Belép, magára csukja az ajtót, megnyitja a csapot, a kezében van a rózsa, nem fölötte.
Bár a zuhanykabin tudna énekelni és talán táncolni is, most egyikre sincs szüksége. Csak annyit akar, hogy ő dönthessen.
Ő irányítsa azt, hogy hol csöpögjön rá alig érezhetően, hol csorogjon határozottan végig, hol masszírozza erősen, majdnem durván a víz.
Egyre forróbbra állítja a hőfokot, gőzölög a teste, olvadnak a színek, és örvény húzza le a azt, amit lehet, amihez nem kell hab, még akkor sem, ha az szamóca illatú, krémesen lágy.
Sokáig tart, hogy minden tiszta legyen.
Nem törli le a tükröt, nem akarja látni magát. Nem kell megnéznie, hogy hol vannak rajta azok a foltok, amiket a tökéletes bőrradír sem tudott lepucolni. Érzi.
A törölköző nincsen a helyén, amikor érte nyúl. A papucsot is elhagyta valahol. Lehet, hogy félúton a háló és a fürdő között.
Visszalép az üveg mögé, ami átlátszó újra, kezd száradni, csak kósza cseppek hintáznak rajta.
Leül. Terpeszben, de nem tudja kinyújtani a lábait teljesen, ezért a hátát a falnak támasztja. A feje fölé emeli a karjait, nyújtózik, hátha eléri a csapot. Az eltévedt patakok medret találnak maguknak a mellei között.
Eléri. Megnyitja. Olyan erővel zúdul rá a víz, hogy elfelejt levegőt venni, előre dől, de már későn.
Bejutott. Bent van. Benne van.
Hullámzik, nekifeszül az ölének, megemeli a térdét, hajlítja a derekát, és szorosan zárt szemhéjak alól csordul ki. Sós az íze, a szájába folyik, lenyeli.
Most sem törli le a tükröt. A foltok halványulnak, de még ott vannak. Érzi.
Fölötte van a rózsa, nem a kezében.
- Hol volt a törölköző?
- Attól tartok, hogy ott, ahol hagyta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése