Mikor megtörik a csendet a szavak, akkor az olyan kínos, hogy vércseppeket köpök a kijelzőre. Azok vagy egyből megszáradnak vagy lecsorognak, és akkor száradnak meg félig az ujjaimra varasodva. A vége ugyanaz. Alvadt vér, koszos felület, mocsok, amit le kell törölnöm, mert kényszeres vagyok. Ami bizonyíték erre is, meg arra is, hogy megint én vagyok, aki mozdul, megint én vagyok, aki megszólal, megint én vagyok a gyengébb, akiben azért van elég erő ahhoz, hogy nyílt színen veszítsen. Pedig győzni szoktam.
Büszke is lehetnék rá.
Büszke vagy rám?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése