Kínos

Mikor megtörik a csendet a szavak, akkor az olyan kínos, hogy vércseppeket köpök a kijelzőre. Azok vagy egyből megszáradnak vagy lecsorognak, és akkor száradnak meg félig az ujjaimra varasodva. A vége ugyanaz. Alvadt vér, koszos felület, mocsok, amit le kell törölnöm, mert kényszeres vagyok. Ami bizonyíték erre is, meg arra is, hogy megint én vagyok, aki mozdul, megint én vagyok, aki megszólal, megint én vagyok a gyengébb, akiben azért van elég erő ahhoz, hogy nyílt színen veszítsen. Pedig győzni szoktam.

Büszke is lehetnék rá.

Büszke vagy rám?

Csábító

Elcsábított, lelke rajta.

Megmaradt.

Elcsábítottam, lelkem rajta.

Elveszett.

Keret

Hanyatt feküdt a széles franciaágy egyik oldalán. A félig lehúzott redőny éppen annyi fényt engedett be az éjszakából, hogy ne legyen teljesen vak a sötét. A hold elbújt a zöld sövény mögé, ami majdnem közvetlenül az ablak előtt állt sorfalat, nem leskelődhetett, mert a tuják mozdulatlanságában mindig ott volt a nyugalomba rejtett fenyegetés ígérete. Pedig nem bántották volna, azt gondolom. 

A karja szorosan az oldala mellett nyúlt el, nem fektette lazán keresztbe a mellkasán, ahogy szokta, a takaró lecsúszott róla, csak a térdétől lefelé  védte, volt is ebben a pózban valami tőle idegen erőtlenség, kiszolgáltatottság. Az ujjai a lepedő selymes anyagán önkéntelenül csúszkáltak ide-oda, akaratlanul kerestek valamit. Meglepődött, mikor megtalálta, hiszen, ahogy mondtam, nem igazán ő kutatta azt a határt, ami közte és a mellette fekvő férfi között szelte ketté az ágyat, csak beleakadt a keze. Felismerte, gyakran látta, sokszor, főleg nappal, amikor szikrázó tűzben lobogott rajta a győzelemtől ittas hatalom, hiszen fegyver volt, éles, egyenes, széles pengéjű, tökéletesen megmunkált, sokszor kipróbált, régi kard. Nem ért az éléhez, a lapját tapogatta végig, és szinte látta maga előtt, hogyan rajzolnak az ujjbegyek egyedi, maszatos mintát a fém hideg tükrére, ahogy a test hője és az ágy melege elhomályosítja, megkérdőjelezi a fegyver eredeti funkcióját. Mondjuk ettől még az marad ami, hiába került oda, ahol semmi keresnivalója, oda, ahol nincs harc, ahol nincsenek vérző sebek, nincs nagy halál, csak a kicsi, amiből feltámad bárki, aki élni akar. Persze a kishalál jelentését csak az érti, akinek van valamennyi franciás műveltsége, neki volt.

Addig simogatta, egyre följebb araszolva, egyre bátrabban kapaszkodva az ujjaival a sima felületen, amíg a markolatba nem ütközött a keze. Várt egy kicsit, figyelte az ágy másik oldaláról érkező lélegzet ritmusát, de az szerencsére egyenletes volt, lassú és mély, nem mozdult benne az ébredés. Akkor nagyon vigyázva, óvatosan megmarkolta a kardot és lassan átemelve maga fölött az ágy szélére fektette. Nehéz volt, két kézzel kellett tartania, szorosan maga mellé tenni, hogy le ne essen, beljebb is húzta, inkább oldalra fordult a fegyver felé, hogy legyen elég helye a veszélyesen éles hálótársnak, közelebb húzódott az ártalmatlannak tűnő alvóhoz, de figyelt arra, hogy ne érjen hozzá. A markolatot szorongatva, a karddal a kezében merült álomba, az áthelyezett határ most közte és az éjszaka között húzódott, biztonságot jelentett annak ellenére, hogy ez a védelem az ő kezében nem lehetőség, hanem akadály, ha védekezni, vagy ha netán támadni kellene.

Az ágy másik oldalán nem változott, kicsit sem gyorsult a szuszogás halk üteme, de a férfi, aki nyilván eddig is ébren volt, hirtelen megmozdult, és olyan könnyedén, mintha súlya sem lenne, kihúzta a fegyvert a nő kezéből, áttette a saját oldalára. Nem tudom, miért, és lehet, hogy nem is tartozik rám, főleg azért nem, mert utána egy még határozottabb döntéssel magához ölelte. Nem a kardot, ha esetleg nem voltam világos. Aki már elaludt, szinte biztos, hogy szépet álmodott,  mert csak fészkelődött kicsit, öntudatlanul kényelmesre igazgatta a testek találkozását, nem riadt föl erre, és arra sem, hogy már fegyvertelen. Ami azért, valljuk be őszintén, rendben van, jobb, ha ott a kard, ahová tartozik, annál, aki elbírja, és még használni is képes, esetleg.

Tűrhető ez a változás, elegáns az egyensúly, hogy volt a kard közöttük, volt az egyiknél, és volt a másiknál is. Határok közé szorította, rámázta a történetet, amit régóta dédelgetek megoldást remélve, de csak most értettem meg a keretezés dinamikáját. Én ezen fogok gondolkozni, ők pedig szeretkezni fognak, ha sikerül egyszerre ébren lenniük, vagy ha majd mind a kettő a kardról álmodik.

Art of Seeing

Ha tükörbe nézel, akkor hosszan, figyelmesen, sokáig nézd magadat. Látni fogod a teljes képet, aztán, ha ettől nem lábad könnybe a szemed, a részletek is feltárulnak, a ráncok a szemed sarkában, a keserű vonás a szád fölött, a szivárványhártya pontos színe, ami azonnal másmilyen lesz, ahogy az arcodhoz kapsz, hogy letapogasd a bőr szinte láthatatlan, apró hibáit, az idő jeleit a homlokodon. Ha pedig bátor vagy, mert ehhez már bátorság kell, akkor egészen közel hajolsz, hogy el tudd olvasni a látványba kódolt üzenetet, amit magad elől is titkolsz, mikor csak rutinból, mondjuk fésülködéshez kell a saját tükörképedet nézni. Amikor felismered magadat, és már-már elviselhetetlen ez a szembesülés, hátat fordíthatsz a kegyetlennek, ott hagyhatod. Ha viszont maradsz vele szemben, ha tovább bámulsz a saját szemedbe, egészen addig, amíg át nem látsz magadon, akkor fedezed majd fel a tükör szemét. Ezüstösen hűvös, sima a pillantása. Nem pislog, nem néz félre, tág a pupillája, nem fél attól, hogy már látod, mert veled van elfoglalva, nem mással. Nézd meg alaposan, jobban, mint ahogy magadat nézted. Ha már csak rá fókuszálsz, és elfelejted, amit megmutatott, lehet, hogy észreveszed azt, aki a tükör mögött van, és magát nézi benned.

Séta

Akkor megyünk sétálni, amikor már alkonyodik, de még nem ment le teljesen a nap. Mert akkor az oldalról érkező fáradt fény már nem azzal van elfoglalva, hogy rávilágítson arra, ami képtelen elrejtőzni előle, hanem beéri annyival, hogy megvilágítsa azt, ami még látszani szeretne, ami nem fél tőle, mert tudja, hogy kegyelmes hozzá a türelmes, elfogadó, esti sugár. Mindegy, merre megyünk, fölfelé kapaszkodunk, lefelé ereszkedünk, kanyarog az út vagy egyenes, széles vagy keskeny, sima vagy göröngyös. Ha elbizonytalanodik az irány, majd fordulunk valamerre, sietni sem kell, bár az andalgást nem szeretem, aki elindult, menjen is, mert az ácsorgástól elvesztem az egyensúlyomat, nem megy a stabil kisterpesz, keresztezett lábakkal imbolygok, nekem mindig lépnem kell valamerre. Ha megfogod a kezemet, az jó, ha nem, az sem baj, de ha szorosan egymás mellett gyalogolunk, és véletlenül összeér a karunk, be kell fejezni egy eldöntött kézfogással, hogy ne jöjjek zavarba, hogy ne kérjek bocsánatot egy kívánt érintés miatt. Az ujjainkat ne kulcsoljuk össze, az hamar kényelmetlen lehet, és akkor nem érzem, ahogy a kézfej finom csontjait simogatja a lépések ritmusában hintázó mozdulat, felváltva, egyenletesen, hogy mindenki adjon és kapjon is gyengédséget. 

Beszélgethetünk, de csak az érdekes dolgokról, nem kell, hogy fontosak legyenek. Ha fúj a szél, akkor arról, hogy milyen emlékeket hoz, és vajon, ha megérzi a ránk tapadt múltat, elfelejti-e, azt, hogy honnan jött, vagy csak átfújja ezt a találkozást magán, és beleolvadunk abba, amit tovább visz. Ha idegen a hely, ahol járunk, akkor beszéljünk az ismeretlen csábító hatalmáról, vonzásáról, ha történet csillan egy pocsolya tükrében, akkor arról, hogy mi lesz a vége, és hogy elkezdeni a mesét miért könnyebb, mint befejezni. Nem gond, ha nem értünk mindenben egyet, nincs tétje a szavaknak, csak tartalma és súlya. Biztos, hogy egyik-másik mondat jelentése homályosra sikerül, de majd kifényesítjük a hajunkba tapadt idővel.

Ha találunk egy padot, leülünk, és megnézzük, hogy milyen a másik a tájban, hogy illik-e hozzá a környezet, vagy beleolvad, és alig lehet észrevenni, hogy hol van a határ közte és a kép között. Erről is beszélhetünk, meg másról is, de jó lenne, ha mindig arra koncentrálnál, amiről szó van, nem pedig arra, hogy ki beszél hozzád. Mert mire a padig érünk, a gyaloglás monoton ritmusától, az értelmes szavaktól, a kezed érintésétől, az alkonyi séta teljesen hétköznapi varázslatától elfelejtem, hogy kinek akarok látszani, magasra emelem a karomat, fölfogom a hajamat, és minden porcikámmal az ég felé nyújtózom,  hogy kényelmesen önmagam legyek. A gondosan elrejtett, precízen összehajtott szárnyak kinyílnak a hátamon, átszakítják a könnyű, vékony ruhát, vibrálva löknek erőt az este ernyedt testébe, elnyelik a maradék fényt, hogy világítsanak, a hold pedig felfogja, mi történik, és gyorsan lelöki az ég pereméről a csodálkozásba dermedt napot, hogy ne lássa azt, ami már nem rá tartozik. Kapaszkodnod kell, hogy nehogy lesodorjon a padról, a bomló szárnyak lendülete. Kapaszkodnod kell belém, át kell fognod a derekamat, megtartani engem is, nem csak magadat. Ha sikerül, és ott maradunk a padon ülve, egymást ölelve a csodásnak tűnő, de elég súlyos igazság ellenére, akkor, ha indulni akarunk, azzal sétálhatsz tovább, akivel eddig jöttél.

A néma

Nem beszél. Pedig lenne mit mondania. Kérdezhetne is, de gyáva a válaszhoz. Halkan súghatna valamit, de akkor közel kellene hajolnia, ami intimitással itatná át a helyzetet még a megszólalás előtt. Kiabálhatna akár, de attól fél, hogy a hanggal töltött indulat ereje megrepesztené a hegyeket, amik leomlanának, betemetnék az utakat, és lapos lenne minden, olyan, amilyennek érzi, sík, egyhangú, semmilyen. Nem kockáztat. A félreértés lehetőségére hivatkozik, ami már ott lapul a ki sem mondott szavakban, és ettől elbizonytalanodik a születő gondolat, akkor pedig hogyan lehetne kiválasztani a megfelelő szavakat, a sorrendről, a mondatszerkezetről, a modalitásról és a stílusról nem is beszélve. Végül már ő sem tudja, mit akart mondani. Ezért inkább hallgat. Hallgatja a csendet, bár az sem beszél. Remeg a felszín, ahogy bezárva vergődnek a szavak, nem kapnak tőle szájat, nyelvet, fogakat a formálásra, hangszálakat zengésre, tüdőt az erő forrásaként, szívet, hogy meglegyen az érzelmi árnyalat. Nem testesülnek meg, nem nyílik csatorna, ami a másik parton várakozó értelmezéshez sodorhatná őket, és még akkor sem biztos, hogy találkoznának.

Könyököl, a tenyerébe fekteti az arcát. Alig érinti, az áll és a szemöldök támasztja a kéz puha, meleg kosarát, édesen krémes illatot lélegzik a bőréről, ösztönösen csukja be a szemét, hogy megpihenjen a takarásban. Aztán a szájára siklanak az ujjai, gyengéden, óvatosan. Türelmes magához, hátha ki tudja nyitni, hátha kibuggyanhat végre valami, ami mondható. A csend közel hajol, kihasználja a kínálkozó alkalmat, megsimogatja a nyakát, masszírozza a vállát, apró csókokat szór minden szabad bőrfelületre, csak a szájához nem fér hozzá, hiába próbálja finoman eltolni a kezét előle. De lassan mégis puhul az ajkak zárja, lazul, megremeg, igaz, nem engedi ki azt, ami bent van, csak egy mosoly mozdítja, ami nem  sokáig marad szépen rajzolt, visszafogott és illedelmes, már rázza a nevetés, hangosan kacag, millió éles darabra robban a hallgatása. Amikor abbahagyja, gondosan összesöpri a szilánkokat, nehogy megsebezzék a csendet, aki rémülten kuporog a sarokban, oda menekült a váratlan hangzavar elől, és nem érti, mi történt, mit csinált rosszul, mit rontott el. Rá néz, de nem vigasztalja meg, mert nem beszél, és már nincs is mit mondania.