Ti

Megégeti a bőrét a spártai nap. Magas férfi, az izmok táncolnak a bőre alatt, ahogy mozdul. Erő gomolyog körülötte, vér és izzadtság keveredik a fém hideg szagával, megelőzi az érkezését. A kezében a vas is kettéroppan, de ha őt öleli, az érintése hullámokat kavar, tudja, hogyan nyúljon, tudja, hova nyúljon. Nem azért választja őt, mert szép. Nem azért választja őt, mert méltó. Nem azért választja, mert erős. Azért akarja, mert egy anyagból gyúrták őket, mert egy nyelvet beszélnek, mert közös a cél, közös a valóság. Szövetségest keres. Társat a győzelemhez. 

Nem fordulnak egymás felé, a hátuk ér össze.

Kard van a kezükben.

Aki rájuk támad, tudnia kell, hogy ezen a pajzson nincs rés.

 

Arra született, hogy uralkodjon. Kék a vére, nem tett soha semmit, hogy hatalma legyen, az arisztokrata létezés olyan a számára, mint a föld és az ég koordináta-rendszere. Alap. Mindent megkapott, így koptak el a vágyai. Már nem emlékszik arra, milyen, ha éhes, ha szomjas. Ennek a férfinak találkoznia kell azzal, ami elérhető, mégsem fogható, ami kötődik hozzá, mégis szabad, ami kibillenti az egyensúlyából, hogy megélje végre a szabadesés biztonságát. Ennyi hiányzik az üvegből faragott tágas pompából, a csatornák partjára rajzolt palotából, ahol a termeket a legnagyobb forróságban is lehűti a tenger felől érkező északi szél. Ezért választja őt. Azt a nőt, aki az égből zuhant, aki minden tükröt összetört, akiben annyi a szó, hogy megnémult, aki olyan tisztán emlékszik  a fájdalomra, hogy elfelejtett sírni.

Meg fogja menteni.

Hogy megmeneküljön.

 

Mindent kipróbált, mindent megkóstolt, mindent megélt. Gyönyörű történetei vannak. Amikor mesél, olyan mély a hangja, hogy mézzel keni be annak a torkát is, aki hallgatja. Megtervezi, elrendezi, megszervezi a találkozásokat. Elegánsan, könnyen, hibák nélkül és csendesen dolgozik azon, hogy megkapja azt, amit akar. Rend van a kocsijában, sima a zakója. Virágot hoz, egyfélét. Nem keveri a színeket, nem keveri az illatokat. Az elvárásai nagyok, de olyan stílusosan illeszti azt, amit kér, abba, amit ad, hogy észre sem veszi a nő, mikor vitték táncba, már keringőznek az éjszaka fénygömbjei alatt. A pocsolyák kikerülik őket, nehogy sár fröccsenjen a harmóniára. Nem néznek a lábuk elé, nem néznek a távolba, egymást nézik.

Nincsen ígéret.

Nincsen örökké.

Nem lehet érezni, mit tud. Lehet tudni, mit érez. A teraszajtóban áll, onnan nézi, ahogy a nő meghódítja a déli teret. Sötét a haja, sötét a szeme, a selyeming gyűrötten tapad a mellkasára. Már hazahozta a legjobb ízeket, már énekelt a zuhany alatt, még nem száradt meg, még nem lakott jól. Egy darabig vár, majd farkasmosollyal a száján, egy nagymacska kecsességével mozdul, mögé lép, magához rántja. A meglepetés hangjai belefulladnak a vágyba.

Lobban a fény.

A tengerkék égbolt a forró kövekre ömlik.

Mi

Megcsókolja a bőrét a spártai nap. Sötét a haja, hosszú, a hátára omlik. Karakteresek a vonásai, nem babás. Az ereje a teste és a tudata. Nem sír, amikor mindenki más kétségbeesetten zokogna. Akkor sem, amikor elveszíti azt is, akinek ő adott életet. Egy olyan rendszer része, ahol a szabályok beégnek a csontokba, így az a teljesség, ami ő, csupán egy rész a közösség egészében. Dönthet arról, hogy aki választja, méltó-e hozzá. A hősi halál szerinte az élethez tartozik, ahogy a mitológia gyönyörű szörnyetegei a valósághoz.

Könyvekből tanulja a világot. Mindent érez, de azt hiszi, hogy mindent ért. Körülötte természetes, egyszerű, minőségi és harmonikus az élet. Benne minden mese, álom, képzelet és remény. Ő az a nő, aki csak akkor lesz látható, ha valaki a fénybe viszi, táncra kéri, tükörfalú palotába költözteti, észak Velencéjébe. Ott a helye. Megélni szenvedélyt ilyen méltósággal, felismerni a tévedést ilyen alázatos őszinteséggel, csak ez a nő képes. A hercegnek adja azt a szerelmet, ami nem kellett annak a senkinek, akit valakinek hitt.

 

Fuvolán játszik. Elegáns férfi-ruhákat hord, minimalista, méregdrága ékszerekkel, hűvös illatokkal. Rekedt a hangja, ezért halkan beszél. Éjszaka a macskaköves utcákon keringőzik a lámpák fénykörében forogva. A középkorról olvas a Szajna partján, elkerülik a galambok. Olyan az élete, mint egy impresszionista festmény, mozognak a formák, mégis stabil a kompozíció. Loftban lakik, nem padlásszobában. Üzletasszony, aki az irodalommal kereskedik. Évente kéri meg a kezét valaki. Nem adja, mert a szabadság az egyetlen kötelék, amit elvisel.

Él. Megéli és túléli a mindent. Imád enni, minden íze új, nem lehet jóllakni vele. Szereti a szép ruhákat, táska-őrült. Fekete a pillantása, gyémántok szikráznak a szemében. Hamar felcsattan, hamar megbocsájt. Tudja, hogyan legyen jó társ, jó anya, de nem biztos, hogy van kedve válaszolni a felesleges kérdésekre. Állandóan énekel, ha csak beszél, akkor is. Zöld keze van, amit elültet, kisarjad. Ragyog a tér, amikor a terasz korlátjára dől, és a robogókon száguldozó pizzafutárok felfütyülnek neki, mert annyira belefeledkezik a virágpiac forgatagába, hogy a selyemköntös egyre lejjebb csúszik a mellén. Kacag, nem húzza vissza.

Édes

Szürke az ég arca.

Porzik a fény rajta.

Okker levelekre potyognak a könnyei.

 

Dagasztom a nyugalmat, mint macska a párnát. Hogy levegősebb legyen, rugalmas, sima tészta. Kalácsot fonok belőle, aranyra sütöm, vajjal kenegetem, mézet csurgatok rá. Meg sem kóstolom, inkább addig nézem, amíg eltelek vele.

Dorombol az elégedettség.

Foszlik a várakozás.

Édes illatok töltik ki a hiányt.

Nem szűkölködöm.

3

A test sosem volt olyan, amilyet kívánnék, ha én ölelném. De mindig teszi a dolgát. Hízik, ha kell a háj, hogy ne látszódjon belőle semmi. Fogy, ha emészti a láthatatlanság forrósága, pedig jeges a felszín. Túlreagál minden ízt és illatot, mégis finnyás. Önuralomba bugyolálom, hogy nyugta legyen. Aki hozzá ér, azt kapja, amit megérdemel.

A gondolat megéli azt, amire a test képtelen. Hatalmasra nyitott szemekkel néz, nem fél látni sem. Darabokra szedi, ami jön, alaposan megvizsgálja, ha felismeri a működést, egykettőre összerakja, gyönyörködik benne, ahogy elgurul, aminek nincsen lába, hogy szaladjon. Szavakkal érint, mondatokkal izgat, simul, kacérkodik, bújócskázik. Nem hagyja abba, amíg szét nem feszíti a vágy a tudatot, hogy fogható legyen. Gyöngyöket nevet a képzelet, esőcseppekben csilingel az irónia, hiszen tét nélkül játszik nőt a gondolat. Senkit sem bánthat.

 

A lélek alszik.

Karja a párna.

Hitbe takarózik.

Földet ér a lába.

Nincs rajta zokni. 

