Tanmese

Szemléletes volt.

Kettétörte.

Pedig nem tűnt idegesnek, csak tanított.

A vérében van.

Azt próbálta velem megértetni, hogy ha eltöri, akkor is lehet vele túrni a számban. Kikotorni azt, ami beragad, letapad, zavaró és kellemetlen, mindig oda téved a nyelvem és próbálja eltüntetni, letisztítani, kiszedni. Mert nem oda való, mert egy elmúlt íz rohadó nyoma csak, ami megfertőzheti azt, amit majd be akarok venni, meg akarok forgatni, rágni és végül lenyelni, hogy betöltsön, de úgy igazán.

Az újat.

De ha eltört, akkor az egyik vége hegyes, tökéletes arra, amire kell, a másik viszont csonka, szálkás, és ha rosszul fogom, akkor sebet ejt
Lassan gyógyuló, alig látszó, mégis fájdalmas, kínzó, lüktető, gyulladt sebet.

Megértettem a tanmesét?

Hogy ki az eltört fogpiszka, ki fogja, és mire jó így, kettéválva, tökéletlenül, nyomorultan és veszélyesen?

Ugyanmár!!!

Nem értek én semmit...