A szoba a meleg és a hűvös határán imbolyog. A fény is bizonytalan, nehezen dönti el, hogy van vagy nincs. Az érintés tudja csak, hogy létezik. Mert ahogy a bőrre simul, remegni kezd minden, vibrálva lüktet, hogy így legyen teljesen valódi. Az ing simán csúszik le a székről, nem gyűrődhet. A blúzt kivasalja a testek csendbe bugyolált ringása. Egymásba olvadnak a hangok.
Az ajtó nyitva marad.
- Hogyan szólítsalak?
- Ne provokálj!!!
- Én??? Csak a nevedet kérdeztem!
- Nem! Azt akarod tudni, hogy ki vagyok.
- Tényleg. Most, hogy mondod... Már szeretném.
A tenyerében fekszik. A ujjai nem borulnak fölé, csíkos szirmokat rajzol az árnyékuk az üveggömbre. Van súlya. Van teste. Nincsen talpa, gurul. De most sorsbarázdák tartják. Nem fogják.
Vigyáz(z) rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése