Elérem lassan a alját, vagyis a csúcson vagyok. Tűzbe mártom az arcomat, mikor kiemelem, fekete fények örvénylenek a szememben, amik a számon ömlenek ki őrültnek tűnő szavakba öntve, ép és nyelvtanilag is helyes mondatokba töltve, még nagyrészt helyesen is írva, már amennyire figyelni lehet erre akkor, ha minden lángol. Halálosak. Lassan, de biztosan mérgezik meg azt, aki lenyeli őket.
Megitassalak?
Vágyom az érintésre, hiszen érinthetetlen vagyok. Hagyom, hogy a kezemet fogja, szorítsa, engedje, simogassa, hogy a könyökhajlat csupasz szégyentelensége adjon felületet a kereső ujjaknak. Összeszorítom a combomat, keresztbe teszem a lábamat, lejjebb csúszok, elfészkelődöm a képzelt gyönyörben, bele merül a testem, felizzik az éppen aktuális történet, helyettem beszélnek a szereplők, hallom, amit mondok, de nem értem, a fejem a vállra bukik, ott a tarkópárna, nem az ágyamon.
Megérintselek?
Mindent elfelejtek, hogy legyenek emlékeim. A folyóban fuldokló szél utánam kap, amikor a szemébe fújom a saját igazságomat arról, hogy kívülről tudom ezt a mesét, már nem érdekel. Az ismerős utcák eltévednek abban a kerületben, ahol először sírtam fel, ahol mindig zokogás lesz a nevetésből, távolság az ölelésből, undor a szerelemből. Megírom, szövegtestbe szorítom azt, amit érzek, hogy senki se tudja, ki lehettem volna neki.
Megszeresselek?
