Várnom kell, nem sokat, de éppen eléget ahhoz, hogy legyen időm keresni valami hallgathatót, ami hajnali ringató, de nem altató, amit nem kell maximumra tekerni, hogy elborítson, nem kell lehalkítani, hogy vissza engedjen a valóságba. Hogy ne vezetés közben nyomkodjam, fél szemmel az utat, fél szemmel a kijelzőt figyelve, a telefont. Megtalálom, elindítom a koncert felvételt. Rég hallottam utoljára, de azért nagyjából még emlékszem arra, amiért szerettem.
Egy fekete, vadonatúj sportkocsi közben beáll a kúthoz, pont rálátok, a fejemet sem kell megmozdítani. Úgy nézem, mint aki nem is látja, bambulok az emlékeimre, oda visz a zene. Szőke nő száll ki belőle, könnyű, romantikus, nyári ruha van rajta, világospiros, ott tapad, ahol előnyös, ott laza, ahol gyűrődhet. A haja diszkrét hullámokban folyik a vállára, szinte lebegve kerüli meg az autót, mert magas sarkú a szandál, emeli a rüsztjét, nyújtja a vádliját, de még korán van ahhoz, hogy a lépésén látható legyen a gyönyörű cipők kegyetlensége, amiről minden nő tud, amit minden férfi el akar felejteni. Kecsesen mozog. Nem fiatal, de annyira egyben van, annyira passzol a rúzsa a színeihez, annyira karcsú a dereka a vékony öv ölelésében, annyira magabiztos, és annyira okkal, hogy teljesen mindegy, hány éves. Most már rá figyelek, elkezd érdekelni, követem a mozdulatait, ahogy tankol, észreveszem, hogy makulátlan a karosszéria, rend van benne, a táska pedig az ülésen olyan rafináltan egyszerű, hogy biztosan egy kisebb vagyont kellett kiadni érte. Nincs mibe belekötni, nincs körülötte, vele, rajta semmi, ami megrepesztené a tökéletesség kemény zománcát.
A biztonsági öv megfeszül rajtam, ahogy utána fordulok, hogy addig nézhessem, amíg el nem tűnik a boltban. Lazítok a szorításon, kicibálom az inget is alóla, amit belenyomott a hasamba, hogy az se zavarjon. Eligazgatom, rásimogatom a térdemre a lebernyeget, és lesöprök pár szöszmöszt a nadrágomról, ami már most foltosnak tűnik, pedig alig egy órája húztam föl tisztán. A hajam csapzott, meg kellett volna mosni, de nem volt kedvem, a gyűrű otthon maradt, úgyis bedagad a kezem estére. A lábamról lerúgom a papucsot, szeretem érezni a szőnyeget a talpam alatt, lehajolok, a markomba veszem a sarkamat egy pillanatra, ellenőrzöm, hogy sima-e, erre legalább figyelek, a repedezett bőr, a cserepes száj nagyobb szégyen, mint a kiegészítők kínos hiánya. Kitúrok egy parfümmintát a hátizsákomból, magamra fújom, hogy befejezzem azt, amit egyébként el sem kezdtem.
Arra kapom fel a fejemet, hogy a luxusautó ajtaja tompán csapódik. Szinte hang nélkül gördül ki a benzinkútról, a látóteremből, viszi a nőt, az álomasszonyt, a pirosat, szőkét, a táskáját, az illatát, amit nem éreztem, mégis tudom, hogy a legjobb, hogy francia. Nem csak én nézek utána. Mögöttem is áll egy kocsi, abban is ül valaki, a visszapillantó tükörben veszem észre. Szorosan zárja a száját, mosolytalan, vadász szeme van, nem fiatal, abba a korba ért, ahol a férfi haláláig férfi maradhat, az évek hozzátesznek, nem rombolják. Ő is látta, amit én, ott is maradt a szemébe fogva a nő képe, ott is lesz még egy jó darabig.
Nekem már nincs mit néznem. Lehámozom magamról a gyűrött inget, puha, fehér pulcsiba bújok, mindig van nálam tartalék kényelem, összefogom a hajamat, így látszik, hogy majdnem fekete a töve, nem adom a fénynek, felteszem a napszemüveget, elsötétíti a másik nő szépségét, felkenem a szájfényt, mert azért van még bennem ennyi igényesség, de nem húzom vissza a papucsot a lábamra, mezítláb is tudok vezetni.
A "Senza una donna"-ig jutott a koncert főszereplője közben, nekem pedig indulnom kell. A férfi közvetlenül utánam kanyarodik ki a főút felé. Biztos vagyok benne, hogy még ott van a tökéletes képe a fejében. Az majd mutatja neki az irányt. A lámpánál megállunk, szorosan mögöttem fékez, ösztönösen nézek a tükörbe, elkapja a pillantásomat. Igazam lett, megvan még a zsákmány, tisztán látom a pupilla sötét tükrében. De amikor zöldre vált a lámpa, nem lépek a gázra. Döbbenten bámulom a nőt, akit magába zárt. A nőt, aki éppen a hajába túr, hogy feltűzze, mert az nem frizura, nem lehet elrontani, aki az inget hámozza le a válláról, mert hófehér dallamba akar öltözni, a nőt, aki hátra dől, és nem tesz semmit magáért, inkább egy másik nő ragyogása felé fordítja az arcát.
Nem dudál rám. Nem engedi, hogy más felé nézzek, szemmel tart. Kell még egy piros, mire rájövök a megoldásra. Félre húzódok, előre engedem, menjen tovább a nő nélkül. Őt már én viszem magammal.
