Szívem

Szívem, csak megláttalak, máris elképzeltelek és megkívántalak.

Pedig még nem találkoztunk, csak a képedet néztem, amin zárt voltál, félszeg, semmitmondó, csukott szájú, félmosolyú alignő. De elárult rólad a fotó mindent, amit tudni akartam. Láttam, hogy nem bízol magadban, hogy fogalmad sincs, mi van a pillantásodba írva, milyen mélység örvénylik benned. Hogy nem is sejted, mi szabadul ki abból a kétdimenziós felületből, és hogy húzza rád ez az erő a téged néző férfiszemet. Elképzeltem, ahogy kigombolom lassan a blúzodat, és mielőtt szétnyílna, mielőtt megmutatna, a tenyerem már érzi azt, ami bent lüktet lágy dobbanásokkal, melegen. Elképzeltem, ami ott van, ahol véget ér a kép, a derekadat, a hasadat, a hajlataidat, a combodat, még a lábfejed ívét, a talpad érintését is. Az orromban volt az illatod, a számban az ízed.

Közel hajoltam, magamba ittalak. Nagy, mohó kortyokban teltem meg veled. Belélegeztem a vágyaidat, megkóstoltam a könnyeidet, simogattam a nevetésedet, bennem remegtek a rekedt hangjaid, én voltam a víz, ami végigcsordult a gerinceden, mikor a nyakadba csókoltam, hozzám igazítottad a járásod ritmusát, elértelek, bárhol voltál, bármit csináltál, megtetted, amit kértem, bármekkora volt az ára, megfizetted. Megcsapott a forróságod, a szemembe folyt, elvakított. Felszárították az ujjaid. Nagy, sötét, drága és díszes leveleket varrtam magamra, hogy meztelenül is legyen hová rejtenem a kést, amit hoztam. Mert ahogy elém feküdtél, ahogy kitártad magadat, villant a kezemben. Fel kellett, hogy nyissalak. Pontos volt a vágás. Sebészi, precíz, tiszta. És teljesen felesleges.

Mert nem ezt akartam látni, mert nem ezt képzeltem, és már nem kívántalak..., szívem.

Az igazság

Tiszta legyen. Engedje át a sugarakat, engedje át a fényt. Ne maradjon semmi, ami megtöri, ami torzítja, ami homályossá, többértelművé, sokszínűvé, puhává teszi a valóságot. Mert a valóság az kristály, a valóság az kemény, mint az acélból kovácsolt kard. Éles, egyenes, hajlíthatatlan, törhetetlen.

A műhely izzik. Én vagyok a fegyverkovács. Tüzes szikrák pattognak szerteszét. Olyan a forróság, amiben csak lángolni, égni érdemes, aztán hamuvá porladni egy pillanat alatt. Nem izzadok, nem olvadok, nem melegszem meg ennél a tűznél sem. Visszaköltözik az egész tél belém. Imbolyognak a határaim, dőlnek jobbra, dőlnek balra, de tartanak. Ropog a jég az ereimben, nem adja meg magát a hőnek.

Felemelem az igazságot. Két kézzel markolom, úgy lendül a magasba. Minden erőmet beleadom abba a csapásba. Fröcsköl a szél, vijjog az ég, amikor  belehasít a penge.

Tiszta vágás, jól végzett munka.

Tapsolnak az arkangyalok, hó hullik a tenyerükből a földre.

Grádicsok

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam, mert magasan volt, ami nekem kellett, asztalra szék, székre sámli, így épült a torony, hogy a címeket legalább lássam. Bár nem sokat segített például az, hogy Nyúlcipő, A római lány, Alexandriai négyes, abban, hogy tudjam, mennyit ér a zsákmány, ami az ágyam alá került a zseblámpa mellé. Villanyoltás után derült ki csak, hogy elég-e nekem, amit szereztem, hogy érdemes volt-e kockáztatni a lebukást minden értelemben. Ma sem tudom. De akkor, ott, tizenkét évem minden kíváncsiságával látni akartam, milyen történet lapul a könyvekben, milyen a világ, amit nem ismerek, milyen a világ, ami vár. 

Amikor a porszívó kihúzta a fényre az ágyam alatt csobogó titkos forrást, az anyám lábára ömlött.

Megtanultam, hogy mi az, amit nem szabad.

Nem mondta, miért.

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Szemmagasságban voltak a legszebb gerincek, vastagok, színesek, nyújtózni sem kellett utánuk. Kihúzni is nehéz volt, cipelni is nehéz volt, lapozni is nehéz volt azokat az albumokat. Néztem a cédrust és a hidakat, az egymásba fonódó zebrákat és a tavirózsákat, elfelejtettem olvasni, nem érdekelt a történet, a mese a képbe volt írva, betűk nélkül suttogott érthetetlen szavakat. Az intarziás asztalra rásütött a nap, a parketta vízben úszott, a szék volt a csónak, apám ringatta, nem a hullámok.

Megtanultam, hogy mi az, amit szabad.

Nem mondta, miért.

A nagyszoba egyik fala könyvekből volt kirakva.

Alul volt a helye, megtaláltam. Leültem a földre, a hátamat a falnak támasztottam, ölbe vettem, kinyitottam. Minden oldal más, mégis ugyanaz. Tudtam, mégis kerestem. A keresztet kerestem, a kereszten a testet kerestem, a testet az anya karjában kerestem, a fájdalmat pedig nem kellett keresnem. Az belém folyt, lassan emelkedett, színültig töltött, és az arcomra csordult a szememből. Pietà, pietà, pietà. Ezt olvastam minden kép alatt.

Megtanultam, hogy mi az, amitől én leszek szabad.

De azóta sem mondta, senki sem mondta, hogy miért.

Ne félj!

Minden fára rásimultam, nem értem át a törzsüket. Minden tóba beleléptem, a hullámok a térdemet kerülgették. Az ölemig csapott a víz, termékennyé tett, pedig nem akartam szülni. Élet fakadt belőlem, elrepült felettem, tüzet okádott. Annyira szeretett, hogy elhagyott, miután véresre rágta a mellemet. Ettől fehér lett a hajam, egyenes, ragyogó, mint a holdsugár, de érzem, kezd lenőni a fekete igazság, kígyóként tekeredik, elnyeli a fényt. Már nincsen kedvem mozdulni. Messziről nézem, ahogy a csata zaja átdübörög a dombokon, tudom, ki fog nyerni, és a vesztesnek dúdolva fonom a győzelmi koszorút.

 

Nagy levegőt vegyél! Szívd tele a tüdődet jeges széllel! Dobok feszítsenek a hátadra ősi ritmust, arra lüktessen a szíved a bordák ketrecében. Föl és le, ki és be, emelkedik majd zuhan a férfivilág.

Rám zuhan.

Földre teper.

Fölém térdel.

Leszorít.

Kifújom a levegőt. Az arcunkra szitál a meleg, puha pára. A nyakamon ott a kezed. Egyre szorosabban öleli a torkomat. Zárom a számat, azt nem kell betapasztanod. Inkább nézem, amíg látom, hogyan lángol a szemedben a téli nap.

Nem félek.

Ne félj!

Égforduló

Észak szeretői délre emlékeznek.

Tűz mellé terített, vastag takarókon izzad szenvedélyt a bőrük. Méregzöld levelű, vastag szárú növények nőnek a testükből. Köréjük fonódnak, vörös szirmokat bont a vágy. Lassan mozognak a lángok fényében, rájuk olvad a csend. Az erejük gomolyog a télben, felnyögnek a jégcsapok, mielőtt beléjük fojtja a hangot a forróság.

Kelet szeretői szomjasak.

Egymásból akarnak inni. Cserepes ajkak tapadnak a nyak védtelen meztelenségére, hogy életet szívjanak a mélyben lüktető erekből. Mohón, durván feszül neki az újjászületés reménye a tetszhalott szárazságnak. Csukva van a szemük, rejti a forrást, amit csak a fájdalom nyithat. Sós cseppekben fakad, legurul az arc törékeny csontjain, csorog, mire a vállra ér, csobog a medencecsont medrében, a combok közé ömlik. Megemeli őket a víz, örvényben forognak, összefonódnak, mégis a vizet ölelik.

Dél szeretői éhesek.

Megadják a módját. Kristálypoharakba töltik az óarany várakozást. Ami lecsöppen, felcsókolják, színültig rakják az ezüst tálakat. Roppan a foguk alatt az idő, kettéhasad, édes a leve. Eltelnek vele, de egymásból nem tudnak annyit harapni, hogy elég legyen. Hűvös a padló, csupasz a talpuk, selyemből van az út, nincsen vége. A telihold szórakozottan hint rájuk mézes illatokat.

 

Nyugat szeretői északról énekelnek.

A szél kíséri őket. Felkapja a dalt, lefújja róla a felesleges hangokat, hogy csak a lényeg maradjon hallható. Kemény a levegő, szavakat karcol bele a felismerés, ami a szemükben villan, ahogy nézik a másikat. Nem ismerik meg a tükörképüket, csak egymást. Fényben alszanak, árnyékban ébrednek. Olyan táncot álmodnak ketten, amibe beleszédülnek a csillagok.