Hiány

A vonat elindul. Nem akarok integetni. Összeszorul bennem a feleség, az anya lelke, elfelejtek a saját lelkemre gondolni, ősi érzések feszítenek, nem küzdök ellenük, hagyom, hogy kipréseljék belőlem a gyászt, amit sosem kellett megélnem (valami transzgenerációs lenyomat lehet), és persze a valóságot, amit nem akarok megélni. Belecsorog a távolodó közelség a szemembe, kipislogom, letörlöm, nem fogok homályosan látni.

Ha van egyáltalán különbség az igazi csók és az elképzelt csók között, akkor az az autó dübörgésében is tisztán hallható szívdobogás, amit kivisz a huzat az ablakon, amikor a hídon beletaposok a gázba. A szívem itt marad, csendes. Így átléphetem a határt. De csak húsz százalékkal. Erre figyelek. A másik hídon nem figyeltem semmire, bele vakultam a szépségbe. Ez az útvonal másképp gyönyörű, mert egyszerű, letisztult, minőségi  a dizájn, mint az életművek utolsó kötete, ahol a kevesebb sokkal több. Ott a mélység alattam, vigye a víz a múltat, a jelen száraz marad.

A vonat majd befut az állomásra. Várok rá, ha késik. Ráérek. Megkeresem a szemébe rejtett titkot, ha megérkezik. Megtalálom. Nem szorul a kezébe a kezem, a szám sem tapad a szájára. Csak nyitva marad, hogy betöltse a levegő - amit a víz fölött nyelek nagy kortyokban, szomjasan - a hiányát.

Csodák

Valami gejl, keleti virágillat itatja át a forróságot, amikor a hokedlin, terpeszben ülve mélyre hajolok, és olyan lassan emelkedem fel, hogy a gerincemet helyre tudja nyomni a hátamra tapadó kéz. Nekifeszülök, hogy lazuljak, olyan erővel, amiről még én sem képzeltem, hogy bírok. A diagnózis szerint persze előre hajolni sem vagyok képes. 

Hajnali négy körül üvegszilánkokat szedegetek ki teljes nyugalommal a paradicsomszószban úszó táska fenekéről. A porvirágos függöny átengedi a reggelt, nekem kimaradt az éjszaka, bezzeg a madarak megünneplik a higgadtságomat, ami akkor sem törik össze, amikor elvágom a kezemet. A számba dugom az ujjamat, ne hulljon a vérem, ne legyek áldozat, de nincs itt az öreg maci, hogy közben a puha fejét simogassam, ahol már nincs is szőr, mert annyira szerettem, hogy elkoptattam. Az ablakhoz tántorgok, elhúzom a függönyt, hogy közelebb legyek a mához.

Papok fekszenek a templom kövén, várják a sorsukat, Mária cipője közben koszos lesz az kezek érintésébe kódolt áhítattól. A fogadalom visszavonhatatlan, de lehet feloldozást nyerni, ha  nem kéred, ahogy az üveghídon is úgy lehet csak átmenni, hogy a keresztre taposol. Jobb, ha a túlparton maradsz. Én a kocsi ablakából integetek, búcsút, mert azt olvastam, hogy ott a bűnbocsánat, és feloldalak a ki nem mondott eskü alól, hogy szabadon kösd magad, ahová akarod.