tag:blogger.com,1999:blog-64091712089484318372024-03-13T03:58:57.262+01:00Ars BoreticaUnknownnoreply@blogger.comBlogger352125tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-14112926886038662472022-07-08T20:47:00.037+02:002022-07-13T15:06:06.481+02:00Hiány<div style="text-align: justify;">A vonat elindul. Nem akarok integetni. Összeszorul bennem a feleség, az anya lelke, elfelejtek a saját lelkemre gondolni, ősi érzések feszítenek, nem küzdök ellenük, hagyom, hogy kipréseljék belőlem a gyászt, amit sosem kellett megélnem (valami transzgenerációs lenyomat lehet), és persze a valóságot, amit nem akarok megélni. Belecsorog a távolodó közelség a szemembe, kipislogom, letörlöm, nem fogok homályosan látni.<br /></div><div style="text-align: justify;">Ha van egyáltalán különbség az igazi csók és az elképzelt csók között, akkor az az autó dübörgésében is tisztán hallható szívdobogás, amit kivisz a huzat az ablakon, amikor a hídon beletaposok a gázba. A szívem itt marad, csendes. Így átléphetem a határt. De csak húsz százalékkal. Erre figyelek. A másik hídon nem figyeltem semmire, bele vakultam a szépségbe. Ez az útvonal másképp gyönyörű, mert egyszerű, letisztult, minőségi a dizájn, mint az életművek utolsó kötete, ahol a kevesebb sokkal több. Ott a mélység alattam, vigye a víz a múltat, a jelen száraz marad.</div><div style="text-align: justify;">A vonat majd befut az állomásra. Várok rá, ha késik. Ráérek. Megkeresem a szemébe rejtett titkot, ha megérkezik. Megtalálom. Nem szorul a kezébe a kezem, a szám sem tapad a szájára. Csak nyitva marad, hogy betöltse a levegő - amit a víz fölött nyelek nagy kortyokban, szomjasan - a hiányát.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-53349807211617349122022-07-01T23:39:00.004+02:002022-07-02T09:32:48.486+02:00Csodák<div style="text-align: justify;">Valami gejl, keleti virágillat itatja át a forróságot, amikor a hokedlin, terpeszben ülve mélyre hajolok, és olyan lassan emelkedem fel, hogy a gerincemet helyre tudja nyomni a hátamra tapadó kéz. Nekifeszülök, hogy lazuljak, olyan erővel, amiről még én sem képzeltem, hogy bírok. A diagnózis szerint persze előre hajolni sem vagyok képes. </div><div style="text-align: justify;">Hajnali négy körül üvegszilánkokat szedegetek ki teljes nyugalommal a paradicsomszószban úszó táska fenekéről. A porvirágos függöny átengedi a reggelt, nekem kimaradt az éjszaka, bezzeg a madarak megünneplik a higgadtságomat, ami akkor sem törik össze, amikor elvágom a kezemet. A számba dugom az ujjamat, ne hulljon a vérem, ne legyek áldozat, de nincs itt az öreg maci, hogy közben a puha fejét simogassam, ahol már nincs is szőr, mert annyira szerettem, hogy elkoptattam. Az ablakhoz tántorgok, elhúzom a függönyt, hogy közelebb legyek a mához. </div><div style="text-align: justify;">Papok fekszenek a templom kövén, várják a sorsukat, Mária cipője közben koszos lesz az kezek érintésébe kódolt áhítattól. A fogadalom visszavonhatatlan, de lehet feloldozást nyerni, ha nem kéred, ahogy az üveghídon is úgy lehet csak átmenni, hogy a keresztre taposol. Jobb, ha a túlparton maradsz. Én a kocsi ablakából integetek, búcsút, mert azt olvastam, hogy ott a bűnbocsánat, és feloldalak a ki nem mondott eskü alól, hogy szabadon kösd magad, ahová akarod.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-91365902878987855632022-06-17T21:24:00.002+02:002022-06-17T21:32:50.492+02:00Szemek<div style="text-align: justify;">Távol tartom a szememet. Nyitva van. Figyelnem kell. Még nincs kánikula, de van forróság. Ez veszélyes. A hajam vége parázslik, amikor a vállamra hajított táska alá kerül, füstöl, ha kirángatom. Be fogok tenni még két palack vizet a kocsiba. Nehogy miattam égjen bármi is porrá. Te nem érsz hozzám, keresztet vetsz inkább. Máglyára dobnád a tüzet, ettől érintés nélkül is orgazmusom lesz.</div><div style="text-align: justify;">Összekapcsolódik a szemünk. Belemerülünk abba az elképzelésbe, hogy
