A test sosem volt olyan, amilyet kívánnék, ha én ölelném. De mindig teszi a dolgát. Hízik, ha kell a háj, hogy ne látszódjon belőle semmi. Fogy, ha emészti a láthatatlanság forrósága, pedig jeges a felszín. Túlreagál minden ízt és illatot, mégis finnyás. Önuralomba bugyolálom, hogy nyugta legyen. Aki hozzá ér, azt kapja, amit megérdemel.
A gondolat megéli azt, amire a test képtelen. Hatalmasra nyitott szemekkel néz, nem fél látni sem. Darabokra szedi, ami jön, alaposan megvizsgálja, ha felismeri a működést, egykettőre összerakja, gyönyörködik benne, ahogy elgurul, aminek nincsen lába, hogy szaladjon. Szavakkal érint, mondatokkal izgat, simul, kacérkodik, bújócskázik. Nem hagyja abba, amíg szét nem feszíti a vágy a tudatot, hogy fogható legyen. Gyöngyöket nevet a képzelet, esőcseppekben csilingel az irónia, hiszen tét nélkül játszik nőt a gondolat. Senkit sem bánthat.
A lélek alszik.
Karja a párna.
Hitbe takarózik.
Földet ér a lába.
Nincs rajta zokni.
Arra gondolok, hogy a testem hintaágyban pihen, amit két felhő közé feszített ki a november. Ott el tudom olvasni az üzeneteket, amiket a lelkembe írtál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése