A medence alját kavicsok borították. Kicsi, fekete csigák nyalogatták őket tisztára. Azt mondják, régen a medence falát is belepték, mert nem öntöttek klórt a vízbe. Nem kellett. A forrás és az érdes nyelvűek elvégezték a feladatot; tiszta volt a víz.
A kavicsokra emlékszem, a csigákra nem.
Faltól falig tempóztam, kinyitottam a szememet a víz alatt, látni akartam a köveket. Csak akkor nem néztem le, amikor a nagy, sötét fémlapok fölé értem, mert hiába tudtam, hogy azok őrzik a forrásokat, ijesztőek voltak a mélység kapui, és én féltem tőlük ok nélküli, értelmetlen, gyerekes rettegéssel.
Minden megvolt abban a medencében. Az összes nyár, a barokk város csillogó tükörképe, nagyika reumától eltorzult, mégis gyönyörű kezének az érintése, apám ordítása, ami a lelátókba akadva visszhangot bukfencezett: "Szemüveget a bírónak!".
Mindegy volt, hol tart az idő, minden évszak égetett. A konvektor pattogott. Sistergett a víz, ahogy a hajamból rácsavartam. Zöld volt a beton az árnyékban, és forró a pingpong-asztal fémhálója, mint a vér a számban, amikor rázuhanva beleharaptam, és a metszőfogaim rendjében örök nyomot hagyott az uszoda.
Ott ültem, gyakran terpeszben, a piros korlátnak dőlve, hogy fel ne boruljak. Mindig próbáltam rendesen megfésülni a hajamat, de sohasem sikerült, és ott éreztem meg először, hogy milyen furcsa, mézes illata lesz a bőrömnek a naptól.
A víztől kérdeztem azt, ami fontos, a parton pedig hallgattam, hogy mit csobog vissza.
Meséket mondott.
Észreveszi, hogy megcsókolta a vállamat a fény, hiába húztam rá fekete leplet. Felém nyúl, de nem irányít, hagyja, hogy én válasszam ki az asztalon ragyogó kavicsokból magamat, hogy én mozgassam a színeket. Tompán koccannak egymáshoz a kövek, meg kell fognom őket, hogy a tenyeremben melegedjenek. Kirakom a múlt medencéjét, megtalálom a forrást, lekerekítem a partokat, hogy tó legyen belőle, beszélek a folyóról, ami majd a tengerbe ömlik, ha elérkezik az ideje.
Megmozdul a levegő, ahogy kitárja az ablakot. A kavicsok felragyognak, esőszaga lesz a szobának, a hajam hullámzik az arcom előtt; szívja magába a láthatatlan cseppeket.
Nem kérdezek, nem válaszol. Mondom tovább.
Már én vagyok a mese.
A kavicsokra emlékszem, a csigákra nem.
Faltól falig tempóztam, kinyitottam a szememet a víz alatt, látni akartam a köveket. Csak akkor nem néztem le, amikor a nagy, sötét fémlapok fölé értem, mert hiába tudtam, hogy azok őrzik a forrásokat, ijesztőek voltak a mélység kapui, és én féltem tőlük ok nélküli, értelmetlen, gyerekes rettegéssel.
Minden megvolt abban a medencében. Az összes nyár, a barokk város csillogó tükörképe, nagyika reumától eltorzult, mégis gyönyörű kezének az érintése, apám ordítása, ami a lelátókba akadva visszhangot bukfencezett: "Szemüveget a bírónak!".
Mindegy volt, hol tart az idő, minden évszak égetett. A konvektor pattogott. Sistergett a víz, ahogy a hajamból rácsavartam. Zöld volt a beton az árnyékban, és forró a pingpong-asztal fémhálója, mint a vér a számban, amikor rázuhanva beleharaptam, és a metszőfogaim rendjében örök nyomot hagyott az uszoda.
Ott ültem, gyakran terpeszben, a piros korlátnak dőlve, hogy fel ne boruljak. Mindig próbáltam rendesen megfésülni a hajamat, de sohasem sikerült, és ott éreztem meg először, hogy milyen furcsa, mézes illata lesz a bőrömnek a naptól.
A víztől kérdeztem azt, ami fontos, a parton pedig hallgattam, hogy mit csobog vissza.
Meséket mondott.
Megmozdul a levegő, ahogy kitárja az ablakot. A kavicsok felragyognak, esőszaga lesz a szobának, a hajam hullámzik az arcom előtt; szívja magába a láthatatlan cseppeket.
Nem kérdezek, nem válaszol. Mondom tovább.
Már én vagyok a mese.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése