Kiesik a karomból. Nem fogtam elég erősen.
Kiesik az eszemből. Nem értettem meg.
Kiesik a szívemből. Nem fért el benne.
A felejtés olyan jó.
Könnyebb leszek tőle. Buta és naiv.
Nekem minden viccet újra el lehet mondani, nevetni fogok.
Nem kell megjegyezni azt, ami nem fontos. Nem kell emlékezni arra, ami elmúlt.
Széttárt karokkal kell állni a szakadék peremén, és rezzenéstelen arccal nézni, hogy ami bennem volt, rám tapadt, engem ölelt, az nélkülem hullik pörögve a mélybe.
Ha főnix, feltámad. De előbb el kell égnie. Ki fogja lángra lobbantani? Én nem. Csak megfojtani tudom a tüzet.
Sistereg, ahogy hozzám ér. Belém merül. Már nem izzik. Lassan hűl, acéllá keményedik. A forróságát kiizzadom magamból, rám szárad, fehér leszek és hűvös. A hátamra simul, meleg tenyérrel simogat libabőrös reszketést a csípőmre. Eszembe jut a láng, nekinyomom magamat, hogy ne maradjon köztünk rés.
Ettől elfelejtek megint mindent.
Azt is, hogy miért tártam ki a karjaimat.
Bután, naivan, pille könnyen ugrom a mélybe.
- Ez erotika. Nem szex.
- Jó, hogy mondod, elfelejtettem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése