édesen bugyuta dallamot a fülébe a szerelemről, hogy lassuljon, higgadjon, legyen elég ennyi, ne akarjon többet. Elhiszi.

Nem csókol meg.

Ha megszáradtam

Nem tart meg senki. Ezért a gerincemre rakom a teljes súlyomat, ropognak a csigolyák, előre csúsznak, de nem lesz ettől formásabb a fenekem, mert hasizom kellene, hogy vissza rántsam azt, ami nincs a helyén, a kidugott pocak szánalmas, torzít. Elviselhetetlen a fájdalom, de ha eszembe jut, hogy levegőt kellene venni, oldódik a kín, lazacszínűre fakul a vérvörös, az is lehet szép. Ízlés kérdése. 

Súlyos a reggel, sötétszürke, csak ígéri a nappalt, nyilvánvaló, hogy hazudik. Rávágom a kocsi ajtaját a kezére, ordít, szűkölve dédelgeti magát, undorodom tőle. Indulok, nincs bennem részvét, nem veszek részt semmiben, ami szürke, az érdekel, hogy eljussak addig, amíg együttérzésről is szó lehet. Lassan, óvatosan világosodik.

Pállott testek szomorú szaga párolog a öltöző szekrényeiből, gyilkos indulatot ébreszt bennem ez a bűz, de mire a medencéig jutok, már nem akarom megölni a sátor tetejéről rám csöpögő pára indokolatlanul izgága jókedvét. A vízbe merülök, elrúgom magamat, siklok, tempózok, haladok, igaz, mértani határok között, mert belül van a víz, én pedig benne. Jó helyen vagyok. Tartja a testemet, hintázik a gyötrődő egyensúly, nem koppan, nem pattan, nem üt, csak csobban, loccsan, visszhangzik. Az ereje lehúz, aztán emel, kötelek mentén, amikbe belekapaszkodhatok. Tökéletes szerető lenne, kordában tartana. Lekapcsolják a villanyt a medence fölött, mert világos lett kint az ég, új nap indul, magával akar vinni. Rendben. Megyek, ha megszáradtam.

Hurok

A szekrényajtókon lógnak. Színes, tarka szalagok, funkció nélkül, értelmetlen mennyiségben, zavarba ejtő a sokféleségük, himbálódznak ostobán. Nem mondja, hogy válasszak, ez női kényszer, vonz a lehetőség, taszít a helyzet, meglök, de maradok, elbűvölnek a színek.

A babarózsaszín fölülírja a férfiasság markánsan sós ízét, és porcukorral szórja meg az opálosra sütött szalonnakockákat a túrós csusza tetején. Az ujjaim között csúszik a selyemcsík, a kezem kóstolja, nem a szemem, de már ott az íze a számban, amivel csak akkor nincs bajom, ha olyan forró a nyelvem, hogy fagylaltba akarom mártani akkor is, ha a tölcsér oldalán csorgó olvadt krém minden, csak nem gusztusos. Ha pedig habcsók is kerül az asszociáció-füzér végére, úgy ropog a képzelt kristálycukor a fogam alatt, hogy gyorsan az arcomhoz kapok, mert biztos vagyok benne, hogy le kell törölnöm róla valami mocskosat. Megállítja a mozdulatot az orrom előtt hintázó nyakkendő-függöny következő színe, ami szürkéskék, mély, mint a jeges tenger, mikor olyan haragos az ég, hogy elzárja a fénycsapokat és hagyja szomjazni a vizet. A homlokomra simítom a hűvös anyagot, sírva fakad tőlem, lefolyik a halántékomon a könnye, és ha jól fordulok, ihatok belőle, lemossa a rózsaszín érzéseket. Ezt választom, legyen hideg a kezem, amikor a nyakára hurkolom.

A többi nem érdekel.

Ígéret

Azt mondja, kövér vagyok, felállok, mert amivel etet, azt ülve nem lehet lenyelni. Lépek, mozdulok, fordulok, hogy kitöltsön a valóság, amikor a gyomromba csúszik, a súlyom tartson, nem borulhatok. Fekete tüzek égnek a szemében, időtlen a férfi, az öregség börtönébe zárva is tombol a hatalma, hálás vagyok, hogy nem akar meggyújtani, de megperzsel, ahogy rám néz. 

Azt mondja, nem vagyok kövér. Leülök, hogy a szék háta megtámassza a gerincemet, amiben fájdalmas dallamot sír a testem tudata, tökéletes leszek, lángra lobbanok, semmi közöm a valósághoz. Megkapaszkodom az asztalban, tejfölt kavarok a lencsébe, kanalazom az új év ígéretét, könnyebb leszek tőle. Nem akarok virslit enni, de azt mondja, kettő jár, ezt megértem, magamba tömöm.