Ti

Megégeti a bőrét a spártai nap. Magas férfi, az izmok táncolnak a bőre alatt, ahogy mozdul. Erő gomolyog körülötte, vér és izzadtság keveredik a fém hideg szagával, megelőzi az érkezését. A kezében a vas is kettéroppan, de ha őt öleli, az érintése hullámokat kavar, tudja, hogyan nyúljon, tudja, hova nyúljon. Nem azért választja őt, mert szép. Nem azért választja őt, mert méltó. Nem azért választja, mert erős. Azért akarja, mert egy anyagból gyúrták őket, mert egy nyelvet beszélnek, mert közös a cél, közös a valóság. Szövetségest keres. Társat a győzelemhez. 

Nem fordulnak egymás felé, a hátuk ér össze.

Kard van a kezükben.

Aki rájuk támad, tudnia kell, hogy ezen a pajzson nincs rés.

 

Arra született, hogy uralkodjon. Kék a vére, nem tett soha semmit, hogy hatalma legyen, az arisztokrata létezés olyan a számára, mint a föld és az ég koordináta-rendszere. Alap. Mindent megkapott, így koptak el a vágyai. Már nem emlékszik arra, milyen, ha éhes, ha szomjas. Ennek a férfinak találkoznia kell azzal, ami elérhető, mégsem fogható, ami kötődik hozzá, mégis szabad, ami kibillenti az egyensúlyából, hogy megélje végre a szabadesés biztonságát. Ennyi hiányzik az üvegből faragott tágas pompából, a csatornák partjára rajzolt palotából, ahol a termeket a legnagyobb forróságban is lehűti a tenger felől érkező északi szél. Ezért választja őt. Azt a nőt, aki az égből zuhant, aki minden tükröt összetört, akiben annyi a szó, hogy megnémult, aki olyan tisztán emlékszik  a fájdalomra, hogy elfelejtett sírni.

Meg fogja menteni.

Hogy megmeneküljön.

 

Mindent kipróbált, mindent megkóstolt, mindent megélt. Gyönyörű történetei vannak. Amikor mesél, olyan mély a hangja, hogy mézzel keni be annak a torkát is, aki hallgatja. Megtervezi, elrendezi, megszervezi a találkozásokat. Elegánsan, könnyen, hibák nélkül és csendesen dolgozik azon, hogy megkapja azt, amit akar. Rend van a kocsijában, sima a zakója. Virágot hoz, egyfélét. Nem keveri a színeket, nem keveri az illatokat. Az elvárásai nagyok, de olyan stílusosan illeszti azt, amit kér, abba, amit ad, hogy észre sem veszi a nő, mikor vitték táncba, már keringőznek az éjszaka fénygömbjei alatt. A pocsolyák kikerülik őket, nehogy sár fröccsenjen a harmóniára. Nem néznek a lábuk elé, nem néznek a távolba, egymást nézik.

Nincsen ígéret.

Nincsen örökké.

Nem lehet érezni, mit tud. Lehet tudni, mit érez. A teraszajtóban áll, onnan nézi, ahogy a nő meghódítja a déli teret. Sötét a haja, sötét a szeme, a selyeming gyűrötten tapad a mellkasára. Már hazahozta a legjobb ízeket, már énekelt a zuhany alatt, még nem száradt meg, még nem lakott jól. Egy darabig vár, majd farkasmosollyal a száján, egy nagymacska kecsességével mozdul, mögé lép, magához rántja. A meglepetés hangjai belefulladnak a vágyba.

Lobban a fény.

A tengerkék égbolt a forró kövekre ömlik.