 

Arra gondolok, hogy a testem hintaágyban pihen, amit két felhő közé feszített ki a november. Ott el tudom olvasni az üzeneteket, amiket a lelkembe írtál.

A láthatatlan

A pad a Margit híd egyik pilléréhez közel van a víz alatt, néha a víz fölött. A Duna dönt erről, nem ő. Ott a helye.

Még sohasem néztem felé, sohasem kerestem, nem hiányzott, nem gondoltam rá. De valaki azt mondta, ott van. Azóta nézek arra, keresem, hiányzik és gondolok rá. Láthatatlanként is látom, akárhányszor visz át a rakpart a híd alatt. 

A festéket lemarta róla a folyó. Amikor a napban fürdik, minden pórusával szívja magába a levegőt, hogy ha alámerül majd, és rohanó hullámok feszegetik terpeszbe a lábait, akkor is emlékezzen a fényre, ami a víz fölött várja. Hogy kitartson benne a vágy, legyen elég ereje, elég türelme a mérhető időhöz, a lassú áramláshoz, a helyes ritmushoz.

Érzem a kopott deszkákat magam alatt. Ha fészkelődöm, szálkák varrnak véres mintát a bőrömbe. Mozdulatlanul ülök inkább. Egyenes a hátam, kihúzom magamat. Gallyakat hoztam, a padra teszem a halott csokromat. A télből nyestem ezeket az ágakat, villámok fényénél, havas esőben, éjjel, a nevem napján, hogy a folyónak adjam az elmúlást. Vigye. Talán mire a tengerbe jut, kivirágzik.

Nézem.

Nem látom.

Rá akarok ülni.

Lát.

Nem néz.

Ölbe akar venni.

 

Együtt gondolunk a hídra, ami nekünk dől a partok felé, hogy összekösse a láthatót a láthatatlannal.

Mocsár

Édes a mocsár. Cukros a sár. Ropognak a kristályok a talpam alatt, nem bírják el a súlyomat. Felolvadnak, ragacsos massza tapad a lábszáramra, és a térdemet feszíti szét, hiába próbálom lefejteni a kezét magamról. Ha beledőlnék, langyos, mocskos ujjakkal simogatna, gyönyört adna a beletörődés, és észre sem venném, hogy mikor van még erőm szabadulni, mikor érek a végére, mikor adom fel, és azt sem, hogy mikor fulladok bele az iszapba.

Értem nyúl. Hosszú a karja, megfeszülnek rajta az inak, kidagadnak az erek, a csuklómra szorul az ereje. Lassan emel ki, bosszúsan cuppan a mocsár, de enged. Szabadulok a semmitől, mert a valamit vágyom. Halkan mondja az új mesét, hogy legyen időm a gyógyulásra, mögém térdel, kifésüli a hajamból a múltamat. Csak úgy, az ujjaival. Felmelegszem, nedves leszek, a veríték lemossa rólam a sarat, sápadtan világítok, ezüst az éjszaka, arany szemekkel nézik a csillagok a találkozást.

Milyen vágy nélkül élni? 

Ne mondd el!

Nem érdekel.

Metamorfózis

Ha gombostűre tűzted a pillangót, eszedbe jut a hernyó?

Akibe egykor még a tündér is beleszédült, most engedelmes társa a hétköznapinak. Gyógyteát kortyolgat, leszokik a cigiről, szelíden mosolyog, ha készül a családi szelfi, és szégyenlősen az asztal alá rejti a telefonját, amikor véletlenül az orrom előtt érkezik az üzenet. Diszkréten elfordulok, és rákacsintok a fotelban ücsörgő elhagyott mesémre. Unatkozik, játékosan felém rúgja a talpa alatt összegyűlt vizet, amit a szőnyeg sem tudott meginni. A bokáját villogtatja, térd fölé húzza a szoknyáját, fintorog, magát parodizálja, ami annyira jól sikerül, hogy elgondolkozom egy pillanatra azon, hogy a volt főszereplőmnek mellékszerepet sem adok többé. Tetszik ez a gondolat.

Állig cipzározott pufimellényben csücsül a kanapén. Flódnit eszik, a rétegeket gondosan szétszedi, előbb az alma, aztán a mák, végül a dió. Gyerekes dolog. Együtt jók az ízek. Égni fog a gyomra, ülve alszik majd, és a sztreccsnadrág pattanásig feszül a hurkákon, amiket a derekára növesztett az androgün működés. Amikor eltelik az édessel, feltápászkodik és megáll a vitrin előtt. A fölső polcon ül a baba. Egy darabig nézik egymást, aztán a baba mosolyogva becsukja a szemét. 

Elmosom a tányért, ahogy szoktam. Szavakkal öblítem le a napot, ahogy mindig. Vizes a hajam, de már nem csöpög, megszárad, ahogy kell. Sötét a telefon kijelzője, ahogy vártam. Minden rendben van.

Ha eltapostad a hernyót, eszedbe jut a pillangó?

Kerek

Gurulok.

Ide és oda. Ezüst az út, arany az árnyék, bíbor pöttyök borítják a nyomokat. Belőlem csepegnek, de nem fáj semmi. Lesimogatom a felesleges színeket a vászonról, lesöpröm a hajszálakat a vállamról. Megölellek, ha kitárod a karodat. Hátra lépek, ha magadat öleled. A gömbölyű létezésben nincsen elakadás, nincsenek élek, sarkok, elágazások. Egyenesek sincsenek. Kerek a vállam, kerek a hasam, a combomat két marokkal sem éred körbe. Ha a tenyeredbe engednéd az arcomat, olyan puhán csókolnám végig az életvonal völgyét, hogy a végtelenbe érne a vége. Spirálban fordulnak a napok. Az előre visszavisz, átismétlem a legfontosabb szavakat, hogy a múlttól kapott tudás hullámai ringassanak abban az időben, ami összeköti azt, amit látok, azzal, amit elképzeltem.

Nem gondolok rád.

Nem gondolsz rám.

Magunkra gondolunk.

Ébredés

Ébredés háromkor. Fókuszt élesíteni a világító számlapra a plafonon. Homályos, hogy a franc essen bele, de szemüveg még nincs, mert én látok!!! Szem becsuk, kinyit, tekerem a belső lencsét, sikerül, tényleg három óra van. Az jó... Visszaalvás. Ébredés fél ötkor, visszaalvás, de már csak éppenhogy, mert ötkor megszólal az az undorítóan lágyra tervezett dallam a telefonból, ami azt jelzi, hogy nincs haladék. Majd azt én döntöm el, világos? Kinyomom. Szundira. Tíz perc teljes öntudatlanság után a következő körben vagy megint eltalálom a szundit, vagy húsz perc múlva arra riadok, hogy elvesztettem a reggeli énidőt. Egyébként a szundi és a leállítás gomb között az a különbség, hogy nincs különbség. Csak irányok vannak, hogy éppen honnan nézem.

Tápászkodás. A függőleges helyzet szédítő érzése. Két lépés az ajtófélfa, kettő a konyhaasztal, kettő a kávéfőző bekapcsoló gombja. Ha megvan, akkor négy lépés is menni fog, annyi kell, hogy elérjem a rózsaszínű borzalmat, amit hívhatunk köntösnek is, de még ő sem hallgatna rá. Puha, vastag, nagy, ronda, pont jó reggelre. A kimért támaszok lassan hoznak egyenesbe, beléjük kapaszkodom, és közben arra gondolok, amire nem szabad gondolnom.

A kávésbögre melege, a fotel hátfájós ölelése, az ég igébe írt üzenete és a marék gyógybogyó, amit egy nagy korttyal nyelek le, csak arra elég, hogy induljon, aminek indulnia kell. Kimosom az ízeket a számból, ráfújom az illatomat a szagomra, puhára feszítem a testemet. Gondosan ügyelek arra, hogy kerüljem a tükröket. Fésülködni sem kell, mert a hajráf kisimítja azt, ami kócos. Smink? Nincs.

Magamra zárom a lakás ajtaját. Kívülről.

- Mehetünk.

- Én mehetek. Téged itt hagylak.