A legkedvesebb

Mi a legkedvesebb íz? A Campari szóda.

Mert az keserű, mégis édes, mert az nem rövid és nem hosszú, hanem éppen addig tart, amíg végig ég a cigaretta. Nem kell elnyomni a felénél, nem kell, hogy a szűrőt is elérje a parázs. Mert akkor nem védene meg semmi a mérgező füsttől, az ujjak párnás érintésébe rejtett sebektől. Az pont elég, pont addig, pont annyira. Felpuhul tőle a tudat, lazul a koordináció, de a vérnarancs fényű jégkockák csilingelése olyan valóságos, hogy nem lép félre sem a gondolat, sem a láb.

Mi a legkedvesebb válasz? Az, hogy "nem tudom".

Mert abban van elég alázat ahhoz, hogy beismerje, nem rajta múlik, nem akar mindent megszabni, éles pengével vágni geometrikus rendbe, mérhető, szabályos formákba. Vállaja, hogy bármi lehet, felelősséggel viseli a bizonytalanság igazságát. Nem hazudik magának sem világos célokat. Szembenéz a végtelen lehetőségével, és nem kezd el zokogni a látványtól.

Mi a legkedvesebb zene? A csend. 

Az a csend, ami emlékszik a hangokra, a ritmusra, a szövegre. De nem képes felidézni a dallamot. Néha keresi persze, de csak szórakozott hanyagsággal. Nincs tét, nincs kényszer, nincs elvárás. Táncra kéri magát, ringatja, forgatja, pörgeti, emeli, megtartja, aztán olyan halkan teszi le, hogy a stabil megérkezés eszébe juttatja azt a pillanatot, ami a szimfónia utolsó üteme és a taps között rejtőzik.

Mi a legkedvesebb gondolat?

Az, amikor rájövök, hogy elfelejtettelek. Elmehetsz mellettem köszönés nélkül, és ha észreveszlek, rád csodálkozhatok.

Rémes

Lelepleztem minden hazugságomat. Olyan vagyok most, mint egy csontváz. Zörögve táncolok, örökké vigyorgok, mert nem tudom becsukni a számat. A foghíjas mosolyon átfütyül a szél, ez a zeném. Kopog a léptem, halálra rémül tőlem a nyár. Csak a holdfény érez irántam valamit, a bordáim kalitkájába teszi a lámpását, oda, ahol egykor a szívem volt. Világít bennem az éjszaka, és a koponyám varratai mentén szivárog annyi meleg, hogy az éjféli pillangókat oda vonzza. Ha a szemem üregébe virágot ültetne valaki, mesévé növekedne, az illata elnyomná a szagomat. Ettől talán kevésbé bűzlene más igazsága.

Szemtorna

Nem látja a betűket. Homályba szorulnak, elmosódnak, vibrálnak előtte. Próbál közelebb hajolni, aztán elhátrál előlük, tekergeti a lencsét, szűkíti, tágítja, koncentrál, aztán belefárad, becsukja a szemét, megdörzsöli, hátra dől, úgy marad.

Talán majd bent lesz valami látható. Görgeti a képeket, amiket a homloka belső oldalára vetít az emlékezés, megáll némelyiknél. Úgy nézi őket, ahogy a kirakatokat szokta, biztonságos távolságból, mintha vázlat lenne előtte, ami még formálható, törölhető, újra rajzolható. De a múlt nem engedi meg neki ezt a luxust. A mozgófilm élesedik, a dimenziók mélyülnek, része lesz megint annak, ami volt.

A peron végében ott áll a férfi, keresi azt, akit vár, elindul felé, a felismerés mozdítja, olyan könnyű lenne elbújni előle, de már késő, elkapja az őt néző idegen pillantás, gyorsít, szalad, a karjaiba omlik, és a találkozást követő éjszakában engedi, hogy a oda is belásson az, aki rá várt, ahová még ő maga sem mert soha nézni.

A fehér kucsmás hegyeket megérinti a lába ujjaival, ahogy a libegőn kalimpál a mélység fölött. Nem fél, gyereknevetés buggyan ki a száján, pedig felnőtt már, belekapaszkodik a mellette ülő kezébe, aki a tenyerébe fekteti egy pillanatra a száját, és a borostás, csiklandozó érintéstől még hangosabban kacag. Meseország ropogósan friss levegője a a felhőkig emeli az örömét.

Egyre gyorsabban pörögnek a képek, gyűrű csillan a kezén, aztán a porcelán tálkába koppan, mohó kéz nyúl a ruhája alá, megállítja, aztán mégis hagyja, hogy megtalálja, amit keresett, felhúzza a combjai közül a gyengéden ringatót, hogy magában hintáztassa tovább, öltözőfülke savanyú izzadtságát törli le friss titkokkal, új lepedőt húz a foltos matracra, és a kádban mossa ki a hajába fulladt könnyeket.

Hirtelen nyitja a szemét, fáj a fény, mesterséges, betegen kék, a betűk pedig úgy szaladgálnak a monitoron, mint a királynő nélkül maradt ostoba hangyák. Viszketni kezd a jelen, addig vakarja, amíg sebes nem lesz tőle, de már elég fegyelmezett ahhoz, hogy a varasodó gyógyulást ne piszkálja. Az asztalon ott a szemüvege, tudja, nem kell látnia. Kitapogatja, megtörölgeti, de nem veszi föl. A mostnak még kell egy kis maszatos idő, hogy a lehet  tiszta szemébe nézzen.

Rendben van

Nem kell pattogni. Figyelem, amit csinálsz.

Hogy te jó vagy? Lehet. Mennyire?

Mi a véleményem rólad? Van. De nem mondom meg.

Nem érted? Nincs közöd ahhoz, amit gondolok. Majd megtudod, hogy döntöttem.

Ez szomorú. Oldd meg! Ahogy akarod.

Nem szép? Nem. Ez rendben van.

Május vizei

A fáradtság a fejem búbján gyűlik össze. Amikor megmozdulok, zsibbadtan lecsorog a halántékomra, de mielőtt a szemembe folyna, hátra billentem a nyakamat, és a fülem mögött, a feszülő inak medrében viszi tovább a saját súlya a vállamig. Ott fröcskölve csapódik szerteszét, a permet pedig beterít, érdekes szaga van, talán legjobban a szájban pattogó drazséhoz hasonlít az íze, a narancsaromás, műanyag gyerekkori varázslathoz, ami kedves emlék, de semmit sem jelent.

Az eső nem talál utat a földbe, tócsákba dermed. Göndör csigákat teker a hajamba a páratartalom, a fejem aránytalanul nagyra nő ebben fésületlenségben. Félrecsapom a szemembe lógó szálakat, vállalom a romantikus stílust, bár nem kedvelem. Meg sem lep, hogy idegen vagyok már mindenkinek, nem csak magamnak. Térből és időből kiemelhető furcsa pillanat lettem, semmi értelmem.

A május aranyat érő végtelen vizeibe engedem bele a fáradtság tengerét. Jó lenne tudni, melyik csap ki majd a másikból, hogy fű nő majd az ártéren vagy tarack, hogy vágni kell, kaszálni, vagy tépni, irtani? Nem baj, hogy nem tudom. Előbb-utóbb minden elszárad.

Nem tetszik?

Nem tetszik, hogy szőke vagyok?

Nekem sem mindig, de van, amikor kifejezetten érdekes, ahogy a tenyerébe fogja a fény az arcomat, és talán a sötét pillantásom sem olyan örvénylő ebben a keretben.

Nem tetszik, hogy egyre mélyebb a ránc a szájam fölött?

Nekem sem tetszik, de ha tudom, hogy ott van, direkt mosolyra húzom az arcomat, mert az kitölti és elsimítja a keserű vonalakat. Marad persze valamennyi belőlük, de pikánsabb leszek tőlük, decens, szemüveggel és anélkül is, kifejezetten őrjítő.

Nem tetszik, hogy meghíztam?

Nekem sem igazán, főleg az, hogy feszül rajtam a nadrág, ami nem is olyan rég még kényelmes volt, hogy a hátsó szekrénybe rejtettem a szűk pólókat és a csini miniruhákat, de be kell vallanom, hogy jó elővenni a térdig lógó blúzokat, mert szeretem őket, és az óriási pulcsi úgyis elnyeli a hiúság idegesítően nyafogó hangjait. Meg aztán, a karcsú nő, aki most nem látszik, végre pihenhet kidugott hassal, leejtett vállal, léphet csámpásan, mozdulhat sután, eltakarja a lágy, markolható, gyömöszölhető, szemérmetlen hús.

Nem tetszik, hogy nem vagyok már sem harminc, sem negyven?

Nekem sem tetszenek a mögöttem torlódó évek, de azért tolnak valamerre, mondjuk abba a kortalan tartományba, ahol már nézhetnek akárhány évesnek, én döntöm el, hogy mennyi vagyok.

 

Megemelem a tarkómra tapadt tincseket, kapkodva veszik a levegőt, parfümös, fülledt illat ragad a kezemre, amit a szám elé teszek, hogy ne lásd az ébredő mosolyomat, mert észreveszed, hogy a nyújtózó mozdulattól egy pillanatra láthatóvá vált a bő ruhába rejtett gömbölyűségem, amitől eláll a lélegzeted, én meg nem bírom tovább, és a belőlem kirobbanó nevetés úgy fújja el a szülinapi gyertyákat, hogy senki sem fogja már megtudni, hány volt belőlük valójában.

Képes beszéd

Nem tudta a nevét. Nem is kérdezte, mert, ha a nevén szólított valakit, az benne a távolságot erősítette, nem a közelséget.

Akinek neve van, már valaki más, egyediségbe zárt, elválasztott, határolt, keretbe foglalt szuverenitás. Nem pedig valaki, aki szagról, érintésről, ízről és hangról is azonosítható, akihez elég úgy beszélni, mintha neve sem lenne, mert arról ismeri fel magát, hogy a másiknak mit jelent a létezése, nem tölt el egy életet azzal, hogy magát igyekszik definiálni.

A parton álltak. Sós volt a levegő, állott, múlt ízű permetet fújt az arcukra a reggel. Átkarolták egymást, a férfi a nő vállát, a nő a férfi derekát, az ujjaik is összefonódtak, nem maradt másnak hely, a tenger nézte őket, de a szemükben csak magát látta.

Mert a víz nem csak viszi azt, ami volt, hanem hozza is a cseppekbe burkolt jövőt, hol izzadságban, hol könnyekben, hol nyálas csókban, hol a vizelettől bűzlő csatornák szennyében, hol az ondó csípős szagában, palackba szorítva, vitorlákra fröccsenve. Ha nincs, szomjan hal minden, ha túl sok van belőle, elrohad az élet, arányokba szorul a lehetséges, a vénákban kanyarodik, sosem lesz egyenes.

Nem mentek sehová, és nem jöttek valahonnan. Csak leültek a vízbe érő lépcsőkre, a férfi magasabbra, a nő mögé, aki a karjába dőlt, bőven elfért a széles mellkason a combok között, nem nyomta össze, nem szorította a másik ereje, hanem fogta a hátát, a vállát, a csípőjét, szilárd ölelésben, biztos tartásban. 

A tenger olyan kitartóan nyalogatta a partot a lábuk előtt, hogy már a ritmustól elélveztek a gömbölyű kövek, és sirályok vijjogták bele a napba a gyönyör énekét, a mólókhoz rögzített jachtok pedig összekoccantak, ahogy hullámzott alattuk a vágy, hogy fájdalom is legyen, mert csak azzal együtt lehet igazi a beteljesülés, mert jó, ha nyoma marad a szenvedélynek szisszenős lépésben, duzzadt ajkakban, horzsolt bőrben, kéklő simogatásban. A gyengédség olyan kiszámítható, olyan unalmas, olyan hazug, és nagyon kevés.

Már vitatkoztak mindenen, amin vitatkozni érdemes. Megbeszélték, hogy ki mit látott, mikor fáradt ebbe bele, és meddig aludta ki a közönyt, hogy újra kíváncsiságra ébredhessen. Szerették már eleget az idegenséget, és megismerték azt a működést, amiben elveszítheti a fonalat az intimitás, de elég egy jól rendezett gondolat, és megint gombolyítható a közelség kerek egyszerűséggel. Tudtak illeszkedni.

A metafizikai szint olyan sok, olyan rétegzett, olyan bonyolult és nagyon fárasztó. Semmi értelme okoskodni. Ami van, az akkor is valóság, ha felfoghatatlan. Ami nincs, ha bizonyíthatóan lennie kellene, akkor sem érdemes túlgondolni.

A nap becsusszant a résbe, ami a víz és az ég között tárult. Eltalálta pontosan, nem késett le róla. A nő becsukta a szemét, és elaludt a férfi karjában, álomba ringatta a feje alatt dobogó szív üteme. Arra sem riadt fel, amikor a férfi ráhajolt, és a fülébe súgta a nevét.