Szép

Szép vagyok. 

Puha, fekete, hasított bőr tapad a vádlimra, magas a sarok, megnyújt. Ezüst strasszok ragyognak versenyt a tavaszi nappal, ami februárban olyan sárga, hogy belefájdul a fejem. A térdem fölött szürke levelek simulnak a combomra, felkapaszkodnak a rózsaszín passzéig. Az ölemig nőnek, de azt már elrejtem, tárja fel a képzelet, ha fölér odáig. A levelek szára, a finom erezet testszínű, azt suttogja, a bőröm van alatta. Édes, cukros ez az illúzió, visszacsorog a csizmámba, tocsogok benne. A mellemet fedi a mellény. Nem veheti el a figyelmet a levelektől. Pedig ott van, gömbölyű, mint minden, ami vonzó. Nem ér hozzá, csak a gravitáció, ami most minden szabályra fittyet hány, emeli, nem húzza. A nyakamat nyalogatja a hideg tűz, a hajamat égeti, elporladnak benne a szavaim. Zöld az illatom, mindent felülír. Amelyik tér megérez, magába szív, és ha elmentem, engem fúj az érkező orrába, hogy el ne felejtse, ott voltam. Ez néha életet ment.

Szép vagy.

Tetőtől talpig fekete. A fejemben még érzem a szagodat, vastag kabátban is bepréselnél a szűk ölelésbe, de elhátrálok előled, titkokat szórok közénk, hogy még szebbnek lássalak. A lelkedbe rajzolt rúnákat félig takarja az anyag, hiába próbálom felhúzni a tekintetemmel, meg kell elégednem azzal, amit megmutatsz. Fáradt a szemed, arany, szürke és kék. Benne felejtetted a képet, amit láttál. Bókolsz. Nem hallom. Körhintázni hívsz. Nem szállok be. A felelőtlen szavaktól felragyogok, égi leszek, érinthetetlen.

 

A február kizárólag feltételes módban érthető.

A február a legnagyobb hazugság.

A február rövid.

Mindjárt vége.