A növények nálam megdöglenek.
Mert nem szeretem őket.
A pozsga más. Vagy majomkenyérfa? Mit tudom én... Mindegy.
Ő alig volt egy cserépnyi. Nagyi adta. Most egy fa. Óriási.
Szanaszét aggódom magamat, amikor kiviszem, vagy amikor behozom.
Nehogy megfázzon, nehogy megégjen, ne potyogjon, ne kopjon, ne ritkuljon!
Most nem dobál semmit. Várja azt a napot, amikor kiköltözik a teraszra. Én is várom.
Mert akkor langyos lesz a levegő, és még nem fog égetni a nap. Mert akkor elindul a tavasz, amit nem kívánok, mégis kell. Kell ahhoz, hogy nyár legyen. Nem rügyzöld és világosbarna harsogás, hanem puha és forró színek, amik felolvadnak a melegben, összefolynak és más szín lesz belőlük.
Azért.
Én akkor születtem, amikor találkozik a tavasz a nyárral, amikor elkezd minden beérni, és tudni azt, hogy ki is ő.
Én miért nem tudom akkor, hogy ki vagyok?!
Hülye egy kérdés...
Az orchideák.
Azok meg csak vannak.
Mert kényesek, önző módon bonyolultak, mindenféle léggyökereket növesztenek, fényért sikítoznak, meg nyelik a vizet, de csak akkor, ha abban állnak.
Éjjel hallom, ahogy kisimul egy-egy szirom, hallom, ahogy motyognak, felpróbálják az új ruhát, összevesznek azon, kié a szebb, és azon is, hogy melyik a legjobb hely a komódon.
Az igazi hely.
Utálom őket.
Mert szépek.
Mert nem érti senki, hogy miért élnek, miért halnak.
Orchidea vagyok.
Bíbor.
Pedig fehér akarok lenni!!!
