Szédül. Megkapaszkodik. A fekete körmök belenyomódnak a vajfehér széktámlába, olyan a keze, mint egy madár karma. Az erek a vékony csontok fölött kanyarognak, apró hegek emlékeznek a tűszúrásokra. Sok van. Fájtak. Nagyon. De csak onnan tudtak vért venni, amikor a könyökhajlatok már kékre sötétedtek a sikertelen próbálkozások miatt.
A hegeket nézi, nem ül le, nem mozdul. Tudja, ha becsukná a szemét, akkor a mennyezetig fordulna a padló, és értelmetlen lenne ennyire kapaszkodni. Türelmesen várja, hogy stabil legyen a tér, el fog múlni a rosszullét, nincsen baj.
A hegekre koncentrál. Arra, amit most lát, most érez. Amikor nem lehet a múltba dőlni, és a jövőnek hűlt helye, akkor ez marad. Próbál úgy fókuszálni, hogy ne kerüljön be a képbe a papír, ami az asztalon hever. A széle néha így is bevillan. Önámítás az egész. Olvasta már azt, ami azon a papíron van. Latin hablaty, tanulta, elfelejtette, ezt mégis érti. Mert a precízen felépített mondatok lényege egyetlen szó. Megtalálta.
Elengedi a széket, a komód, a kanapé, és a vitrin stílusos háttér lesz a fekete lakknak, ha kapaszkodni kellene megint. Nem bátor, mégis elindul, el kell jutnia a medvékkel és párnákkal biztonságosra szűkített ágyig, hogy végre szabaduljon a fönt és a lent, keringőzzön a félhomály a fénnyel, amit a redőny beenged, ha bátrabb nála, ha mer vele forogni egyáltalán.
Az ágyon nincsen takaró. Ő is üres. A lényegre gondol, ami az asztalon maradt. Arra, hogy a pozitív mit is jelent. Hogy + az olyan tökéletesen osztja be a neki adott helyet, ahogy az óra a hűtő tetején az időt. Fel sem tűnt eddig, hogy milyen hangosan ketyeg. Az émelygés viszont halkul. Bezárhatja a szemét.
Így találom meg. A hosszú párnára feküdt, a lábával öleli, az egyik kezében a medve talpa, a másikat maga alá gyűrte. Mosolyog álmában. Lassan, óvatosan behúzom az ajtót, nem teljesen, nem szereti, ha csukva van.
Leülök az asztalhoz, kisimítom a papírt és figyelmesen végigolvasom. Nekem is tetszik az ikon, tökéletesen metszi a neki szabott helyet. A mostra figyelek, nem szédülök meg, mikor felállok és elrakom egy fiók mélyére. Itt mindent helyre kell tenni.
Ez az én dolgom.
Őt hagyom mosolyogni. Tudom, mit álmodik. Ébren maradok. Megcsap egy illat. Ma maradt itt. Keserűen édes. Még érzem. Holnapra elmúlik. Csak a ma van.
- Baj van?
- Nincs semmi, így baj sincs, babám.
- Nem hiszek neked.
- Tudom. Ez sem baj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése