Lecke

Nem mindegy, ki melyik székbe ül.

Az egyikből az eget látni, a másikból a fákat, amik az eget takarják.

Tanulom a leckét. Magolok. Nem kell érteni, csak tudni a szabályokat. Hiba nélkül, jó sorrendben. 

Aki jön, el is megy.

Aki maradna, az is megy.

Aki mégis itt marad, csak azért, mert még nem indult el.

Mindenki elmegy.

- Várj! Kinek hol van a helye?

- Nem várok. Még nem ez a lecke jön...

Requiem

- Egy dolgot dönts el végre!
- Mit?
- Hogy ki az, aki nélkül nem tudnál élni.
- Ehhh... tudok egyedül élni! Én azt akarom eldönteni, hogy ki az, aki nélkül nem tudnék meghalni.

A felejtés ára

Kiesik a karomból. Nem fogtam elég erősen.

Kiesik az eszemből. Nem értettem meg.

Kiesik a szívemből. Nem fért el benne.

A felejtés olyan jó. 

Könnyebb leszek tőle. Buta és naiv. 

Nekem minden viccet újra el lehet mondani, nevetni fogok.

Nem kell megjegyezni azt, ami nem fontos. Nem kell emlékezni arra, ami elmúlt.

Széttárt karokkal kell állni a szakadék peremén, és rezzenéstelen arccal nézni, hogy ami bennem volt, rám tapadt, engem ölelt, az nélkülem hullik pörögve a mélybe.

Ha főnix, feltámad. De előbb el kell égnie. Ki fogja lángra lobbantani? Én nem. Csak megfojtani tudom a tüzet.

Sistereg, ahogy hozzám ér. Belém merül. Már nem izzik. Lassan hűl, acéllá keményedik. A forróságát kiizzadom magamból, rám szárad, fehér leszek és hűvös. A hátamra simul, meleg tenyérrel simogat libabőrös reszketést a csípőmre. Eszembe jut a láng, nekinyomom magamat, hogy ne maradjon köztünk rés. 

Ettől elfelejtek megint mindent.

Azt is, hogy miért tártam ki a karjaimat.

Bután, naivan, pille könnyen ugrom a mélybe.

- Ez erotika. Nem szex.

- Jó, hogy mondod, elfelejtettem...

Ez sem baj

Szédül. Megkapaszkodik. A fekete körmök belenyomódnak a vajfehér széktámlába, olyan a keze, mint egy madár karma. Az erek a vékony csontok fölött kanyarognak, apró hegek emlékeznek a tűszúrásokra. Sok van. Fájtak. Nagyon. De csak onnan tudtak vért venni, amikor a könyökhajlatok már kékre sötétedtek a sikertelen próbálkozások miatt.

A hegeket nézi, nem ül le, nem mozdul. Tudja, ha becsukná a szemét, akkor a mennyezetig fordulna a padló, és értelmetlen lenne ennyire kapaszkodni. Türelmesen várja, hogy stabil legyen a tér, el fog múlni a rosszullét, nincsen baj.

A hegekre koncentrál. Arra, amit most lát, most érez. Amikor nem lehet a múltba dőlni, és a jövőnek hűlt helye, akkor ez marad. Próbál úgy fókuszálni, hogy ne kerüljön be a képbe a papír, ami az asztalon hever. A széle néha így is bevillan. Önámítás az egész. Olvasta már azt, ami azon a papíron van. Latin hablaty, tanulta, elfelejtette, ezt mégis érti. Mert a precízen felépített mondatok lényege egyetlen szó. Megtalálta.

Elengedi a széket, a komód, a kanapé, és a vitrin stílusos háttér lesz a fekete lakknak, ha kapaszkodni kellene megint. Nem bátor, mégis elindul, el kell jutnia a medvékkel és párnákkal biztonságosra szűkített ágyig, hogy végre szabaduljon a fönt és a lent, keringőzzön a félhomály a fénnyel, amit a redőny beenged, ha bátrabb nála, ha mer vele forogni egyáltalán. 

Az ágyon nincsen takaró. Ő is üres. A lényegre gondol, ami az asztalon maradt. Arra, hogy a pozitív mit is jelent. Hogy + az olyan tökéletesen osztja be a neki adott helyet, ahogy az óra a hűtő tetején az időt. Fel sem tűnt eddig, hogy milyen hangosan ketyeg. Az émelygés viszont halkul. Bezárhatja a szemét.

Így találom meg. A hosszú párnára feküdt, a lábával öleli, az egyik kezében a medve talpa, a másikat maga alá gyűrte. Mosolyog álmában. Lassan, óvatosan behúzom az ajtót, nem teljesen, nem szereti, ha csukva van.

Leülök az asztalhoz, kisimítom a papírt és figyelmesen végigolvasom. Nekem is tetszik az ikon, tökéletesen metszi a neki szabott helyet. A mostra figyelek, nem szédülök meg, mikor felállok és elrakom egy fiók mélyére. Itt mindent helyre kell tenni. 

Ez az én dolgom. 

Őt hagyom mosolyogni. Tudom, mit álmodik. Ébren maradok. Megcsap egy illat. Ma maradt itt. Keserűen édes. Még érzem. Holnapra elmúlik. Csak a ma van.

- Baj van?

- Nincs semmi, így baj sincs, babám.

- Nem hiszek neked.

- Tudom. Ez sem baj.

Kidobom

Kérdezni szeretett, válaszolni nem.

A kérdések jók, ha vannak válaszok is, anélkül, valljuk be, semmit sem érnek.

Most is ott vannak a kérdések a szájában, a nyelve hegyén, ahogy mondani szokták. De nem akarja őket kimondani. Harapófogó? Még mit nem... Megsebezném, ha így húznám ki belőle. Sokkal finomabb módszerekhez szokott. Elkényeztették, mindig az volt, amit ő akart. Mindig az lesz, amit ő akar. Mert bármit megmagyaráz. Okos. Ebbe kapaszkodik, ha már szép nem lehet. Persze ez is csak azért van, mert így döntött. Punktum.

Ne vitatkozz vele, az teljesen felesleges. Imádja, ha valaki lapot oszt neki és játszhat. Nyerni fog, ide a rozsdás bökőt. Ja, az is éles. Nem kell.

Őszintén. Áruld már el! Miért pont ő? Miért nem más? Mi van benne? Mit tud? Mi az, ami megfogott?

Megkívántad?

Kell az egész? 

Vagy csak kiválogatod a legfinomabb részeket?

Megmelegítsem?

Hidegen is szereted?

Hogy tálaljam?

Elég ennyi? 

A maradékkal mi legyen?

Nem tanultad meg, hogy annyit szedj, amennyit megeszel?!

Semmi baj.

Kidobom.

Úgysem válaszolsz.

Elég legyen!

Eleget futottam. Megállok.

Reggel föl kell érnem valahogy a tükröt anélkül, hogy leszakadna a hátam, és úgy sajogna a csípőm, mintha a kilencedik hónapban lennék. Ugyan... Ez a tizedik hónap. Kihordtam azt, aki nem tudott megszületni. Én vágtam ki magamból, pontosan ugyanott, ahol már voltam nyitva. Nem kiáltottam, ő sem ordított. Csak azoknak a babáknak van hangjuk, akik élve születnek, a többi baba néma.

Eleget nevettem.  Sírok.

A só az arcomon kristályosodik tökéletes alkalmi sminkké. Szép vagyok, mert a pillantásom is fényes, megvilágítja a könnyeken átsejlő holnapot. Nem nézhetek nevetve a jövő szemébe, nem vagyok jó asszony. De őt a vizeimbe mártom, lemosom róla magamat. Lassú, gyengéd mozdulatokkal, sietség nélkül, mosoly nélkül. Nincsen szám, így ez könnyen megy.

Eleget írtam. Olvasok.

Összefolynak a betűk előttem, ha közel hajolok. Messzebbről kell néznem a szöveg testét. Olyan, mint az enyém. Nehéz, sűrű, sok. Lefektetem a matracra. Csak alkarra és lábujjhegyre támaszkodhat. Meg kell tartania saját magát. Nem lóghat a feje, nem nyomhatja föl a derekát, egyenes a gerinc, a térdek zártak. Nem mozdulhat, így kell maradnia, amíg el nem kezd reszketni minden porcikája, és zihálva a földre nem omlik. Babapózban pihenhet. Aztán kezdjük elölről a következő oldalon.

- Elég volt.

- Bőven. Lapozzunk!

Beszélj hozzám!

Miről beszéljek?
Minden ugyanaz, ugyanolyan, és ugyanarról szól.
Dögunalom.

Leteszem a babát a sarokba.
Hatalmasra nyitott szemekkel bámul rám, nem pislog.
Belököm a tündért a tóba.
Fekete tulipánokat sír a víz, ahogy alábukik.
A nőt ott hagyom a tükör előtt, hátha egyszer felismeri saját magát.

Elalszom, hogy felébredjek végre.

- Beszélj hozzám!
- Nem.
- Miért nem?
- Mert veled akarok beszélni.

Máshol

Már minden máshol van.

Az ívesen illesztett alacsony polcok, a csíkos huzattal borított kanapéágy, a pamutfüggönyök, amik puhára gyűrik az éles fényt is, a virágos párnák, a  régi könyvek és az első parfüm felhőillata.

Fekszik a babaszoba padlás-melegében a poros, szürke padlószőnyegen, ami valahogy itt maradt.

Nehéz a teste, párásan fülledt, amit érez, kapkodva veszi a levegőt. Hirtelen mozdul, gyorsan gömbölyödik össze. A sebei begyógyultak, de még nem teljesen, mert fájdalmas még a legkényelmesebb pozíció is. A bőre sír, a szeme száraz. A Nagytemplom mély kondulásai betakarják méltósággal, így alszik el.

Álmában minden ott van.

Egyenes derékkal ül a kincsekkel díszített íróasztalnál, a haja gesztenye, kiszedte belőle a csatokat, a ruhája fodros, nem simította a térdére, felcsúszik a combján, a válla meztelen. Így ha belép végre, akit beenged, belőle veheti a levegőt, amikor majd fölkapja és körbe fordul vele.

Sokáig vár, dúdolva kalimpál, a karjára dől, de nem jön senki, hiába van minden ott.
Nem érdemes tovább álmodnia, mégsem ébred könnyen. A bőréről felitta a könnyeket a meleg, a szemét nem látom, csukva van. Arra gondol, hogy feláll, hogy lemegy a lépcsőn, de nem teszi.

Elé térdelek. Tündérujjakkal simítom ki a csapzott, mézszínű fürtöket az arcából, hűvös az érintésem, kékül a nyoma. A kezembe kapaszkodik, a karomra támaszkodik, az erőm emeli, a tó hatalma faltól falig hullámzik abban a szobában, ahol már semmi sincs, csak a szőnyeg, ami szomjas kortyokban nyeli a vizet.

Elindulunk lefelé, az árnyékába csobbanok, mégis én mosom tisztára az utat előtte. A nyomaimban anya virágai nőnek hatalmasra, betöltik a teret, hogy úgy tűnjön, minden ott van most is, ahol régen volt. Vissza nézek, hogy lássam őket. Nem állunk meg.

A lépcsősor aljára egy nő ér le. Gesztenye a haja, mézes csíkokat font bele a víz, nedvesen tapad a nyakára. A ruhája fodros, rejti a térdét. Gyenge a dereka, megtámasztja. Szégyenlős a válla, elbújik a felhőillatú mosolya mögé. Még itt van, de mire újra zendül a Nagytemplom harangja, már máshol lesz.

- Értem.

- Mit?

- A lényeget.

- Magadat?

- Hogy jövök én ide?

- Úgy, hogy te vagy a lényeg...

Hedonizmus

Az enyém a recept.

Tudom, miből, mennyi, mikor, meddig és hogyan kell.

Elképzelem, mi lesz az arcára írva annak, aki majd megeszi, amit főztem.

Egytálétel. Nincs rafinált menüsor. Ez nem látványkonyha.

Ha valaki nem lakik jól, kérjen még.

Ebből.

- Kérsz még?

- Nem kérek.

- Jóllaktál?

- Nem. De már nem vagyok éhes. És holnap is ezt akarom enni.

- Miért?

- Más lesz az íze.

- Mitől lenne más?

- Az éhségemtől.

Kavicsok

A medence alját kavicsok borították. Kicsi, fekete csigák nyalogatták őket tisztára. Azt mondják, régen a medence falát is belepték, mert nem öntöttek klórt a vízbe. Nem kellett. A forrás és az érdes nyelvűek elvégezték a feladatot; tiszta volt a víz.
A kavicsokra emlékszem, a csigákra nem.
Faltól falig tempóztam, kinyitottam a szememet a víz alatt, látni akartam a köveket. Csak akkor nem néztem le, amikor a nagy, sötét fémlapok fölé értem, mert hiába tudtam, hogy azok őrzik a forrásokat, ijesztőek voltak a mélység kapui, és én féltem tőlük ok nélküli, értelmetlen, gyerekes rettegéssel.
Minden megvolt abban a medencében. Az összes nyár, a barokk város csillogó tükörképe, nagyika reumától eltorzult, mégis gyönyörű kezének az érintése, apám ordítása, ami a lelátókba akadva visszhangot bukfencezett: "Szemüveget a bírónak!".
Mindegy volt, hol tart az idő, minden évszak égetett. A konvektor pattogott. Sistergett a víz, ahogy a hajamból rácsavartam. Zöld volt a beton az árnyékban, és forró a pingpong-asztal fémhálója, mint a vér a számban, amikor rázuhanva beleharaptam, és a metszőfogaim rendjében örök nyomot hagyott az uszoda.
Ott ültem, gyakran terpeszben, a piros korlátnak dőlve, hogy fel ne boruljak. Mindig próbáltam rendesen megfésülni a hajamat, de sohasem sikerült, és ott éreztem meg először, hogy milyen furcsa, mézes illata lesz a bőrömnek a naptól.
A víztől kérdeztem azt, ami fontos, a parton pedig hallgattam, hogy mit csobog vissza.
Meséket mondott.

Észreveszi, hogy megcsókolta a vállamat a fény, hiába húztam rá fekete leplet. Felém nyúl, de nem irányít, hagyja, hogy én válasszam ki az asztalon ragyogó kavicsokból magamat, hogy én mozgassam a színeket. Tompán koccannak egymáshoz a kövek, meg kell fognom őket, hogy a tenyeremben melegedjenek. Kirakom a múlt medencéjét, megtalálom a forrást, lekerekítem a partokat, hogy tó legyen belőle, beszélek a folyóról, ami majd a tengerbe ömlik, ha elérkezik az ideje.
Megmozdul a levegő, ahogy kitárja az ablakot. A kavicsok felragyognak, esőszaga lesz a szobának, a hajam hullámzik az arcom előtt; szívja magába a láthatatlan cseppeket.
Nem kérdezek, nem válaszol. Mondom tovább.
Már én vagyok a mese.

Ritmus

Dobban. Hallgatja. Szabályos a ritmus, aztán megtöri egy ütem, lassul, halkul, megint gyorsul, utol akarja érni magát.
- Cssssss! Minden rendben van...
Lüktetve csitul.
Hullámzik, ahogy simul.
Felnyög a csend.
A mostba göngyölt teljesség elfelejti, hogy volt tegnap, hogy lesz holnap.
- Aludni szeretnék.
- Jó. Aludj! Én majd ringatlak, hogy felébresszem az álmaidat.
Rásimogatja  a szabályos ritmust, ami engem akar már utol érni, nem őt.

Hajnal

A rózsaujjú. Persze... Vasmarokkal!

Kirángat az ágyból. A takaró lecsúszik rólam, akkora a lendület, és megszédülök, ahogy a függőleges újratervezi az irányokat. Megemeli a derekamat, fölszisszen a tegnapi őrült edzés nyoma, de nem érdekli, úgy döntött, hogy indulok.
Jóvanna!!! Kicsit finomabban, ha kérhetem.
Nem kérhetem.
A kávéval együtt magamba iszom a madárcsicsergős, émelyítően édes hajnalt, és beleizzadok a nap gondolatába. Remélem, nem felejtettem el bekenni a hónaljamat olyan erős illattal, ami elfedi ennek az ébredésnek a szagát.
A narancslevet nem vizezem.
A bosszút sem forralom.
Inkább elképzelem, hogy milyen fejet vág majd holnap, amikor a rózsás ujjacskáival keresi a paplan alatt a kezemet, de csak az éjszakát találja, ami éles karmokkal mar fekete félholdakat a puha csuklójába.

Nehéz

- Szeret?

- Ki?

- Ő!

- Dehogy!

- Akkor?

- Mit akkor?

- Akkor miért?

- Mert ha jéggé fagyott, akkor jobb, ha vissza adom a kardját.

- Jéggé??? Nyár van!

- Még.

Előfordul, hogy mesélni sem érdemes. Mert annyira fáradt, hogy magától az álom karjaiba dől. De meg kell várnom, hogy tudja-e az az álom, hogy  a fejét tartani kell, mert még nem bírja el a nyaka. 

- A feje nehezebb, mint a kardja?

- Néha.

Sub rosa

Belép, magára csukja az ajtót, megnyitja a csapot, a kezében van a rózsa, nem fölötte.

Bár a zuhanykabin tudna énekelni és talán táncolni is, most egyikre sincs szüksége. Csak annyit akar, hogy ő dönthessen.

Ő irányítsa azt, hogy hol csöpögjön rá alig érezhetően, hol csorogjon határozottan végig, hol masszírozza erősen, majdnem durván a víz.

Egyre forróbbra állítja a hőfokot, gőzölög a teste, olvadnak a színek, és örvény húzza le a azt, amit lehet, amihez nem kell hab, még akkor sem, ha az szamóca illatú, krémesen lágy.

Sokáig tart, hogy minden tiszta legyen.

Nem törli le a tükröt, nem akarja látni magát. Nem kell megnéznie, hogy hol vannak rajta azok a foltok, amiket a tökéletes bőrradír sem tudott lepucolni. Érzi.

A törölköző nincsen a helyén, amikor érte nyúl. A papucsot is elhagyta valahol. Lehet, hogy félúton a háló és a fürdő között.

Visszalép az üveg mögé, ami átlátszó újra, kezd száradni, csak kósza cseppek hintáznak rajta.

Leül. Terpeszben, de nem tudja kinyújtani a lábait teljesen, ezért a hátát a falnak támasztja. A feje fölé emeli a karjait, nyújtózik, hátha eléri a csapot. Az eltévedt patakok medret találnak maguknak a mellei között.

Eléri. Megnyitja. Olyan erővel zúdul rá a víz, hogy elfelejt levegőt venni, előre dől, de már későn.

Bejutott. Bent van. Benne van.

Hullámzik, nekifeszül az ölének, megemeli a térdét, hajlítja a derekát, és szorosan zárt szemhéjak alól csordul ki. Sós az íze, a szájába folyik, lenyeli.

Most sem törli le a tükröt. A foltok halványulnak, de még ott vannak. Érzi.

Fölötte van a rózsa, nem a kezében.

- Hol volt a törölköző?

- Attól tartok, hogy ott, ahol hagyta.

Ki beszél?

A próza szépen beszél.

Elkezd, kibont, késleltet, minden szál összefut, és a végén ott a zárás, ami akár átvezethet a folytatásba. Látható, logikus, érthető, feszes és tiszta ügy. Olyan rend van benne, mint a férfiak fejében, ahol mindennek hasznosnak is kell lennie, mert a funkció nélküli létezés kibillenti a teremtett rendet.

A vers szépet beszél.

Belecsap, pedig még el sem kezdte, a felszíne mély, elfelejti, mit is akart mondani, minden szálat összebogoz, képekkel énekel, szavakkal színez, gondolatokkal érez. Énbeszéd, bárki mondja. Semmi haszna, lobban, mint a nők haja, ha a nap a tarkójukhoz mer érni.

- Mind a kettőt akarom!

- Milyen kettőt?! Nálad a három a minimum!!!

- Mit hagytam ki?

- Tündéri babám... Magadat.

Impresszió

A szoba a meleg és a hűvös határán imbolyog. A fény is bizonytalan, nehezen dönti el, hogy van vagy nincs. Az érintés tudja csak, hogy létezik. Mert ahogy a bőrre simul, remegni kezd minden, vibrálva lüktet, hogy így legyen teljesen valódi. Az ing simán csúszik le a székről, nem gyűrődhet. A blúzt kivasalja a testek csendbe bugyolált ringása. Egymásba olvadnak a hangok.

Az ajtó nyitva marad.

- Hogyan szólítsalak?

- Ne provokálj!!!

- Én??? Csak a nevedet kérdeztem!

- Nem! Azt akarod tudni, hogy ki vagyok.

- Tényleg. Most, hogy mondod... Már szeretném.

A tenyerében fekszik. A ujjai nem borulnak fölé, csíkos szirmokat rajzol az árnyékuk az üveggömbre. Van súlya. Van teste. Nincsen talpa, gurul. De most sorsbarázdák tartják. Nem fogják. 

Vigyáz(z) rá.

Szabadulás

A fotelban kuporog. Szürkét maszatol az arcára este. Nem kapcsolja fel a fényt, megszokta, hogy sötét van.

Kattog. Nem hangosan, nem halkan, éppen annyira, hogy egyértelmű legyen, a gondolatai zajolnak, ő csendben van.

Nem emlékszik, mikor kezdődött, elfelejtette felírni, nem tudja, mikor marad abba. A mostban ül, a lábát a múltba lógatja, a fejét a jövőnek támasztja.

Mozdíthatatlan.

A teraszon táncol. Lágyan simogatja az este. Nem kapcsolja fel a fényt, része a sötétnek.

Dobol a szíve. Nem hangosan, nem halkan, éppen annyira, hogy egyértelmű legyen, a gondolatai hallgatnak, a teste lüktet.

Tudja, mikor kezdődött, arannyal írta föl, nem tudja, mikor ér véget. A jelenben fordul, a múltból vett lendületet, és a jövő kapja majd el, hogy tovább pördülhessen.

Megállíthatatlan.

- Honnan tudod, hogy elátkoztak?

- Csak rá tudsz gondolni. És ettől megáll benned minden.

- Honnan tudod, hogy levették rólad az átkot?

- Csak rá tudsz gondolni. És ettől megmozdul benned minden.

Lassan

Az utca olyan volt, amilyen mindig. Nyüzsgő, középszerűen bohém, középszerűen elegáns, középszerűen részeg.

A kocsma, amit csak a törzsvendégek hittek pubnak, elnéző mosollyal ringatta az övéit, és bár a nő is ott ült az ölében, az arca merevsége, a válla feszessége, a nyakán lüktető ér és a szomorú ránc a szája sarkában elárulta, hogy ő nem része ennek az ölelésnek. Nem bánta. Azért volt csak ott, hogy soha többé ne akarjon ott lenni. Búcsúzott. Lazán fogta a mindent elnyelő táskát, tüzet adott magának, ha nem kapott, és ha mégis udvariasan láng lobbant az arca előtt, úgy hajolt fölé, hogy az ujjai ne érjenek a tüzet fogó kézhez.

Hallgatott, beszélt, válaszolt, kérdezett. Felvette a ritmust, mert tudott táncolni, csak nem volt neki mindegy, ki kéri fel. Lassan mozdult. Lassan nevetett. Lassan döntött. Nagyra tágult szemmel nézte, ahogy a pohár megbillen egy felelőtlen mozdulattól, tudta, hogy le kell esnie, várta, hogy megtörténjen, mert ez a rendelt befejezés.

Nem ez lett.

Valaki, és az teljesen mindegy, hogy ki, olyan sebesen törte meg a zuhanás ívét, kapta el azt, aminek a sorsa rég bele volt marva az utca kövébe, hogy változott az idő, görbült a tér, és a valóság minden valószerűségét a mesének adta.

Mert a pohár nem robbant szilánkokra. Mert nem kellett mindennek úgy lennie, mert nem kellett mindennek úgy történnie, ahogyan kellett volna.

Lenézett a lába elé, de nem volt már ott a beton, a tó nézett vissza rá. A víz emelkedett, elérte a talpát, megnyalta a bokáját, simogatta a térdét, és mire a combjai közé ért, már melegen hullámzott, átfogta a derekát és megemelte a sötétkék blúzt, hogy a melleit is becézhesse.

Nem várta meg, hogy a szájáig érjen. Nem volt már szomjas. Felállt, lustán nyújtózott, elérte a holdat, levette, a hajába fésülte, megnézte magát a kirakatok vak szemében és elsétált. Lassan. Ahogyan szokott.

Az utca olyan maradt, amilyen mindig volt. Nyüzsgő, középszerűen bohém, középszerűen elegáns, középszerűen részeg.

Az öreg csapos pedig hetekig tündérekről álmodott, de a borra fogta.

A folyó

Az Aare türkiz színű volt, nagyon tiszta, nagyon széles, ragyogó.
Hullámok nélkül, simán, nyugodtan ment a folyó arra, amerre a meder terelte. Ültem a parton és néztem, ahogy viszi az embereket. Sok embert, mégsem tűntek soknak. Valahol följebb csobbantak bele, nem láttam a bokroktól, hol, és valahol lejjebb jöttek ki belőle, nem láttam a fáktól, merre. Csak azt láttam, ahogy mozdulatlanul, a folyó karjaiba dőlve, valami ősi bizalommal hagyják, hogy tartsa őket, vigye őket a víz ereje.
Nyár volt, forró délután. Már meglátogattam a medvéket és a teret, aminek a mélyében arany kamrák hűsölnek a naptól izzadó kövek alatt, már lehettem lelkes turista meg figyelmes útitárs. Elfáradtam, fájt a térdem, izzadtan tapadt rám a ruha. Szomjas voltam, de megtaláltam a folyót, hogy a szemem igya a vizet, nyelje a megérkezést, vagy talán csak azért, hogy értsem végre, így is lehet. Ha hagyom.
Bele akartam merülni. Érezni, ahogy magába fogadja a testemet, sodor, és nem zavar ott sem az érintése, ahol még nem ért hozzám soha, senki, sehogy.
Mert ha az ölelésben csukott szemmel is meglátod a víz méltóságát, akkor biztonságban vagy.

- Fogadok, hogy nem volt nálad fürdőruha.
- Baba... Az igazság meztelen.