ugyanazt képzeljük el. Olyan langyos, olyan kényelmes, olyan andalító,
hogy aludni is lehet. Álmunkban egyedül maradunk. Így sokkal könnyebb
elképzelni, hogy együtt vagyunk.</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-38984955390043981532022-05-27T23:58:00.002+02:002022-06-26T13:38:06.769+02:00Ha elég<div style="text-align: justify;">Csak kicsit akarok nyafogni, nem nagyon, és lehetőleg elegánsan. De a lamentálás hangjai abban a regiszterben mozognak, ami sérti a fülemet. Becsukom a számat, gondolkodom egy keveset, aztán előveszem a határozott, éles, tudatos, reflektált dallamot a fejemből, ami szabályosan alt, trillamentes és az erő viszi feljebb, nem a magasság. De nem gondolkoztam eleget, mert nem megy a fucking fókusz, melegszik a tónus, felizzik a ritmus, szenvedélyes lesz, testet ölt, baszhatom a lényeget, reszket, aki rám próbál figyelni, táncol a bőrén a fényem. Semmi gond. Együttérző mosollyal tartom a távolságot, itt aztán senki sem fog lobogni, lángolni, az hétszentség. Csak én fogok egy kicsit nyafogni. Az pont eléggé égő.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-55964354290535519952022-05-07T14:48:00.002+02:002022-05-07T14:48:36.241+02:00Van kedved?<div style="text-align: justify;">Csorog a vér. Bele a szemembe. Kitörlöm. Hogy lássak.</div><div style="text-align: justify;">Nem csak a szemölcsök, anyajegyek, szeplők számítanak. Minden számít. Ami ideiglenes, az is, ami ott marad, az is. Nem mindegy a sorrend. Foltok, gyógyítható sebek, maradandó hegek. Nekem kellene összerakni a sorrendet, de nekem persze mindegy. A foltok is, a sebek is, a maradandó hegek is, a sorrend is. Engem nem érdekel. Én csak látni akarok. Én csak kérdezni akarok. Foltosan, sebesen, hegekkel.<br /></div><div style="text-align: justify;">Van kedved ehhez az archoz érni? A tenyeredbe venni? Dédelgetni? Simogatni? Megcsókolni a lemosható foltokat, a gyógyítható sebeket, a maradandó hegeket? Mit kezdesz ezzel az arccal?<br /></div><div style="text-align: justify;">Ha rád nézek, amikor rád nézek, ha felém nyúlsz, amikor felém nyúlsz, akkor kiderül, hogy mihez van kedved. </div><div style="text-align: justify;">Látni fogom. Kitöröltem a vért a szememből.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-13929378920509650882022-05-06T19:43:00.002+02:002022-05-07T14:50:56.296+02:00Válasz<div style="text-align: justify;">Dehogy szeretem meg!</div><div style="text-align: justify;">Téged is eladnálak egy doboz cigiért, mert elfogyott.</div><div style="text-align: justify;">Persze, lefekszem.</div><div style="text-align: justify;">Nem cigizek!</div><div style="text-align: justify;">Nem adok semmit, nem is veszek.</div><div style="text-align: justify;">A szavak értékesek.</div><div style="text-align: justify;">Nem a vers.</div><div style="text-align: justify;">Azt úgysem tudok írni.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-70924035387509720482022-04-08T14:58:00.005+02:002022-04-09T09:16:15.258+02:00Meg<div style="text-align: justify;">Elérem lassan a alját, vagyis a csúcson vagyok. Tűzbe mártom az arcomat, mikor kiemelem, fekete fények örvénylenek a szememben, amik a számon ömlenek ki őrültnek tűnő szavakba öntve, ép és nyelvtanilag is helyes mondatokba töltve, még nagyrészt helyesen is írva, már amennyire figyelni lehet erre akkor, ha minden lángol. Halálosak. Lassan, de biztosan mérgezik meg azt, aki lenyeli őket. </div><div style="text-align: justify;">Megitassalak?</div><div style="text-align: justify;">Vágyom az érintésre, hiszen érinthetetlen vagyok. Hagyom, hogy a kezemet fogja, szorítsa, engedje, simogassa, hogy a könyökhajlat csupasz szégyentelensége adjon felületet a kereső ujjaknak. Összeszorítom a combomat, keresztbe teszem a lábamat, lejjebb csúszok, elfészkelődöm a képzelt gyönyörben, bele merül a testem, felizzik az éppen aktuális történet, helyettem beszélnek a szereplők, hallom, amit mondok, de nem értem, a fejem a vállra bukik, ott a tarkópárna, nem az ágyamon.</div><div style="text-align: justify;">Megérintselek?</div><div style="text-align: justify;">Mindent elfelejtek, hogy legyenek emlékeim. A folyóban fuldokló szél utánam kap, amikor a szemébe fújom a saját igazságomat arról, hogy kívülről tudom ezt a mesét, már nem érdekel. Az ismerős utcák eltévednek abban a kerületben, ahol először sírtam fel, ahol mindig zokogás lesz a nevetésből, távolság az ölelésből, undor a szerelemből. Megírom, szövegtestbe szorítom azt, amit érzek, hogy senki se tudja, ki lehettem volna neki.</div><div style="text-align: justify;">Megszeresselek?<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-64364432861459868802022-04-03T20:08:00.003+02:002022-04-04T08:45:47.381+02:00Ki?<div style="text-align: justify;">Nincsenek összefüggések, csak magányos jelenségek tétováznak. Ki érti?</div><div style="text-align: justify;">Egy firkalapra rajzolt piros szív vár rám az asztalomon egy másnapon. Ki üzent?</div><div style="text-align: justify;">Többféle hangon zenél a telefonom, mint amit felvenni lehet. Ki beszél?</div><div style="text-align: justify;">Teljes alakos szelfit készítek a tükörképemről, nem magamról. Ki lát?</div><div style="text-align: justify;">Oroszul dübörög a zene meg franciául, hogy egy árva szót se énekeljek vele. Kit érdekel?</div><div style="text-align: justify;">Hajnali háromkor a nemlétezőnek próbálom elmagyarázni, hogy nem létezem. Ki létezik?<br /></div><div style="text-align: justify;">Vérzik a szemem a késektől, amiket felkéklő pipákon keresztül döfködök a semmibe. Ki érzi?<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-23113114509824882392022-03-30T14:48:00.005+02:002022-03-30T17:34:18.773+02:00Gond(olat)talan<div style="text-align: justify;">Sárga a szeme. Nem merném azt mondani, hogy macska, nagyobb az, ami a tekintetében van, veszélyesebb, komolyabb. Engedelmesre bűvöli a bizonytalant. Azon gondolkozom, hogy biztos vagyok-e.</div><div style="text-align: justify;"><i>Erdőt sóhajt az illat, szeles lombok simogatnak.</i><br /></div><div style="text-align: justify;">A helyzet a hasamban értelmeződik. Fortyog, tiltakozik, ellenáll a gyomrom, de végül emészt, értelmez, feldolgoz. A moziban alig vannak, aki szorosan mellettem ül, csak ő hall. Hallgatja a hangjaimat. Azon gondolkozom, hogy érti-e őket.</div><div style="text-align: justify;"><i>Mohaágyra fekszem, elnyeli a vihart a föld. </i><br /></div><div style="text-align: justify;">Tizenkét óra a vonatút. Lehet közben virrasztani, lehet közben aludni. Csukott szemmel is látom az idegen tájat. A hegyek vonzanak, mert nem ismerem őket. Ha megérkezem, és még havas lesz a tetejük, meg kell simogatnom a lankákat. Azon gondolkozom, hogy jégvirágot karcol-e a szívem fölé a másik világ, ha túl közel megyek, vagy tűzvirágot.</div><div style="text-align: justify;"><i>Nézem az eget, nem gondolok semmire.</i><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-50834752425607073362022-03-23T19:26:00.010+01:002022-03-24T22:14:10.968+01:00Ragadozó<div style="text-align: justify;">Dorombol. Hangosan, mélyen, dallamosan. A füledbe búgja a zenét, közel, szinte belülről hallod a puha morgást, mintha a tiéd lenne. Nincs ritmusa, csak árad, beborít, ellep, bedugul tőle a füled, süket leszel minden más hangra. Elvarázsol, belesimulsz a tónusba, igazítod magadat ehhez a frekvenciához, kihasználod az erejét, ami felemel, stabilan tart, biztonságot zúg, könnyű leszel és laza, lágyan omló, engedékeny. A tested magába szívja a zenét, mozdul, hajlik, táncol. Önfeledten, magától.</div><div style="text-align: justify;">Aztán rád szorul valami furcsa, idegen, mégis valahonnan ismerős érzés. Minden idegszálad megfeszül, riadót fúj, ordít a megérzés. Hogy van valami, ami nem igaz, ami nem kerek, nem jó. De elkésett az ébredés, elkésett a menekülő lendület. Beléd csapódik, rád nehezedik, szétfeszít, lenyom, maga alá gyűr. Kapkodod a levegőt, görcsbe rándul benned minden elengedés. Jobb híján a vállába kapaszkodsz, a nyakába csimpaszkodsz, a mellkasára tenyerelsz, lihegsz, nyöszörgöd a szabadulás imáját, ami neki csak annyit jelent, hogy megnyíltál végre, adod magad, nincsen több akadály, megkapott. Igaza van. Győzött. Beléd ömlik az, ami őt könnyíti, téged pedig elnehezít, lekötöz és a tehetetlenségbe fojt.</div><div style="text-align: justify;">Maradj mozdulatlan, nyugodt, mosolyogj, kérd a szemét, kérd a száját. Simítsd végig a nyelveddel a ragadozó éles fogait, hagyd, hogy megsebezzen ez a csók, de ne hagyd, hogy lecsorduljon a torkodon. Nyomd vissza a szájába azt, amit adott. Nem, nem a vért. Szavakat. Döfd a torkába a gyönyörödet, ami nem belőle született, nem ő adta, nincs hozzá köze, ami csak a tiéd. Döfd úgy, hogy a hörgése dorombolás legyen, hangos, mély és dallamos, ami elringatja, ami ellepi, és bedugul tőle a füle. Nézd a táncát, ne pislants, ne fordulj félre.</div><div style="text-align: justify;">Megszelídítetted.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-68009335230402625032022-03-21T07:28:00.003+01:002022-04-09T12:21:56.077+02:00Jól célozz!<div style="text-align: justify;">Nézem a szádat. Nyílik, de néma marad. Nézem a nyakadat, duzzad, lüktet az erekbe zárt csend. Nézem a kezedet, ökölbe szorítod, annyira bent akarod tartani a titkaidat, hogy izzadt, fáradt, sós lé csordul ki az ujjaid közül. Kend rám, töröld belém, nem zavar. Semmi sem zavar, bár mindentől zavarba jövök. Irulok, pirulok, felveszem a legszebb blúzomat, hátha a futófölsőben annyira látszik a testem, hogy abba te vörösödnél bele. Nem kell, hagyd rám a színeket. Mindent ügyesen, udvariasan elveszek, amit nekem adsz, aztán leteszem a lábad elé az ajándékaidat, nem szabad cipekednem. Várom, hogy kikerüld az akadályt. De hiába, mert csak halkan köhintesz, lépni sem akarsz, nemhogy beszélni. A szavak már a torkodban vannak. Érzem a keserű, idegen ízeket a számban, pedig meg sem kóstolhattam ezt a mondhatatlant. Savas, ami feljött? Nem tudod visszanyelni? Fordulj félre diszkréten, köpd bele egy zsebkendőbe, nem érdekel. Amire kíváncsi vagyok, az a tenyeredbe zárt igazság, de arra is csak akkor, ha úgy dobod felém, hogy szíven találsz vele. Súlyosnak tűnik. Jól lendítsd, pontosan célozz, akkor kimondom helyetted a válaszokat.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-5658830908630591972022-02-07T21:20:00.004+01:002022-02-08T10:15:37.011+01:00Csók<div style="text-align: justify;">A kertben nappallá fagy az éjszaka. Léphetek bárhogy, bármerre, a jobbjára vesz, táncol velem, nem lép közel, nem nyúl felém, nem ér hozzám, a koreográfia mégis adott, megtanulom, vezethet. Világít a helyzet, elnyeli a fényt a mosolya. Ha megcsókolnám, belém ömlene az, amit soha sem fog kimondani, és akkor tele lenne a szám szerelemmel, azzal a szerelemmel, amiért sok nő, azonnal, kérés nélkül feláldozná az életét is. Megkóstolnám, megízlelném, megrágnám, de nem tudnám lenyelni, megemészteni, kiköpném. És az ezüstre füstölt bakancsommal fejbe rúgnám a gondolatot, hogy én nem lehetek egy a sokból. Én más vagyok.</div><div style="text-align: justify;">Nem csókolom meg.<br /></div><div style="text-align: justify;">A tó gőzölög a télben. A nap dárdákat dobál felém, mind eltalál, szíven döf a fény, arany patakokban ömlik a vérem. A lépcsők mellett van korlát, de nem kapaszkodom, biztos az utam a vízbe. Mélyre merülök, hogy levegőt is kapjak. Már olvad a testem, amikor a tavat elkezdi simogatni a vízililiomok szára, érzem a karomon. Átkarol egy meleg áramlat, magához ránt, szétfeszíti a combomat, de a nyakához bújok, suttogok valami édesen bugyuta dallamot a fülébe a szerelemről, hogy lassuljon, higgadjon, legyen elég ennyi, ne akarjon többet. Elhiszi.<br /></div><div style="text-align: justify;">Nem csókol meg.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-67309698740210583642022-01-25T21:50:00.006+01:002022-01-31T21:45:26.446+01:00Ha megszáradtam<div style="text-align: justify;">Nem tart meg senki. Ezért a gerincemre rakom a teljes súlyomat, ropognak a csigolyák, előre csúsznak, de nem lesz ettől formásabb a fenekem, mert hasizom kellene, hogy vissza rántsam azt, ami nincs a helyén, a kidugott pocak szánalmas, torzít. Elviselhetetlen a fájdalom, de ha eszembe jut, hogy levegőt kellene venni, oldódik a kín, lazacszínűre fakul a vérvörös, az is lehet szép. Ízlés kérdése. </div><div style="text-align: justify;">Súlyos a reggel, sötétszürke, csak ígéri a nappalt, nyilvánvaló, hogy hazudik. Rávágom a kocsi ajtaját a kezére, ordít, szűkölve dédelgeti magát, undorodom tőle. Indulok, nincs bennem részvét, nem veszek részt semmiben, ami szürke, az érdekel, hogy eljussak addig, amíg együttérzésről is szó lehet. Lassan, óvatosan világosodik.</div><div style="text-align: justify;">Pállott testek szomorú szaga párolog a öltöző szekrényeiből, gyilkos indulatot ébreszt bennem ez a bűz, de mire a medencéig jutok, már nem akarom megölni a sátor tetejéről rám csöpögő pára indokolatlanul izgága jókedvét. A vízbe merülök, elrúgom magamat, siklok, tempózok, haladok, igaz, mértani határok között, mert belül van a víz, én pedig benne. Jó helyen vagyok. Tartja a testemet, hintázik a gyötrődő egyensúly, nem koppan, nem pattan, nem üt, csak csobban, loccsan, visszhangzik. Az ereje lehúz, aztán emel, kötelek mentén, amikbe belekapaszkodhatok. Tökéletes szerető lenne, kordában tartana. Lekapcsolják a villanyt a medence fölött, mert világos lett kint az ég, új nap indul, magával akar vinni. Rendben. Megyek, ha megszáradtam.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-88023344664104432052022-01-04T20:02:00.002+01:002022-01-06T12:14:55.902+01:00Hurok<p></p><div style="text-align: justify;">A szekrényajtókon lógnak. Színes, tarka szalagok, funkció nélkül, értelmetlen mennyiségben, zavarba ejtő a sokféleségük, himbálódznak ostobán. Nem mondja, hogy válasszak, ez női kényszer, vonz a lehetőség, taszít a helyzet, meglök, de maradok, elbűvölnek a színek.<br /></div><div style="text-align: justify;">A babarózsaszín fölülírja a férfiasság markánsan sós ízét, és porcukorral szórja meg az opálosra sütött szalonnakockákat a túrós csusza tetején. Az ujjaim között csúszik a selyemcsík, a kezem kóstolja, nem a szemem, de már ott az íze a számban, amivel csak akkor nincs bajom, ha olyan forró a nyelvem, hogy fagylaltba akarom mártani akkor is, ha a tölcsér oldalán csorgó olvadt krém minden, csak nem gusztusos. Ha pedig habcsók is kerül az asszociáció-füzér végére, úgy ropog a képzelt kristálycukor a fogam alatt, hogy gyorsan az arcomhoz kapok, mert biztos vagyok benne, hogy le kell törölnöm róla valami mocskosat. Megállítja a mozdulatot az orrom előtt hintázó nyakkendő-függöny következő színe, ami szürkéskék, mély, mint a jeges tenger, mikor olyan haragos az ég, hogy elzárja a fénycsapokat és hagyja szomjazni a vizet. A homlokomra simítom a hűvös anyagot, sírva fakad tőlem, lefolyik a halántékomon a könnye, és ha jól fordulok, ihatok belőle, lemossa a rózsaszín érzéseket. Ezt választom, legyen hideg a kezem, amikor a nyakára hurkolom.</div><div style="text-align: justify;">A többi nem érdekel.</div><p></p>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-15064770826995165062022-01-02T13:53:00.000+01:002022-01-02T13:53:10.383+01:00Ígéret<div style="text-align: justify;">Azt mondja, kövér vagyok, felállok, mert amivel etet, azt ülve nem lehet lenyelni. Lépek, mozdulok, fordulok, hogy kitöltsön a valóság, amikor a gyomromba csúszik, a súlyom tartson, nem borulhatok. Fekete tüzek égnek a szemében, időtlen a férfi, az öregség börtönébe zárva is tombol a hatalma, hálás vagyok, hogy nem akar meggyújtani, de megperzsel, ahogy rám néz. </div><div style="text-align: justify;">Azt mondja, nem vagyok kövér. Leülök, hogy a szék háta megtámassza a gerincemet, amiben fájdalmas dallamot sír a testem tudata, tökéletes leszek, lángra lobbanok, semmi közöm a valósághoz. Megkapaszkodom az asztalban, tejfölt kavarok a lencsébe, kanalazom az új év ígéretét, könnyebb leszek tőle. Nem akarok virslit enni, de azt mondja, kettő jár, ezt megértem, magamba tömöm.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-34970353298781300152021-12-28T09:03:00.007+01:002022-01-24T20:29:45.491+01:00Hason<div style="text-align: justify;"><span style="text-align: justify;">Hason fekszik, merev inak, duzzadt csomók, elferdült csigolyák tartják egyben.</span></div><div style="text-align: justify;"><span style="text-align: justify;">Gőzölög a kín az ágyból, angyaltollak forognak a felszálló melegben, lassú a táncuk, lassan adja meg magát a kezek hatalmának, a méltóság pedig hátat fordít neki, az ablak előtt ácsorog, az éjszakát nézi, belefeledkezik. </span><span style="text-align: justify;">A kifacsart bizalom nehéz cseppekben gördül le a hátán, gyémánttá keményedik, mire földet ér, csendül. </span><span style="text-align: justify;">Nem tartozhat, ára van ennek is, még nem tudja, mibe kerül. A szégyen nem jöhetett föl vele a lépcsőn, megvárja lent, elüldögél addig a konyhában, könnyű, gyümölcsös fehér bort iszogat, nem ő fog hazavezetni.</span></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-22304492615014849922021-12-27T12:21:00.003+01:002021-12-28T08:48:39.079+01:00Feltételes mód<div style="text-align: justify;">Szép is lehetne az áttetsző kapszulába zárt apró, rózsaszín golyócskák mozgása, amikor a számba veszem a gyógyszert, de nem szép a hányinger, ami fellöki azt is, amit már lenyeltem. Szép is lehetne a fekete kámfor tiszta, erős illata, ami a bőrömről párolog, de nem szép, amikor kék foltokat éget rám a fájdalom, felerősödik az is, ami már gyengült. Szép is lehetne a szürke matracban halkan duruzsoló enyhülés lehetősége, de nem szép a zsibbadt tehetetlenség, ami lefogja a testemet, mikor emelkedni szeretne. Lehetne szép is a szégyentelenül puha, gömbölyű, selyembe bugyolált
lágyság, a hajlékony gerincű kecses vágy, az édes mosolyú, szánakozó gyengédség ígérete. De olyan törékenyek a határok, hogy a lehetséges szép megvágja az ujjamat, bennem lüktet, elfertőződik, elfelejtem bekötözni.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-13258390611114979092021-12-15T19:26:00.002+01:002021-12-17T22:05:08.165+01:00Fuldokolva<div style="text-align: left;">Azt mondom, szeretlek.</div><div style="text-align: left;">Érzem, hogy te nem szeretsz.</div><div style="text-align: left;">Arra gondolok, hogy ezt felesleges volt kimondani.</div><div style="text-align: left;">Megcsókollak, hogy beléd fojtsam az igazságomat.</div><div style="text-align: left;"><br /></div><div style="text-align: left;">Azt mondom, szeretlek.</div><div style="text-align: left;">Érzem, hogy ez nem igaz.</div><div style="text-align: left;">Arra gondolok, hogy amit mondtam, az neked csak akkor értelmezhető, ha szeretsz.</div><div style="text-align: left;">Várom, hogy megcsókolj, hogy belém fojtsd a hazugságomat.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-45927705194388585992021-12-14T21:06:00.001+01:002021-12-20T11:48:45.106+01:00Hajlandóság<div style="text-align: justify;">Mire voltam hajlandó?</div><div style="text-align: justify;">A bármi és a minden között az akármire. </div><div style="text-align: justify;">Mire vagyok hajlandó?</div><div style="text-align: justify;">A valami és a semmi között egy talán, amit ajánlani tudok. </div><div style="text-align: justify;">Mire leszek hajlandó?</div><div style="text-align: justify;">Arra, hogy megfontoljam végre azt is, hogy mi az, amit akarok.</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-4447091057116824292021-12-08T22:02:00.001+01:002021-12-08T22:05:03.227+01:00Kontraszt<div style="text-align: justify;">Annyi a fény, hogy megvakulok.</div><div style="text-align: justify;">Fellángol, lobban, szikrázik és ragyog.</div><div style="text-align: justify;">Megfakulok, elfújom, letakarom, elfojtom.</div><div style="text-align: justify;">Nem kell látnom ahhoz, hogy értsem.</div><div style="text-align: justify;">Bennem világít.</div><div style="text-align: justify;">Én vagyok a kontraszt.<br /></div><div style="text-align: justify;"><br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-28094046007471571492021-11-14T11:48:00.002+01:002021-11-14T11:48:34.715+01:00Szabadság<div style="text-align: justify;">Ha bízom a szabadságomban, korlátozom.</div><div style="text-align: justify;">Rácsok között a végtelen, belekapaszkodom.</div><div style="text-align: justify;">Isten ölelésébe zuhanok, feneketlen mélység zárul fölém.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-52429135071985158342021-10-29T21:42:00.001+02:002021-10-30T12:38:02.812+02:00Csináljuk rendesen!<div style="text-align: justify;">Fussunk neki együtt! De lassan, úgy, mintha víz alatt kellene lendülni. Amikor van ellenállás, de olyan, ami tulajdonképpen tart, ölel, mindenhol megérint, teljesen körülvesz. Akkor az eldöntött mozdulat és a célba érkezés között esetleg van idő gondolkozni. Légbuborékok folynak ki a szánkból, nem szavak. Hangtalanul pattannak szét, nem bántanak senkit. A hajunkat egyenesre fésülik a hullámok, hátra fogják, aztán vissza söprik, sötétebbre festik, mint amilyen valójában, szárazon. Okafogyott lesz a frizura-kérdés, lehet minden a helyén anélkül, hogy elromlana, hiszen folyik, omlik, csúszik, beterít, simul, eltakar. Nem kell vele semmit sem kezdeni, csak hagyni, hogy legyen az, ami. Minden más a víz alatt. Minden megfontolt, minden elegáns, minden kecses, könnyű, mert a test magától emelkedik, nem kell izmozni, erőlködni, izzadni, feszülni. Szép ez a futás. Szép az akarat. Szép lesz a megérkezés is, mert belelöki majd az áramlat a végét a kezdetbe. Ha elfogy a levegőnk, az lesz a legszebb.<br /></div><div style="text-align: justify;">Ne ficánkolj!!!</div><div style="text-align: justify;">Én itt lakom.</div><div style="text-align: justify;">Te vendég vagy.</div><div style="text-align: justify;">Csináljuk rendesen!<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-87753837111564493442021-10-20T19:05:00.004+02:002021-10-20T21:52:52.009+02:00Kívánság<div style="text-align: justify;">Még látok, amikor elkezdem, már alig van fény, mire befejezem. Lemosom a leander leveleit, pedig holnap megmetszem, téli frizurát vágok majd, összefogom az ágakat és beviszem a hideg elől, hogy legyen esélye túlélni azt, ami jön. Lemosom a majomkenyérfa leveleit is, holnap még érezheti a napot, megmelegedhet, estére ő is védve lesz, üveg mögött, falak mögött, elzárva, biztonságban. Vízszaga lesz az estének, nedves, hűvös a sötét érintése, amikor a karomat átfogva lassan megforgat magam körül. Még szerencse, hogy hosszú ujjú ing van rajtam, nem remegek bele ebbe a furcsa közelségbe. Le kellene mosnom magamról mindent, fahéjas narancsolajba kevert várakozást dörzsölni a tagjaimba, hogy illatos legyek, hogy elcsússzon rajtam minden szándék, ami a bőröm alá kúszna, de nem azért, hogy tápláljon, hanem hogy felemésszen. Nem fürdök meg, még a papucsom talpáról is fölitatom az eltévedt cseppeket, száraz vagyok, törékeny és érdes, tűzre való, lángot lobbantó. Hullócsillag száguld az ég peremén, nem ér célba, fölizzik, kialszik, már csak a szememben tükröződik az ígérete. Azt kívánom, hogy kívánjak valamit.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-12143469821978913332021-10-13T20:18:00.002+02:002021-10-14T06:16:41.448+02:00Évforduló-szindróma<div style="text-align: justify;">Az egy az mindig páratlan. Az egy, az mindig az első. Egyedülálló, egyszeri, egyedi. De holnap elkezdődik a kettő. Ha a kettő több, mint az egy, márpedig miért ne lenne több, akkor, amit elvitt az egy, azt vajon duplán hozza vissza? És ha az egy nem vitt el semmit, hanem adott, akkor mi történik? Egyensúlyba kerül minden a kettőtől, ami páros, szimmetrikus, stabil, osztható az eggyel, meg önmagával is? Vagy csak kettőt látok, és nem merek már háromig sem jutni, inkább fellököm a gömbölyű nyolcat, azt a legkönnyebb borítani, hogy eljussak a végtelenig, amitől bepánikolok, és azt bizonygatom magamnak, hogy az egy után is egy jön, ha eltalálom végre azt a számrendszert, ami nem ért félre.</div><div style="text-align: justify;">De az majd csak holnapután lesz.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6409171208948431837.post-85289849924877247432021-10-03T18:30:00.001+02:002021-10-04T13:34:32.974+02:00A vadak húsa<div style="text-align: justify;">Az egyik rám vadászott, eltalált, megsebzett, de nem estem össze. Felé fordultam, és könnyeket csókoltam a szájába. Lecsorgott a torkán a fájdalom, amit nekem okozott, nem akarta lenyelni, fuldokolva vergődött az ölelésemben, én pedig megvártam, amíg elfogy az utolsó korty levegő is a tüdejéből, és a lábaimhoz omlik. Átléptem rajta, és letöröltem a ruhám ujjával az érintését az arcomról.</div><div style="text-align: justify;">Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, jól pörgetett. Érezte a ritmust, vezette a mozdulatot, de nem figyelt eléggé arra, hogy mindig a szemembe nézzen. Csak egy pillantás ment félre, talán magát nézte a falakat borító tükörben, talán a mellettünk ringatózó idegen nőn akadt meg a tekintete, nem számít már. Kiestem az ütemből, kiestem a zenéből, magatehetetlenül zuhantam, a nevét kiáltottam, hátha elkap, de nem hallotta a hangomat, süket volt, mint a föld, amire érkeztem.<br /></div><div style="text-align: justify;">Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, a következő megkapott. Meglepődtem az engedékenységemen, de a borra fogtam, amit nekem töltött. A nagytestű, gyümölcsös, nehéz és drága ital felforralta a véremet, beleszédültem a minőségbe, hagytam, hogy odaadó legyek, engedelmes, simulékony, hajlékony, édes és lágy. A fekete blúz alól kivillant a fehér csupasz tisztasága, és a vörös cseppek olyan pazar fényjátékot festettek rám, hogy királynőnek képzeltem magam, és egy pillanatra el is hittem, hogy az vagyok. Aztán elkalandozott a figyelmem, kinéztem a zöldbe, a fák visszanéztek rám, zavarba jöttem, kijózanított a szégyen, ráébredtem, hogy nincs palota, nincs korona, csak a másnap keményen lendített ütése, ami az arcomon csattan.</div>Az egyik bamba tehenet lő végül a nemes suta helyett, aminek marhára rágós lesz a húsa.<div style="text-align: justify;">A másik felkéri az idegen nőt, de a lábára tapos, mert engem keres a tükörben.<br /></div><div style="text-align: justify;">A következő sötét szobában kínálja már a borát, de fények nélkül csak a részeg szajha jut neki.</div><div style="text-align: justify;"> </div><div style="text-align: justify;">A vadak húsát hosszan érlelem, vörösborban pácolom, kék és piros bogyókkal szórom meg, hogy ha omlik az erejük a számban, roppanjon valami a fogam alatt. Friss vizet öntök a poharamba, szomjas leszek a tánc után, amibe a figyelmes csendem visz.<br /></div>Unknownnoreply@blogger.com0