Csak egy pillanatra nézek fel. Nem figyel. A telefonját nyomkodja. Ez rendben van. Én is azt nyomkodom, illetve most a gépemet. De az mindegy. Minden munka úgyis, meg a munka a minden, bár ez így már fájdalmasan terápiáért kiált. Ne menjünk bele...
Nézem, mert nem lát. Nem engem lát. Valami mást figyel. Valaki mást. Mert egyszer csak mosoly simul az arcára, olyan mosoly, ami talán..., talán akkor is fellazította a fáradt beletörődést a szája sarkában, amikor az én kezem nyúlt felé a telefon kijelzőjén keresztül abban a párás, forró őszben, és borzolta föl érintés nélkül is a képzeletét.
Olyan mosoly.
Először nem is értem.
Másodjára nem is akarom érteni.
Harmadjára pedig már nincs hová menekülnöm a megértés elől.
Csak egy pillanatra néz fel.
A telefonját nyomkodja. Ez nincsen rendben, mert az enyém fénytelen szemekkel, csendben fekszik az asztalon, már régen kihűlt rajta a kezem melege.
A szája keserű mosolyra rándul, de az ujjai táncolnak a billentyűkön, annyira akarja, hogy értsék, hogy szeressék, hogy észre sem veszi, hogy minden megértésem, minden szeretetem egy karnyújtásnyira van tőle, túl a virtuális valóságon, innen az üveghegyen, egy térben, egy időben, ami annyira snassz, hogy ki a francnak is kellene.
Nem baj. Amúgy is fázom. Rátapadok a forró fűtőtestre, ami megégeti a tenyeremet, mert bár élettelen, kegyetlen és könyörtelen fém, igazi nyomot akar hagyni, nem betűkbe és hangulatjelekbe hurkolt kancsal álmokat, hanem sosem múló sebeket a bőrömön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése