Duzzadt a szám, feszül a bőröm, nincs rajtam ránc. Fénylik az arcom, de az púderrel kezelhető. A szememet nem tudom nagyra tárni, mert akkor mégis lenne ránc. Persze előfordul, hogy a túl magasra rántom a szemöldökömet, akkor olyan leszek mint amilyen vagyok. Szörnyen szép.
A busz gyorsít, nem engedi, hogy elé vágjak, pedig én is nyomom a gázt. Mikor mégis megteszem, dudál és leszorít, megállok, nem tudom, hogy ki fog ebbe a párbajba belehalni, és azt sem, hogy indexeltem-e, vagy csak simán egy szemétláda vezeti a nagyot, egy szőke a kicsit, és a szőkéket meg kell nevelni, mert annyira vonzóak, hogy csak így lehet elviselni a cseppet sem vonzó barnákat, akik otthon nyafognak, hisztiznek, lamentálnak, kérdeznek, nyekeregnek, számon kérnek, és fáj a fejük, folyton fáj a fejük. Vészvillogót kapcsolok, beenged maga elé, életben maradok, megtanította, hol a helyem. Előtte.
A kátránymentes élet feltámasztotta a hangszálaimat, rekedten akarom suttogni a refrént, de dallam szakad ki a torkomból, úgy meglepődöm, hogy köhögni kezdek, aztán eszembe jut, hogy hangokba fojthatom a létezésemet, és a telefon kijelzőjén az ehhez illő zenét simogatom a sebesség alá. A hiúság tükrébe mosolygok, még stabil a meggypiros rúzs, remeg a számon, arra vár, hogy szétkenje valaki, de kiröhögöm az ostoba ábrándokat, így éles marad a kontúr.
Mindenkit megölelek. Kipróbálom, hogy kényelmes-e a fejemnek a váll és a kulcscsont közötti meder, hogy biztonságot ad, vagy vágyat lobbant, hogy én akarok előbb szabadulni, vagy engem tol el finoman az udvarias elfogadó, hogy illeszthető-e az illeszthetetlen egy másik lélekhez, vagy csak a testem gömbölyű melegsége ébreszt állati ösztönöket, amik a húsomba nyomódnak, rám erőszakolva a találkozást.
Annyi az áldás, hogy kísértések nélkül elkárhoznék.
