Ül a kanapén. Nem dől hátra, a szélén kuporog.
Nem ülhetek le túl közel, tudom, hogy azt nem szereti, inkább a fotelba dőlök bele, lerúgom a papucsot, felteszem a lábamat és nézem, sokáig, hogy mindent lássak, amit látnom kell.
A haja lobonc. Sok, és nem fogja meg semmi. Az arcába omlik. Ha valaki befonja, vagy az anyja, vagy a barátnője, akkor az első adandó alkalommal kicibálja belőle a fékeket és hagyja, hogy az legyen a haja is, ami ő. Kusza, hullámos, öntörvényű, fényes, puha és sötét. Nagyon sötét. Rám villan a szeme, nem látom a pupilláját, az is beleolvad a feketeségbe. Ha nem tudnám pontosan, ki is ő, fogalmam sem lenne róla, mit érez, mit gondol, csak azt látnám, ami a nevébe van írva, hogy ő az idegen.
Nekem kell megszólalni, ő nem fog, még nem olyan éhes a szavakra, mint én. Még azt gondolja, van idő mindenre, fogalma sincs arról, hogy ahogy egyet lép, mérföldek kerülnek mögé, és összefolyik majd a múlt a jelennel, a jövő pedig törékeny lesz, üvegfal az arca előtt, és nem is biztos, hogy meg tud állni időben, mielőtt szilánkokra robbanna minden, mielőtt éles darabokból kellene újraraknia önmagát.
- Figyelj Baba!
Felemeli a fejét, tudom, hogy hall, nem kellene mondanom, de így a csend lüktetni kezd köztünk. Az mind a kettőnknek fontos.
- Nem vagyok Baba!
- Persze, hogy az vagy te idióta. Baba vagy. Nagy a fejed, sok a hajad, nézz meg egy rohadt anatómia tankönyvet, és rájössz, hogy ezt dobta a gép, terpeszben fognak mindig az ágyra rakni, hogy ne borulj fel.
Nem válaszol. Gondolkozik, amit nem engedhetek.
- Ne agyalj!!! Hagyd abba! Még időben. Most.
- Miért?
- Mert van, ami gondolatok nélkül is ad válaszokat. Van, amit csak csinálni és érezni kell, megérteni felesleges. Mert én azt akarom. Vagy tudod, mit?
- Mit?
- Agyalj később, most csak figyelj. Egyszer mondom.
Nézem. Dacos, duzzogós, sértődött. Kíváncsi. Pont elég.
- Nem az a lényeg, hogy vigyenek. Az a lényeg, hogy ki visz.
- Nem az a lényeg, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy ott vagy-e teljesen abban, amit teszel.
- Nem fogni vagy tartani nehéz, hanem elengedni.
Megállok, várok. Nem szól.
- És még valami. Nem kell szoknya. Nadrág kell.
Halvány mosoly, csak a szája széle rándul, de ott van, nem tudja eltakarni.
- Az utolsó. Ha iszol, csak bort. Vöröset, testeset, gyümölcsöset, ami nem fás, nem tapad. Ami hosszú, amiből akarsz még, mert nem tudod elsőre eldönteni, hogy ízlik-e egyáltalán.
Most már felém fordul. Ez érdekli. A nyomorult szimbólumok, a veszélyes mesék, a képekbe rejtett üzenet. Ó, hogy az a... !!!
Halkan roppan a térdem. A futásra gondolok, a napirendemre, a prioritásokra. De még nem fejeztem be ezt a beszélgetést. Még el akarom neki mondani, metaforákban, hogy felfogja a túlpörgött agyával, hogy ő csak egy fürt szőlő.
Nem több.
Nem más.
Nem sors, nem végzet, nem az igazi, csak annak a lehetősége.
És hogy soha ne engedje, hogy valami vadbarom beleharapjon. Csak annak simuljon a kócos feje a keze alá, aki szemenként akarja, aki egyenként fogja meg a bogyókat, finoman roppantja ketté, érti, mi az, minden ízét érzi és élvezi, és tud várni, sokáig akár, mielőtt a következőért nyúl.
Csak annak.
Mire összerendezem a tanmesét, mire odafordulok, már nincs ott.
Villan a szemem, de nem lehet tudni, mire gondolok, vagy mit érzek, mert a pupilla összeolvad a szivárványhártya sötétségével.
A kezem a hajamat keresi, hogy félresöpörje az arcomból, de csak a nyakam meztelensége jut neki.
Összezárom a lábamat, mert megint terpeszben ülök, és azt nem illik.
Megyek futni, őt már úgysem érem utol.
Ő sem engem.
Egyébként.
