Egyébként

Kevés az ölelés.

Kevés a távolság.

Kevés a szó.

Kevés a csend.

Kevés az, amit érzek.

Kevés az, ami lepereg.

Hol van az, ami pont annyi, pont akkor, pont ott, és ami pontosan olyan?

Persze ehhez tudnom kellene, hogy mi az.

Hogy mi az, ami pontosan az.

De azt nem tudom.

Azt csak tudni fogom.

Ha megkapom.

Megkapom?

Egyébként.

Egyébként a tündér, az a tündér, aki a tóban lakik, csuromvizesen és eléggé leharcoltan kecmergett ki a partra.

Cuppogott a talpa a füvön, patakokban csorgott róla a víz, türelmetlen mozdulattal csapta félre a szemébe lógó hínárokat, és nem érdekelte, hogy sár fröcsköli össze a meztelenségét. Még a nádszálak is hátrahőköltek az útjából, ahogy ment egyre messzebb, egyre távolabb. Azt hiszem, hogy egyszerűen elege lett a tóból. A vízből. A kardból.  Tele lett a nemlétező töke.

Az.

Hagy menjen...