A szerda a munkanapok tengelye.
Szimmetria-origó. Azt kívánja a szem. És ha jó a látás, kiegészíti, magától korrigálja, helyre rakja, egyensúlyba hozza akkor is, ha billen. Az élesebb, kritikusabb és kegyetlenebb tekintet viszont kiszúrja az aránytalanságot. Mindig látni fogja. Sőt. Kitapintja, kiszagolja, meghallja és megérzi az ízekben is.
A szerda szinesztézia.
A szinesztézia érzéki. Az érzékiség teljes. Mert az érzékszervek összedolgoznak. Az érzékszervek döntenek arról, mi jöhet be, és mi marad kint. De ki irányít? Talán, az agy. Talán, a lélek. Talán, a szív. Őket összekapcsolni, őket harmóniára kényszeríteni, az aztán a kihívás. Kívánod csak a tudást, vagy szereted?
A szerda olyan, mint a rókagombás rizottó.
Frissen a legjobb, de a tél megfagyasztja a rókagombát. Gyorsan kell lepirítani, forrón keverni bele zöldet, talán petrezselymet, hogy intenzív legyen a találkozás. Ha átsül, mégis roppan, az már mesteri szint.
A rizs alá nem elég az olaj. Hagyma is legyen, kétféle. A zöldséges alaplé előtt a fehér bor gondoskodik arról, hogy kívül határozott, belül puha legyen minden szem, kavarni pedig csak olyan óvatosan szabad, hogy a keményítő maradjon ott, ahol a helye van, nehogy masszává dermessze azt, ami gyöngyökben az igazi. Háromféle sajt fogja krémesre olvasztani az állagot, de csak öt perccel azelőtt lehet beleforgatni, mielőtt kialszik alatta a láng. A kész rizsen az illatos, narancsszínű gomba-korona úgy trónol, hogy a rászórt friss petrezselyem, a tányér szélét díszítő keserű, könnyű, mégis markáns rukkola boldogan lesz illusztráció.
- Nem is szereted a gombát.
- A rizst sem.
- Mit szeretsz?
- A szerdát.
