Lekapcsolta a lámpát. Oldalra fordult, kipárnázta a térdét a takaróval, és úgy igazította a fejét, hogy a nyakát és a tarkóját stabilan fogja az emlékező csodahab, ami kitölti a modern vánkost. Várta az álmot, de helyette a hasa aljából elindult, emelkedett, egyre följebb kúszott a fájdalom, erősödött, izmosodott, elérte a gyomrát, megnyomta a tüdejét és rászorult a szívére. Megpróbálta ellazítani magát, hátha könnyebb lesz. Hiába. Tágra nyitott szemmel nézte a sötétet, és mozdulni sem tudott. Azon gondolkozott, hogy sírjon-e, de a papírzsepis doboz messze volt, úgysem éri el, ebben a pózban pedig elég nehéz könnyeket nyelni. Meg aztán még nem is érti igazán, mi történik vele, akkor pedig korai lenne emiatt bőgni. Számolni kezdett. Összeadta a napokat, hónapokat, kereste a mérhető időben a szimmetriát, a matematikai adatokban a metafizikai magyarázatot, a páros és a páratlan rendszert, de olyan sok volt a változó, hogy hamar belefáradt. Megpróbálta a szavakat felidézni. Idővonalra fűzte őket, vörösen világítottak a betűk kínjukban, nem álltak sorba, szánalmas posztmodern zagyvasággá kavarodott minden üzenet, amit eddig dédelgetett magában, hányingere lett, savanyú szagú, félig emésztett szöveget öklendezett magára, meg sem próbálta letörölni.
Elegem lett belőle. Ordítani nem akartam, ekkora csendben engem is zavarna a hangom, nem csak a szomszédokat. Lerántottam róla a takarót, és belenyomtam a fejét a saját mocskába, hátha ettől észhez tér, de nem tartott ellen, rádöbbentem, hogy szívesen megfulladna, és arra is, hogy tulajdonképpen ez lenne a legpraktikusabb mindkettőnknek. De volt még bennem annyi emberség, hogy nem adtam meg ezt neki. Az embertelen rész megint nekem jutott. Kicibáltam az ágyból, levetkőztettem, megmosdattam és tiszta pizsamát adtam rá, sötétkéket. Áthúztam az ágyat szürke lepedővel, selyem huzattal, mert az jobban szárad, és illik a haja színéhez. Nem engedtem visszafeküdni. Átkaroltam, kitámogattam a teraszra. Tudtam, hogy ha jó helyre állunk, akkor a holdfény enyhíti a kínját és megnyugtatja a szívét. Azt is tudtam persze, hogy az én szívem törékeny lesz ettől a gyógyulástól, és hangtalanul porlad semmivé, ahogy majd átszúrja a felkelő nap aranyló lándzsája. Veszélyes dolog belelépni az éjszaka és a hajnal találkozásába.
Egyedül ment vissza aludni.
Legalább tiszta volt az ágya.
