Ébredés

Ébredés háromkor. Fókuszt élesíteni a világító számlapra a plafonon. Homályos, hogy a franc essen bele, de szemüveg még nincs, mert én látok!!! Szem becsuk, kinyit, tekerem a belső lencsét, sikerül, tényleg három óra van. Az jó... Visszaalvás. Ébredés fél ötkor, visszaalvás, de már csak éppenhogy, mert ötkor megszólal az az undorítóan lágyra tervezett dallam a telefonból, ami azt jelzi, hogy nincs haladék. Majd azt én döntöm el, világos? Kinyomom. Szundira. Tíz perc teljes öntudatlanság után a következő körben vagy megint eltalálom a szundit, vagy húsz perc múlva arra riadok, hogy elvesztettem a reggeli énidőt. Egyébként a szundi és a leállítás gomb között az a különbség, hogy nincs különbség. Csak irányok vannak, hogy éppen honnan nézem.

Tápászkodás. A függőleges helyzet szédítő érzése. Két lépés az ajtófélfa, kettő a konyhaasztal, kettő a kávéfőző bekapcsoló gombja. Ha megvan, akkor négy lépés is menni fog, annyi kell, hogy elérjem a rózsaszínű borzalmat, amit hívhatunk köntösnek is, de még ő sem hallgatna rá. Puha, vastag, nagy, ronda, pont jó reggelre. A kimért támaszok lassan hoznak egyenesbe, beléjük kapaszkodom, és közben arra gondolok, amire nem szabad gondolnom.

A kávésbögre melege, a fotel hátfájós ölelése, az ég igébe írt üzenete és a marék gyógybogyó, amit egy nagy korttyal nyelek le, csak arra elég, hogy induljon, aminek indulnia kell. Kimosom az ízeket a számból, ráfújom az illatomat a szagomra, puhára feszítem a testemet. Gondosan ügyelek arra, hogy kerüljem a tükröket. Fésülködni sem kell, mert a hajráf kisimítja azt, ami kócos. Smink? Nincs.

Magamra zárom a lakás ajtaját. Kívülről.

- Mehetünk.

- Én mehetek. Téged itt hagylak.