Drága!

"Drága, boldogat, tiszta szívből, és kívánom, hogy jól legyél, és ölellek!" 

Én pedig remegek a dühtől, a rosszulléttől, felkavarodik minden, ami kezdett már kicsit ülepedni, kicsit tisztulni, és dörzsölöm a csupasz bőrt a bal oldalon, a mellkasomon, igen, ott, ahol mindig furán szorít, ahol a fájdalom lakik, az a fájdalom, ami az enyém, de kicsit sem mindegy, hogy tompán sajog, lüktet, vagy elviselhetetlen, brutális erővel veri szét a testemet.

Ott.

Addig dörzsölöm, amíg kipirosodik, amíg kékülni nem kezd, amíg lilába nem torzul, amíg ki nem serken a vérem, ami lassan, elegáns ívben megkerüli a mellemet, és a köldökömben gyűlik össze.
Azta! 52-es árnyalata van.

"Drága, boldogat, tiszta szívből, és kívánom, hogy jól legyél, és ölellek!" 

Én pedig szép leszek, a szemem alól eltűnnek a fekete karikák, finom, sötét árnyalatok emelik ki a pillantásomat, a számon ott az 52-es nyers tüze, az arccsontjaim szív alakban keretezik a fényemet, és megtanulom, hogy a mosoly nem a vakítóan fehér gyöngyfogsor miatt fontos, hanem azért, mert mindent megemel, és lehetek tökéletlenül tökéletes, szétszakítva teljes.

- Drága vagy!

- Jól mondod. És lesz számla. 

- Ne már... El sem vittelek!!!

- Oh! Valóban.
  Azt nem adtam hozzá.

Addikció

Ha függő vagyok, akkor nem én irányítok.

Ha függő vagyok, akkor nem vagyok önmagam.

Ha függő vagyok, akkor nem érdekel semmi más, csak az, amitől függök.

Ha függő vagyok, akkor elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg azt, amit akarok.

Ha függő vagyok, és elvonási tüneteim vannak, akkor mindent elpusztítok, amit akadálynak gondolok.

Ha függő vagyok, akkor én magam vagyok az akadály.

- Kérlek, segíts!!!

- Hogyan?

- Nem tudod?
  Hm.
  Köszönöm.
  Segítettél.

Gondolod?

Rövidek az éjszakák.

Lehetnének hosszabbak is, mert bár a nappal most az úr, a redőny résein nem fér át a karja, hiába nyúlkál.

Van háromféle párnám, illatos és tiszta takaróm, feszesre húzott szürke lepedő a hatalmas ágyon.

Vergődöm a középen, keresem a helyemet, lever a víz és reszketve fázom, kapaszkodom az öreg maci lábába, és olyan forró a hasam, hogy megmelegíthetném rajta a jeges talpamat, ha gumiból lennék, nem nőből.

De nőből vagyok.

Ezért, amikor felkér a hajnal, udvariasan fordulok vele párat, megitatom a kertet, és megszárítom az arcomat.

A fotel karjaiba kucorodom, hallgatom, ahogy suttog az ég, erős, egyszerű, nyugodt és rendezett üzeneteket.

De nincs kegyelem.

Belesápadok a gondolataimba.

Mert ezek nem a fejemben, hanem a nyakam alatt kezdődnek, és tüzet raknak a mellkasomban. Ropogva égek, magamat emésztem.

Letakarom a tükröket, nehogy meglássam a fekete lángokat.

- De baba... A víz nem tud égni!!!

- Gondolod?!

Alázat

Amikor összetöri a lelkemet, akkor a törmelék között átsüt a nap. Kemény a fény, forró.

Nem hazudik. 

Nem vérzik, nem sebes, nem is fáj.

Talán sokkot kaptam, azért nem érzek semmit. Úgy rémlik, valahol azt olvastam, hogy ez így normális.

Össze kellene söpörnöm a darabokat.

Vagy kapjam elő a porszopót?

Hagyjam ott, hátha felissza a föld, és lelketlen leszek végre?

Nem is olyan rossz ötlet...

Ülök a lépcsőn, kinyújtom a lábaimat, egyenesen, aztán egymásra teszem őket, aztán megint egyenesen, aztán kis terpeszben, hogy nehogy leboruljak.

A babákat mindig úgy kell leültetni, hogy a fejük és a lábuk között meglegyen az egyensúly.

Játszik a fény a lélekcserepeken. Csilingel, trillázik, valahonnan ismerős a harmónia, bár pofátlanul vidám, nem illik ez az élettől duzzadtan lüktető tavaszi dallam a helyzethez. 

Hátra dőlök, a lépcső széle a gerincemnek feszül, tompán nyom, ez sem éles.

Addig bámulok a napba, amíg megvakulok, letapogatom a határokat, megnézi a kezem, hová nem léphet a lábam, melyik utat zárta le a döntés.

Elindulok.

A másik irányba.

A bokalánc finoman hintázik, a nyomaimban víz fakad, és a tócsákat türelmesen lefetyeli a szél.

Már a levegőben sétálok.

Egyre följebb, egyre magasabbra, egyre könnyebben, egyre gyorsabban.

Mert aki hagyta, hogy porig alázzák, azé az ég.

- Most mi lesz?

- Nyár lesz. Körbeértem.

- Megpörgesselek?

- Táncolj a cápákkal! Én a korlátba kapaszkodom, és kiöklendezlek magamból. Teljesen.

Vagy?

Vagy?

Hol vagy? 

Mikor érsz ide?

Láttál már álmodban?

Tudod, hogy más illat kell nyáron, és más kell télen, és hogy van, amikor minden drága esszencia csak arra jó, hogy ne párologjon belőlem a feromon szaga?
Meg tudod ezt bocsájtani?

Van lovad?

Tudsz dúdolni olyan halkan, hogy csak a leheletedet halljam, ne is a hangodat?
Szeretne engem az anyád?
Ha elalszom a kanapén a sorozat első perceiben, felébresztesz? Ha igen, hogyan? Ha nem, elmondod majd, hogy mi történt?
Tudsz úgy lépni együtt, hogy a jobb karoddal szorosan öleled a vállamat, és én közben az öved bújtatójába kapaszkodom?
Hol fogod meg a borospoharat?
Hagyod, hogy vezessem a kocsidat?
Érdekel az is, amit nem mondok el?
Érdekeljen az is, amit nem mondasz el?
Akarod, hogy nevessek?
Van nálad papírzsepi, ha miattad sírok?
Beférek a kabátod alá, ha reszketve fázom?
Beférek a pólód alá, ha lángol a bőröm?

Ha elhagysz, azt fogod mondani, hogy legyünk barátok?

Ha elhagylak, legyek a barátod?

Begombolom

Fölhúzom a cipzárat.

Begombolom a legfelső gombot is.

Garbóba bújok, tunikát veszek, harisnyát a nadrág alá és sálat a fejemre, mert a sapkát utálom.

A francba! A kesztyű. Az elmaradt.

Hiánycikk. 

De ez nem elég magyarázat.

Mert nem akarja látni a nyakamat.

Emlékszik rá.

Nem zavarja, hogy elrejtettem az arányaimat.

Tudja, felmérte, rögzítette, berakta a pillantása mögötti fotótárba, amit akkor néz, amikor félig hunyt szemmel beszél, és a kék sem látszik, mert fekete-fehérben rajzolja a színeket.

Az tetszik neki.

Fene az ízlését!

Nem érdekli a lábam.

Kicsit sem akarja a platina gyűrű villanását, amikor egy óvatlan lépés lelöki a papucsot. 

Dehogy akarja... Ugyan.

Nekem kell látnom őt.

Ezt akarja.

Látom.

Látom a futók nagyra tágult szemében, a Dunában, ami biztosan befékezett, hiszen hallom, ahogy csikorognak az örvények, a sziget megremeg, ahogy az ellenállás változik, és másképp próbál simulni a víz karjaiba, hogy fel ne boruljon a rend, hogy át ne forduljanak ijedtükben a hidak, mert akkor nem találják meg egymást azok, akik már elindultak, akiknek meg kell érkezniük.

Hullámzik a sétány, a templom kerítése szárazon ropog, még nem locsolta meg senki, én pedig becsukom a szememet.

Most a kezem nézi.

A toll és a kereszt origója beosztja a teret, lassan nyúlok, lassan érzek, éppenhogy vagyok. Libabőrösre húzom a az érintést, olajat kenek a varrástól még gyulladt jelekre, minden mozdulat felpuhul, mert sziklakemény a teste, és merev ez az éjszaka.

- Minden más lesz.

- Más? Dehogy. Nem érzed? A hárs méz illatú, de megcsap a test szaga. Nyestek sétálnak át négy sávon, és nem jön az autó, hogy vége legyen a táncuknak. A combod remeg az idegtől, és ragadozómosoly van a szádon, ahogy a nőkről beszélsz, mert elfelejted, megint elfelejted, hogy nem csak a kezemmel nézlek, hanem látlak is.

- És most jó?

- Jobb. Ha jó lesz, akkor lesz minden más.

Három, annyi jár

A nagy döntések nagyon lassan születnek meg.

Előbb a fejemben.

Aztán a lelkemben.

De a szívem, na a szívem soha nem akarja azt, amit a gondolat és a lélek. Az önállóskodik, lázad, magyaráz, kiakad, kap egy nem gyenge idegrohamot, ami fura, hiszen agyatlan a nyomorult.

Annyira nehéz vele. Elhanyagoltam. Nem neveltem, nem edzettem, nem foglalkoztam vele eleget, pedig állandóan társasozni akart, hogy nyerjen. 

Utálok társasozni.

Vagy ezt már mondtam?

Annyi érintés van az ujjaimban, annyi ölelés lapul a karjaimban, annyi ki nem mondott szeretlek simul a nyelvemre.
Tudnálak szeretni.
Tudnálak vinni, nem azon múlik, hogy mekkora vagy.
A dupla matracot pár napja átcibáltam a lakáson.
Tök egyedül.
Tényleg.
Jó.
Háromszor álltam meg, háromszor adtam fel, háromszor fakadtam sírva.
Annyi kell.
Három újrakezdés mindenkinek jár.
Talán, talán még nekem is...
Nem ez a kérdés.
Tudod, mi a kérdés?
Hogy te, te vajon átvitted volna a matracot?

- Honnan lehet a legjobban látni az eget?
- A hegytetőről.
- Nem. Az égnek csak a völgy legmélyén van értelme.

Taktika

Leszorítom.

Minden erőmmel.

De újra és újra kicsap belőlem, rám tekeredik, lefogja a tápászkodó méltóságot, és megint ordítok kínomban, tombol a haragom, remegek, vergődöm, csapkodok vakon, feleslegesen. 

De.

Nem adom fel.

Amikor elfárad, amikor megpihen az, aminek semmi értelme, az, amit érzek, akkor megint próbálok méltó lenni ahhoz, amit gondolok.

Leszorítom.

Minden erőmmel.

- Rossz a taktika.

- ?...

- Ha magadhoz emelnéd, akkor győznéd le.

- Oh. Értem. Meglepném.

- Dehogy. Magadat lepnéd meg vele.

Virágmagány

"Fény kell és víz, hogy egyedül ne légy." 

Így mondja a dalszerző. Bölcsen.

Vagy inkább hülyén?

Mert egy dolgot nem mond ki az überokos, azt, hogy düh is kell. 

A fény rendben van, sötétben nem vakarózhatok, az olyan bányászbéka üzemmód, még a hideg is kiráz tőle.

A víz. Arról már annyit brekegtem, ha már béka, hogy jobb, ha nem ragozom tovább.

De mi van a haraggal?!

Ami ott gomolyog a gyomrom magasságában, és hiába nyelek akkorákat, hogy a hányinger kerülget, a reflux kilöki belőlem az indulatot, ami, ha becsukom a számat, mert ugye nem kvartyogunk, a szememen úgyis kicsap.

Jobb lenne, ha menekülnél.

Sokkal jobb...

Mert a dühöm éles. Elmetszi a lazuló kapcsokat, kimetszi a megkopó emlékeket, lehasítja az illúziókat, feldarabolja, precíz, egyforma szeletekre szabdalja a hazugságot, hogy aztán csak egy könnyed lendítés kell, és a szemétben köt ki kilenc hónapnyi önámítás.

Basszuskulcs.

Kilenc???

Nem vagyok komplett!

A termékenység gyönyörű. Mindennél áldottabb. Mindennél oldottabb. Akinek megadatik, az él. Nem vegetál, nem harcol, nem vár, hanem szabadon, egészen létezik. Megéli a teljességet.

Fény kell és víz.
Meg a haragom hidegen lobogó tüze.

- Nagyon figyelj!
  Egyszer mondom.
  Nem termékenyítettél meg.
  Termékennyé tettél.
  Remélem, felfogod, mi a különbség, mert van.