Keret

Hanyatt feküdt a széles franciaágy egyik oldalán. A félig lehúzott redőny éppen annyi fényt engedett be az éjszakából, hogy ne legyen teljesen vak a sötét. A hold elbújt a zöld sövény mögé, ami majdnem közvetlenül az ablak előtt állt sorfalat, nem leskelődhetett, mert a tuják mozdulatlanságában mindig ott volt a nyugalomba rejtett fenyegetés ígérete. Pedig nem bántották volna, azt gondolom. 

A karja szorosan az oldala mellett nyúlt el, nem fektette lazán keresztbe a mellkasán, ahogy szokta, a takaró lecsúszott róla, csak a térdétől lefelé  védte, volt is ebben a pózban valami tőle idegen erőtlenség, kiszolgáltatottság. Az ujjai a lepedő selymes anyagán önkéntelenül csúszkáltak ide-oda, akaratlanul kerestek valamit. Meglepődött, mikor megtalálta, hiszen, ahogy mondtam, nem igazán ő kutatta azt a határt, ami közte és a mellette fekvő férfi között szelte ketté az ágyat, csak beleakadt a keze. Felismerte, gyakran látta, sokszor, főleg nappal, amikor szikrázó tűzben lobogott rajta a győzelemtől ittas hatalom, hiszen fegyver volt, éles, egyenes, széles pengéjű, tökéletesen megmunkált, sokszor kipróbált, régi kard. Nem ért az éléhez, a lapját tapogatta végig, és szinte látta maga előtt, hogyan rajzolnak az ujjbegyek egyedi, maszatos mintát a fém hideg tükrére, ahogy a test hője és az ágy melege elhomályosítja, megkérdőjelezi a fegyver eredeti funkcióját. Mondjuk ettől még az marad ami, hiába került oda, ahol semmi keresnivalója, oda, ahol nincs harc, ahol nincsenek vérző sebek, nincs nagy halál, csak a kicsi, amiből feltámad bárki, aki élni akar. Persze a kishalál jelentését csak az érti, akinek van valamennyi franciás műveltsége, neki volt.

Addig simogatta, egyre följebb araszolva, egyre bátrabban kapaszkodva az ujjaival a sima felületen, amíg a markolatba nem ütközött a keze. Várt egy kicsit, figyelte az ágy másik oldaláról érkező lélegzet ritmusát, de az szerencsére egyenletes volt, lassú és mély, nem mozdult benne az ébredés. Akkor nagyon vigyázva, óvatosan megmarkolta a kardot és lassan átemelve maga fölött az ágy szélére fektette. Nehéz volt, két kézzel kellett tartania, szorosan maga mellé tenni, hogy le ne essen, beljebb is húzta, inkább oldalra fordult a fegyver felé, hogy legyen elég helye a veszélyesen éles hálótársnak, közelebb húzódott az ártalmatlannak tűnő alvóhoz, de figyelt arra, hogy ne érjen hozzá. A markolatot szorongatva, a karddal a kezében merült álomba, az áthelyezett határ most közte és az éjszaka között húzódott, biztonságot jelentett annak ellenére, hogy ez a védelem az ő kezében nem lehetőség, hanem akadály, ha védekezni, vagy ha netán támadni kellene.

Az ágy másik oldalán nem változott, kicsit sem gyorsult a szuszogás halk üteme, de a férfi, aki nyilván eddig is ébren volt, hirtelen megmozdult, és olyan könnyedén, mintha súlya sem lenne, kihúzta a fegyvert a nő kezéből, áttette a saját oldalára. Nem tudom, miért, és lehet, hogy nem is tartozik rám, főleg azért nem, mert utána egy még határozottabb döntéssel magához ölelte. Nem a kardot, ha esetleg nem voltam világos. Aki már elaludt, szinte biztos, hogy szépet álmodott,  mert csak fészkelődött kicsit, öntudatlanul kényelmesre igazgatta a testek találkozását, nem riadt föl erre, és arra sem, hogy már fegyvertelen. Ami azért, valljuk be őszintén, rendben van, jobb, ha ott a kard, ahová tartozik, annál, aki elbírja, és még használni is képes, esetleg.

Tűrhető ez a változás, elegáns az egyensúly, hogy volt a kard közöttük, volt az egyiknél, és volt a másiknál is. Határok közé szorította, rámázta a történetet, amit régóta dédelgetek megoldást remélve, de csak most értettem meg a keretezés dinamikáját. Én ezen fogok gondolkozni, ők pedig szeretkezni fognak, ha sikerül egyszerre ébren lenniük, vagy ha majd mind a kettő a kardról álmodik.