A kertben nappallá fagy az éjszaka. Léphetek bárhogy, bármerre, a jobbjára vesz, táncol velem, nem lép közel, nem nyúl felém, nem ér hozzám, a koreográfia mégis adott, megtanulom, vezethet. Világít a helyzet, elnyeli a fényt a mosolya. Ha megcsókolnám, belém ömlene az, amit soha sem fog kimondani, és akkor tele lenne a szám szerelemmel, azzal a szerelemmel, amiért sok nő, azonnal, kérés nélkül feláldozná az életét is. Megkóstolnám, megízlelném, megrágnám, de nem tudnám lenyelni, megemészteni, kiköpném. És az ezüstre füstölt bakancsommal fejbe rúgnám a gondolatot, hogy én nem lehetek egy a sokból. Én más vagyok.
Nem csókolom meg.
A tó gőzölög a télben. A nap dárdákat dobál felém, mind eltalál, szíven döf a fény, arany patakokban ömlik a vérem. A lépcsők mellett van korlát, de nem kapaszkodom, biztos az utam a vízbe. Mélyre merülök, hogy levegőt is kapjak. Már olvad a testem, amikor a tavat elkezdi simogatni a vízililiomok szára, érzem a karomon. Átkarol egy meleg áramlat, magához ránt, szétfeszíti a combomat, de a nyakához bújok, suttogok valami édesen bugyuta dallamot a fülébe a szerelemről, hogy lassuljon, higgadjon, legyen elég ennyi, ne akarjon többet. Elhiszi.
Nem csókol meg.
