Csak az ütemes kattogás szabdalja a csendet.
Egyforma darabokra.
Az idő tompán puffan a vastag szőnyegen.
A fény halkan, óvatosan húz puha függönyt a sötét elé.A földön fekszem.
A nappal és az éjszaka között.
Az egyik a hasamat akarja simogatni, nem engedem.
A másik a gerincemen próbál zongorázni egy fura dallamot.
Ívben feszülök.
A lábamat fölemelem.
Magasra.
Lerugdosom a zoknit, hogy érezzem a fehér stabilitását a talpam ívén.
A görcs már átfogta a bokámat.
Még finoman ér hozzám, de erősek az ujjai.
Emlékszem a fájdalomra.
Nem hazudhatod gyönyörnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése