Elég lenne

Hirtelen tört be most az ősz. Nem úgy, ahogy szeretem. Nem ragyogva, szépen öltözve, bársonyos fényekkel, olyan hűvössel, ami néha langyos kicsit, hogy legyen időm megszokni azt, hogy nincs több veríték, csak meleg szellő a nyakamban, csak arany csillámok a bőrömön, csak az éppenhogy, az alig, a majdnem puhasága. Ezt hozta mindig. Most miért nem???

Nem. Most villámokat ad, és annyi falevelet, hogy azt sem tudom lesöpörni, amit az eső nem ragasztott a teraszra. Nincs rend, nincs tisztaság, csak vihar, apró, ragacsos szemét mindenhol, és olyan idő, ami kifolyik a markomból, hiába fogom.

Gyere már ide!!! Szorítsd az ujjaidat a halántékomra, nyomd a tenyeredet a homlokomra, hogy a bennem tomboló láz csillapodjon, hogy a bennem kavargó félelemből halkan csorogjon ki az erő. Tarts meg, hogy ne szédelegjek, ölelj át, hogy ne remegjek, csókolj annyi ízt a számba, hogy csillapodjon az örök szomjúságom, az örök éhségem, hogy egy másodpercre azt hihessem, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz...

Csak egy pillanatra.

Kérlek.

Elég lenne.

- Baba... csitulj...

- Akkor dúdolj altatót, és ringass el!

Mozaik

A csempe, ami az étterem különterme előtti tér kövét díszítette, elcsúszott. A sarkai nem illeszkedtek pontosan. Ketten álltak fölötte. Együtt nézték. Az egyik nem vette volna ezt a hibát észre, bár jól látott, mindig előre nézett, nem a lába elé. A másik észrevette, ahogy mindent észrevett, ami lent van. Mert fontos volt, hogy mire lép, de nem számított, hogy merre.

Az egyik ilyen volt, a másik olyan. Az egyik nő, a másik férfi. Vagy fordítva? Mindegy. Két világ. De ott, a rosszul illesztett csempe fölött végre egy irányba néztek. Az asszimmetria nem közöttük volt, hanem alattuk. Így billentek egyensúlyba. 

Amikor elbúcsúztak, az egyik a másik csupasz vállához nyúlt, finoman, éppenhogy. Szerette volna megölelni.

Amikor elbúcsúztak, a másik úgy tett, mintha ez az érintés teljesen rendben lenne, aztán előre nézett, fölsétált a lépcsőn, és hagyta, hogy a különteremből kicsapó kacagás lesöpörje a válláról azt, ami nem való oda. Hiszen ő sem való olyan ölelésbe, ami nincsen. Bármennyire is szeretett volna lenni.

A templom padlóján a csempe fekete volt és fehér. Mindenki eltakarta a száját. De a szemek ott voltak a maszkok fölött, és csorgott belőlük a fájdalom. Az egyik a padsor széléhez dőlt, hogy ne essen el, pedig nem ő gyászolt. Ő a másikért sírt, aki észrevette, hogy várja, és elindult felé. Megölelték egymást hosszan, erősen, de nem mondtak semmit, ami begyógyíthatná a szemeket, csak mosta a könny a vállaikat. Talán egyszer majd olyan virág nő ebből a vízből, ami fekete lesz és fehér, hogy a semmi és a minden találkozhasson egy elviselhető világban.

Késő éjjel kezdtek el beszélgetni. Órákig tartott, órákig repültek a mondatok több ezer kilométeren keresztül, oda és vissza, át az óceán fölött, üveghegyeket érintve, légörvényekben forogva, fültől fülig, szívtől szívig. A hajnal kapujában apadt csak el a szó, nem azért, mert elfogyott, hanem azért, hogy maradjon idő rendesen megérkezni a holnapba.

- Nagyon szeretlek.

Mondta az egyik.

- Én is nagyon szeretlek téged.

Mondta a másik.

Filia és agapé íze volt az éjszakának. Világosan ragyogott a sötét.

Erósz megvárta, hogy a hajnal adjon más szavakat a valódi érintés emlékével.
Az egyik kitárta a karját. A másik pedig hozzá bújt. Szorosan.

- Az egyik az a másik?
- Ne zavarj össze!

Rés

A tér olyan volt amilyennek elképzelte. Nagy. Visszhangos, magas, kongó. A két redőnyös kapu között a levegő a derekát akarta, feleslegesen tömte a táskáját a széken maga mögé, érezte, hogy a teste didergő fájdalommal válaszol a huzatnak, hiába volt meleg.

Hallotta, ahogy az, akit halálra ítéltek, az életről beszél, és megköszöni, hogy élnek azok, akiknek még nem kell meghalniuk.

Hallotta, hogy az, aki nem akarta, hogy valaki legyen, a senkiknek mondja, hogy mi a valami.

Hallotta, hogy mondják a nevét, felállt és névtelenül sétált azok elé, akiknek van neve, de az övét nem akarták meghallani.

Csak kicsit nyomta túl a pedált a pályán.

Csak kicsit gondolta végig a mai napot.

Csak kicsit tervezte meg a holnapot.

- Van rés a ma és a holnap között?

- Van, babám. Ha közéjük álmodod.

A nevem

Kavicsokat gyűjtök, de csak fehéreket.
Azokra fogom felírni a nevemet.
Azt, hogy ki is vagyok én.
Ki vagyok igazán.
Fehérrel írok majd rájuk.
Hogy csak én tudjam elolvasni.

- Kavicsokat?
- Igen.
- De akkor több neved lesz?
- Megint lebuktam?
- Amíg el nem buksz, csak irkálj, babám!

Tik-tak

A kezét a szájához emeli, mintha meg akarná csókolni az ujjait. De csak szaglászik. Érezni akarja azt, amit még lehet. A félig leengedett redőnyök fénypöttyöket vetítenek az arcára, és ha nagyon fülel, hallja azt, ami a kacagásából itt maradt. 

Nem tudta abbahagyni. Hiába próbálta visszanyelni, újra és újra kibuggyant belőle. Minden vele nevetett. Nevetett a piros lepedő. Nevettek a macik a párnán, a királyfi és a lova a takarón, a fotelra dobott farmer és a falhoz szorult, titkos kívánságok. Nevetett az a pár óra önfeledten, mutatók és ketyegés nélkül, ami kiszökött a mérhető időből.

Vesz egy sóhajtásnyi levegőt a bőréről, és a fotelra dobja a köntösét, hogy a farmer hűlt helyét eltakarja valami. Mukk nélkül nyúl a szappanért, az óráknak beint, kattoghatnak tovább.

- Mi volt vicces?

- Nem volt vicces.

Schedule

5.00

Fölébredni, hallani, ahogy mellettem az ágyban halkan pittyen a telefon, és szinte ugyanabban a pillanatban kint az asztalon rázümmög a tablet. Dallam legyen, ne csak valami egyszerű madárzaj, a hajnal első hangja.

6.00

Kikecmeregni, rózsaszín felhőnek álcázott köpenybe csavarodni, kávégéppel molyolni, lábat lógatni a teraszon, újra kezdeni minden mondatot, amíg végül értelme is lesz a félrenyomkodott jeleknek, amik máshol zenélnének, nem itt, ha lenne hangjuk ott. De reggel nincsenek hangok. Itt sincsenek.

7.00

Ritmust toporogni a tus alatt, de csak annyira, hogy át ne vegye a sampon az ütemet, mert ma nem akarhatok loknikat, csak olyan hullámokat, amikhez nem kell csat. Nem vagyok én baba, vagymi...

8.00

Elindulni, cikázva váltani sávot, bájos mosolyt dobni minden nagy autóban ülő kicsi vitéz felé, nézni, ahogy a napszemüvegen hanyatt esik a nap, és jól bevágja a fejét.

9.00-17.00

Kedvesnek és szépnek lenni. Kérni, megköszönni. Használni az eszemet. Nem törni, nem feszülni, nem rángatni, nem felemelni, még a hangomat sem. Csak a wc-ben sírni, és utána nyafogni mindenkinek, aki furán néz rám, hogy valami vacak krémtől ödémás lett a szemem.

Dolgozni is.

Juszt is.

18.00-23.00

Nem enni. Inni. Aztán mégis inkább enni. Befejezni azt, amit elkezdtem, elkezdeni azt, amit úgysem fogok befejezni.

24.00

Elengedni a takarót.

Hagyni, hogy felizgasson az éjszaka.

Betűkbe rakni a vágyat.

A holnapra hagyni mindent.

- Miben bízol?

- Senkiben.

- Nem ezt kérdeztem.

Hiány

- Hiányzom?
- Persze. Nagyon.
- Helyes. Mi hiányzik?
- Te!
- Nem bontod?
- Nem.
- Jó. 
- Mi jó?
- Hogy elhiszem.
- Mit?
- Hogy hiányzom.
- És én? Hiányzom?
- Nem.
- Nem hiszem.
- Jobb lenne, ha hinnél.
- Miben?
- Végre egy jó kérdés!!!

Áldozat

A család nem választható. Van. Olyan, amilyen.

Lehet hibáztatni az Istent, a port meg az időt, de inkább csendben kellene maradni, és elfogadni azt, amit kaptunk. Kussolni. Ha így jobban tetszik. Nem? Sejtettem.

Igen, egy választás van. Megválaszthatjuk, kivel nyomjuk végig ezt a kényszernémaságot. Ki az, aki majd befogja, amikor világos lesz, hogy a gyerek egy neveletlen, öntörvényű, követelőző diktátor, hiszen felfogja, hogy ő is elcseszte. Nem kell vinnie a balhét egészben, de azért felében illene. Aki megérti, hogy a szüleink egyre keményebbek, ahogy telnek az évek, és még a poharat is átharapják, nem gond, ha tele lesz üvegszilánkkal a szájuk, legalább véresebbek a szavak, amiket a fejünkhöz vagdosnak vaktában, mégis valahogy pontosan célozva. Aki ebben az őrületben is türelmes marad, ha kedves nem is, és teszi a dolgát úgy, hogy meg sem kell neki mondani, mi az.

Mert minden ezen dől el.

Hiszen, ha anya nem apát választotta volna, én meg nem a gyerekeim apját, akkor biztosan más lenne minden. Mert Hufnágel Pisti bezzeg...

Persze. A büdös nagy francokat!

Minden máshol dől el. 

Most bennem.

Dübörög a bikavér ünnepe. A szoknya alja a kavicsokat söpri, és a mobil vécé vizelettől saras padlójára ér, hiába emelem szinte nyakig. A tömeg hömpölyög, nincsen maszk, csak részeg zsivaj, ami annyira nem passzol a kert puha lombjaihoz, a lámpák arany gömbjeihez, hogy rájuk akarom hívni az ízlésrendőrséget, de nem teszem. Készségesen töltöm a bika vérét a dekanterből, és bólogatok, hogy igen, én vagyok a borász lánya, de nem ragozom, úgysem ismerik az ikes igéket, a plexifal pedig minden hangot elválaszt tőlem. Szabályosan. Még szép.

Édes vöröset kér egy jóképű férfi, ettől azonnal kiábrándulok, és olyan cukros leszek, hogy jó már a száraz is, mert a mosolyom lett a vágyott íz a poharában. Még másnap is rólam álmodik, de már a holnap józanságával ismer fel és suttogja: Maga az megint. De jó!

Dehogy jó! Csak tedd a poharadat a tálcára. Ma fehéret kapsz, édeset. Ezt akartad.
Vagy nem?

Látom, ahogy a bika vére a ruhámra ömlik.
Szíven döftem.
Vörösre fest.
A sátor falain fekete babaszemek pislákolnak, amikor a kést a szoknyámba törlöm.

- Uram, elég lesz ennyi?

- Most meg kihez beszélsz?

- Ahhoz, akinek a bort töltöm.
- Aha...

Kicsoda???

- Miért hívsz babának?
- Mert az vagy. 
- Miért akarok mégis tündér lenni?
- A víz miatt. A mese miatt. Azért, mert olyan kegyetlenül tudsz szeretni, hogy magadat pusztítod vele. Akit szeretsz, mindig megússza.
- Akkor ki vagyok igazán?
- Tündéri baba, aki annyira nő, hogy férfiként is próbál működni.
- Férfi? Én???
- Most is vele beszélsz, nem magaddal. Pedig egyedül vagy.
- Tudod?
- Baba, dehogy tudom, nem tudok én semmit!

Játék

Szóval.

Játszani akarsz?

Jó.

Játsszunk!

A baba szemét nem tudod lecsukni, látom, ahogy megpróbálod, de nézd csak, ahogy végigsimítod, ahogy a karodban hintázik, ahogy súgsz neki olyan szavakat, amiket kimondani sem lehet, közben is lát. Rakhatod hanyatt, hasra, oldalra, és a karjait is felemeli, ha a feje fölé hajlítod, de a pillantása nem a tiéd, az rajtad van. Akkor is rajtad, amikor már messze jársz, amikor eszedbe sem jut a kócos feje, a tökéletes szája, vagy a babaruha, amit összegyűrtél rajta.

A tündért nem tudod megvigasztalni. Rendben, kicsalogattad a tóból, és teljesen csupaszon sem szégyenlős, de vizes az arca, csorog a könnye, nevetve sír a szádba olyan ízeket, amikből mindig több kell, és belőle akarsz inni, senki másból. Nagyon vigyázz... örökre szomjas leszel, mert a vizet öleled.
Ez baj?

A nő tükrét törd össze! De bele fog gyalogolni a cserepekbe, véres lesz a lába, tangózni akar majd a kerettel, soha nem fogja elhinni, hogy szép, és meg fogja kérdezni tőled újra, újra és újra ugyanazt. Pedig nem buta. Csak nő.

Neked adom őket.

Csak én, én ne kelljek!!!

Mert már annyira akarlak, hogy addig fogok szaladni, amíg el nem kapsz.

- Most ki beszél?

- Én.

- Belegabalyodtam.

- Bogozz ki! Addig is hozzám érsz.

Vallomás

Az éjszaka félelmetes.

Nem segít, hogy altatót dünnyögnek a kabócák, és az sem, hogy halkan próbál vizet szürcsölni a pocsolyákból a holdfény.

A fák lombjából sötét kezek nyúlnak a szíve felé, a fülledt melegben jéggé dermednek a gondolatai, összekoccannak a fejében, szilánkosan törnek, megsebzik a homlokát. Ordító csenddel lesz tele a gyomra.

A hajnalt várja.

• A baba szeme csészealjnyira tágul, nincs benne semmi, üres és idegen. Feketébb és ijesztőbb, mint az éjszaka.
• A tündér a víz felszíne alatt lebeg, halottsápadt, kék a fénye, nem néz, nem lát, magába zárta az összes mesét, talán azok világítanak benne.
• A nő egyedül táncol, de nem lép, csak forog maga körül feje fölé emelt karokkal, a csillagokat akarja elérni. Villan a szeme, őrült láng lobban a mélyén, magát emészti ez a tűz, nem lehet eloltani, csak ha ő is kialszik.

A hajnalt várják.

- Hagyjuk már, nem is félsz az éjszakától...

- Még szép, hogy nem.

- Akkor mitől félsz ennyire?

- Hogy elveszítem a hajnalt.
- Ne már! A tiéd?
- Nem. Én lettem az övé.

Fehér

Hófehérbe öltözött.

Nem, nem menyasszonynak, csak annak a nőnek, akit nem érdekel, hogy a tapadós fölső mit vált ki, és az sem, hogy a tapadós alsó mit emel vagy hogyan.

A póló gyűrött volt, vényakú, két számmal felülméretezett, nagyon könnyű, nagyon vékony. A szoknya bő, hosszú, sűrű és sok, mégis majdnem átlátszó. Csak fehér lehetett a bugyi is alatta. Pamut, jól szabott, nem tanga, de nem is alakformáló trükk, csak olyan, ami kényelmesen csinos.

Azt akarta érezni, hogy a teste a szoknya és a póló alatt teljesen szabad. Úgy mozdul, úgy ring, úgy hajlik, úgy gyűrődik, úgy simul, ahogy van. Ha sok, ha kevés, ha rugalmas, ha merev, ha puha, ha kemény, ha tökéletes, ha tele van hibával, akkor is. Csak úgy.

Nem lehetett neki ellenállni.

A fehérnek mindig virágillata van.

A szoknyának ringása.
A napszagú bőrre úgy simul, hogy nem is érinti.

A lábak abban harangoznak múló időt.

A mellek súlya annyi, amennyit az anyag elbír, a többit csak az éhes férfitenyér képzeli hozzá.

A levegő mindent átjár, hogy ne legyen semmi, ami nélküle marad.

Ez a fehér varázslata.

- Neked a fekete áll jól.

- Tudom.

Jó kérdés

Vele vagyok.
Őt szeretem.
Ez jó neked.
Ha velem leszel, akkor téged foglak szeretni.
Ez kinek lesz jó?

Cseresznye

Cseresznyét csak akkor lehet enni, ha képes vagy arra, hogy tőből tépd ki a szárát, hogy kettéroppantsd a fogaiddal, és a magját úgy köpd ki, hogy koppanjon. Közben már a kezedben lesz a következő gyümölcs, hogy megint érezd a szádban, ahogy az, ami gömbölyű, édes húsú, van leve, van színe és még az íze is pont olyan, amit éppen a nyelved akar, az mag nélkül, egy nyeléssel csúszik le mindjárt a torkodon.

Nem érdemes langyosra szopogatni. Ami borítja, hűvösen jó, akkor serceg, akkor szakad, akkor  jutsz el a belsejébe, amiért érdemes volt ennyire mohón, ennyire durván, ennyire gyorsan végezni vele.

Mert cseresznyét csak így lehet enni.

Mert cseresznyét csak sokat lehet enni.

Mire abbahagyod, rég elteltél vele, de garantálom, hogy nyúlsz a következő szemért.

Nem lehet abbahagyni.

- És ha kukacos?

- Hm. Megint a szőlő kellene? Remek. Miért is ne? Dinnyeszezon van.

Ugye

Nagyon összeszedte magát. 

Fekete futónadrág, fekete póló, alig smink, de sok szempillaspirál, ha már nincsenek babaszempillák, mert nem lehet minden. Ugye.

Kétszer mosott fogat, és két kék cukrot is a szájába tömött, nehogy véletlenül érezni lehessen az éjszaka szagát rajta, amit olyan ütemesen élt túl a fürdőkád fölött öklendezve és a fürdőszoba szőnyegen félálomban, tizenöt perces precíz váltásokkal, hogy még most is a saját vállát veregetné nagyon büszkén, ha azt nem vágta volna be úgy a kád peremébe, hogy még a póló is fáj, ahogy rátapad. Ugye.

Az illat francia, túltolta, még a lakás falairól is csöpög, főleg akkor, amikor tárlatvezetést tart.

Ez itt az én fotelem, ebben alszom, mert nem ébreszt fel senki.

Ez itt az én párnám, de csak díszlet, mert a fejemet máshová teszem.

Ez itt az én ágyam, amiben nem alszom, hanem felébredek, ha az fekszik mellém, aki el tud ringatni.

Teljesen elengedte magát.

Fekete macskanadrág, fekete pólóblúz, csini cipő, a smink maradt, ami volt, nem kente el senki, elég ez így. Ugye.

Nem mosott fogat, mert nem evett, az éjszaka majd úgyis a gyomrába könyököl, és térdre kényszeríti a fürdőszobában. Ott találkozott a kegyelemmel is, nincs ezen mit szépíteni. Ugye.

Az illat még most is sok, behúzza azt, aki kint maradt.

Ki lakik itt? 

Hol a fotel, amiben aludni is lehetne?

Hol a párna, amibe az arcát gyűrte, és olyan könnyen szárad, hogy mindig nedves?

Hol van az ágy, és ki fekszik benne, amikor ő a fürdőszobában maradt?

A kádban fürödni kell.

A fotelben ülni.

Az ágyban aludni.

- Ugye?

- Mi van?!!!

Ez így jó

Három pötty.

Hullámot táncolnak.

A madarak éneklik a talpalávalót, a hajnal meg finoman riszálja magát.

Felébredt, de még nem fogta fel, hogy felkérték.

Egyszerűen csak hagyja, hogy ez a tánc benne is legyen, ne csak az üveglapon, ami a térdén fekszik.

Hátra hajtja a fejét, lejjebb csúszik, becsukja a szemét és mosolyog.

Az ujjai lassan simogatják a kijelzőt, a pöttyök elviszik az érintését egy másik hajnalba.

Hat pötty táncol.

Ez így jó.

Magyarázat

A tükör előtt állok.

Hogy én mennyire utálom a tükröket!!! 

De megtalálnak. Tele van velük minden. Ragyogva tükrözik azt, amit a legmélyebb sötétség sem  fedhet.

Szemeknek álcázzák magukat. Szivárványhártya, pupilla. Kék? Barna? Arany? Fekete.

Nézz csak! Rám. Mit látsz? Engem?

Én a tükröt nézem.

Hárman vagyunk. Én, a baba, a tündér és a nő. 

Ez négy?

Az nem meseszám, úgyhogy vedd elő a kezedet, és számold újra!

Két nő hívott babának. Hallgattam rájuk, mert tanítottak. Azt mondták, hogy én vagyok a baba. Mert nagy a fejem. Nagy a hajam. Attól pedig még nagyobb lesz a fejem. Nem mondták, hogy mire kell a fejem. Nem is kérdeztem. Csak néztem őket. Nyitott szemmel. A babák szeme mindig nyitva van.

A harmadik csak nem akarta nekem adni a fiát. Nem is kértem. Ő is csak nézett. Pedig nem volt baba. Csak egy anya. Nem értettem, mi baja, mert én még nem voltam akkor anya. Később az lettem. Most sem értem... De nagyon tudnék sírni a vállán. Babakönnyeket.

A baba most rám néz. Olyan szép.  Hisztis, hüppögős, babarózsaszínbe csavarodik, fekete a szeme.

Hozzá ne merj érni!!!

A tündér sokkal később kezdett el levegőt venni. Vizet lélegzett. A nap megégette akkor is, amikor a tó legmélyén nyúlt el. Ráfeküdt a kardra. Akarta adni. De nem adta. Van ez így. Hogy az, aki jönne a kardért, végül nem jön, mert annyira gyáva, annyira kevés, annyira átlátszó, hogy azt sem veszi észre, hogy az, aki a vizet szereti, az nem gyalogolhat bele a tűzbe. Ez meg,  bassza meg a kelta mese, ez belegyalogolt. A tündér meg azóta annyit nevetett, hogy elégett a hangja. Köhög az istenadta. Vért köhög. Szerintem annyi neki.

A tündér most rám néz. Zöld a szeme, lángot vet a haja. Fázik. Takard már be magaddal, te nyomorult harcos, te! Nem megy, mi? Tele van a szád piros ízekkel. Akkor nyeld le a tüzet, böfögj egy egészségeset, és húzd ki a kardot a tündérből. Meghalt. Le lehet nyugodni. Kék a vére. Rajzolni sem lehetne szebbet. Igaz?

A nő? Mi van a nővel? Egyedül fetreng egy kétszemélyes ágyban. Babarózsaszín pizsiben bazsalyog zavaros mondatokat a telójába. Vlogot készít. Mi a franc az? Én sem tudom. Jobb, ha te sem tudod. Mert olyan igényes az illata, olyan finom az íze, olyan rekedten lágy a hangja. Neked suttog. Hallod? Kívánd!!! Aztán, ha megvolt, amit akartál, akkor engedd el, menj haza és felejtsd el! Rá csak én emlékezhetek! Az enyém. Semmi közöd hozzá.

A nő most rám néz. Nem szép. A kezébe veszi a tust. Magát rajzolja szépre. Lezárja a határokat. Nem emelheted fel a papírról. Akkor megtörik az íve.

- Hol vagy? Látni akarlak!

- Megvagyok. Csukd be a szemedet! Csak akkor leszek valahol.

Babapóz

Kezdő vagyok.

Nem tudom még azt sem, hogyan kell lerakni a szőnyeget a megfelelő irányba. Párna van a fenekem alatt, mert anélkül felborulok, befordul a csípőm, amikor tartani kellene, lenézek, amikor fönt van kapaszkodó, nem jól húzom, túlfeszítem, gyors vagyok, billegek, remeg a testem és feleslegesen jár a szám, ha kínomban már nincs jobb ötletem.

De aztán türelmesen csendes leszek, mert a reggel olyan lágy, a fények annyira puhák, a szél csak gyengéden tud hozzám érni, és a nap a fák mögött várja, hogy eljöjjön az ideje, hiszen ez még az árnyékoké.

Meg a miénk.

Ezért hagyom. Hagyom, hogy ő vezessen. Hagyom, hogy mondja, hagyom, hogy akkor kezdődjön és akkor legyen vége a mozdulatnak, amikor ő akarja. Utána csinálom, nézem, másolom, és ha összeér a ritmusunk, olyan büszke vagyok, olyan gyerekesen elégedett, mintha megdicsérne. Nem dicsér. Nincs rá szükség. Húz, amíg nem fáj, lenyom, amíg a gerincem bírja, fordít, megemel, megtámaszt.

Amikor pedig már mindenem sajog örömében, és reszketve, boldogan, csukott szemmel fekszem a saját verítékemben, akkor engedem, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Férfikézzel nyúl hozzám, de nem érzem.

Férfihangon beszél hozzám, de nem értem.
Férfiereje van, de nem visz sehová.

Annyira van ez a nincs, hogy megáll a szívem, a szeretet dobban helyette.

Belemerülök a biztonságba.
A hálához simulok. Magamhoz ölelem.
Mindent leveszek. Mindent leteszek.
Kiengedem magamból a nőt is. Halkan csobog. Lefolyik a matracról, elnyeli a föld.

Babapózban pihenek.

Mozdulj!

Ő aztán mozdult.
Először csak azért, hogy elbírja magát. Aztán azért, hogy lendületet is tudjon venni. Aztán pedig már a szemek miatt. Mert a szemek elkezdték figyelni. Észrevették a változást, minden gátlás nélkül pásztázták végig, aztán levonták a következtetést. Fogyott. Jól láthatóan, és ami neki számított, érezhetően. Könnyebb lett, feszesebb, áramvonalasabb, vállalhatóbb.

A teste.

Ő maradt, aki mindig is volt. Nehéz eset. Azt sajnos nem lehet kiizzadni. Azon nem segít a futópad, az csak diktálja az ütemet, elveszi a levegőt, lemarja a zsírt mindenhonnan, még az arccsontokról is, és ahogy apad a has, karcsúsodik a comb, előbukkan a derék, úgy lesz egyre csontosabb a váll, élesebb az áll, esnek be a szemek. 

De lehányta, néha szó szerint, ezt az egészet, neki szaladnia kellett, azt mondták a szemek, akkor pedig nincs apelláta. Titkon remélte, hogy azért egyszer majd kiderül, hogy ki kerget kit, hogy maga elől rohan vagy inkább maga után. Ezen sokat gondolkozott. Amikor néha megállította a kimerültség, akkor napokig ült mozdulatlanul, magát ringatva, édesen bűnös falatokat tömött a szájába, csukladozva nyelt nagyokat, de nem lakott jól. Még éhesebb lett, még elégedetlenebb, és futott tovább, vitte az akarat, abból bőven jutott neki legalább.

Hová a búsba rohan?

Állítsa már meg valaki!

Az sem dráma, ha elgáncsolják, és esik egy nagyot, csak maradjon már nyugton, vegyen normálisan levegőt és hűljön le a konok feje. Persze ne törjön, ne szakadjon azért, mert nehezen gyógyul a nyomorult. De mondja már neki valaki végre, hogy cssssss...., hogy elég, hogy semmi értelme, hogy nem lesz ettől se jobb, se szebb, még boldogabb se.

Sajnos van ezzel egy aprócska gond.

Ahhoz, hogy valaki végre elé lépjen, ahhoz előbb utol kellene érnie. Felvenni a tempót, leelőzni, elé állni kitárt karokkal, erősen, stabilan. Hogy ha belerohan abba az ölelésbe, senki se sérüljön. Hogy ha belerohan, benne is maradjon. De nem azért, mert elkapták, nem azért, mert fogják, nem azért, mert meg is tartják. Hanem azért, mert elhiszi végre, hogy nem kell tovább futnia.

- Esélytelen...

- Ugyan már, totál bénán futsz! Bébitempó...

- Nem a sebesség miatt!

- Hanem?

- Megtudod, ha utolértél.

Páros

1. Fölém magasodott, levette a pólóját, felemelt, hogy rádőljek, betakarjam a csodálatommal, és szép legyen tőlem.

2. Elém térdelt, fölemelte a pólómat, hogy az ölembe dőljön, betakarjon a csodálatával, és szép legyek tőle.

- A páros számokat szeretem.

- Azoknak nincs közepük.

- De ha összehajtod őket, pontosan fedik egymást.

- Ez nem matek.

- Baba, minden matek.

Rendek

Az iroda zsúfolt, rendetlen, csupa oda nem illő tárgy van szanaszéjjel. Nem az ő irodája, de most itt ül, a poros padlót söpri a hosszú, fehér ruha. Amennyire elpakolhatott, megtette, anélkül, hogy belenyúlt volna más szemetébe. Mert itt van klíma, van függöny, van színes nyomtató. Ezek a dolgok pedig talán fontosabbak, mint a harmónia.

Nincsen benne egyensúly, megbillen, amikor papírt tömköd a gép szájába, és előkotorja a konnektort a lomok alól. Ki tud egyenesedni, a titkárság felől érkező hangokba kapaszkodik. Neki támasz kell, a notebooknak energia. Az az övé. Azon nincs maszat, ragyog, tükör a monitor, megigazíthatja a hajráfot a fején, amikor belenéz. Most ez tartja kordában a kóctömeget, mert a napszemüveg nem lenne elég, azt kint hagyta az ezüst kocsiban. Eszébe jut, hogy az autó saras. Le kell mosni, akkor is, ha össze fogja kenni az eső. Felírja? Nem írja. Mást ír. Szerződéseket.

Órákon keresztül mosolyog.

Órákon keresztül beszél.

Órákon keresztül irányítja az irodába lépők gondolatait és érzéseit ahhoz a döntéshez, amit korábban a szerződésekbe írt.

Száraz a szeme, nyilván a légkondicionáló miatt. Száraz a szája, mert elfelejtett inni. Száraz a haja, így többnek tűnik.

Roppan, koppan, súrlódik. Horzsolások lesznek a testén, apró, alattomos sebek, amik nagyon nehezen gyógyulnak, de a működését nem veszélyeztetik.

Rendet tesz.

A fény már majdnem elköszön az égtől, amikor nyílik a kapu. A kavicsok zörögnek, pedig olyan lassan teszi az ezüst kocsit a helyére, ahogy csak akkor lehet, ha az tiszta. Görbe a válla, amikor a lépcsők felé indul, mire leér, felegyenesedik. Nagy levegőt vesz a csendből. Hosszan fújja ki. A megérkezés lekapja róla, amit le lehet. Mindent lehet. Csak a hajráfot kell kibogozni a hajából. A mosógép fölötti polcra rakja, a napszemüveg mellé. Lemossa a a kezéről az iroda szárazságát, olajat fésül a hajába. Kócos marad. Tapogatózva nyúl a háta mögé, így is megtalálja, amit keresett. Hajráf, amikor megfogja, vékony, indákkal díszített arany korona, amikor elengedi. Nem maszatos a tükör, elfelejt belenézni, így lemarad az átváltozásról.

Végigsétál a lakáson, nem siet sehová. Félúton sötétkék törölközőbe csavarja magát, miniruhának sem elég, ami takarja, mégis sok az anyag. Szorosabbra húzza magán, hogy a bőrére olvadjon a törölköző illata. Nedves lesz tőle.

Az apró, alattomos, nehezen gyógyuló horzsolások lecsúsznak róla. Nincsenek sebek, nincs működés, nincsen veszély sem.

Rendben lesz.

A menyasszony

A gyűrű modern. Karika, mégsem gömbölyű. Rózsaarany csík, aminek a közepén négy csavarszerű minta között három gyémántszerű kő ragyog. Tökéletes a méret, el tudja forgatni a gyűrűsujján, de nem esik le.

Postán érkezett, valamelyik ázsiai országból, nem volt hozzá üzenet, nem volt feladó sem. Az asztalára tette valaki a munkahelyén a sárga csomagot, amiben egy piros papírtasak volt, a tasakban egy piros bársonyzsákocskában pedig a gyűrű. Felpróbálta, elolvasta a francia világmárka eredetiséget igazoló papírjait. Többször. Mert ez a márka nem csak ékszert gyárt, hanem luxus illatokat is. Az egyikből mindig párolog róla valamennyi. Ha valaki tudná bontani a szagát, felismerné. De a bőrén minden illat édes lesz és bonthatatlan.

A sárga csomagolást kidobta. Rajta volt a neve. Vagy nem? Az asztalára tették. Rajta kellett, hogy legyen. Meg a méret. Meg a stílus. Meg a szín. Nincsenek véletlenek. És a csavarszerű minta is. Lapos fejű csavarhúzó illene bele, nem a csillag. Volt pár év, amikor a táskájában mindig volt egy kicsi, lapos fejű csavarhúzó, hátha kellene valamire. Sosem kellett. Elhagyta. Ahogy azt az ostobán okos, vékony, magas fiút is, akitől kapta. Az a fiú most énekel. Neki sohasem énekelt. Aki énekelt neki, azt is elhagyta. Mindenkit elhagy. Ilyen.

Dühös lett. Nagyon dühös. Mert tetszett neki a gyűrű, mert hordani akarta. A bal kezén, ahogy kell, hogy mindenki lássa, eljegyezték. Csak a kálvinisták tudták volna, hogy nem, nem eljegyezték, elvették. Mert a bal kéz erei a szívbe érnek, aki ott hordja a karikagyűrűt, nem menyasszony. Feleség. De a gyűrűt csak az húzhatja az ujjára, akinek igent mond. Nemet akart mondani. Megint. Dühből. Meg különben is... Hol a feladó? Hol a kérdés? Hol van a másik gyűrű? Amit neki kellene felhúznia. Mondjuk, a férfiak gyűrűje előbb, mint utóbb, de mindig otthon marad. Ott tartják, nem a kezükön, nehogy a szívükhöz érjen.

A gyűrűt a bársonyban hagyta. Olyan helyre tette, ahol látta. Nem nézte. Várt. Három hónapot? Nem biztos, de a három, az jó szám. Három hónapig kereste a kérdést, három hónapig kereste a választ. Aztán döntött. Gyorsan, ösztönből, nem észből. Ilyen.

Felhúzta a gyűrűt a bal kezére.

Sokszor elképzelte, ahogy az a kéz, amelyik nem húzta az ujjára a gyűrűt, az a kéz nyúl majd a gyűrű felé, amikor felismeri. Le kell majd húznia róla. Már nem föl. Le kell húznia róla mindent. Hogy teljesen meztelen legyen, mindentől szabaduljon.

Akkor fog válaszolni. Kérdés sem kell. Mert ez a válasz bonthatatlan lesz, csupasz, tiszta és örökre szóló.

A kezébe temeti az arcát. A gyűrű a szájához ér.

Megcsókolhatja a menyasszonyt.

Ahogy szeretne

Játszik vele a víz. A fülébe csobog, körbefogja, megnyalja a bokáját. Hiába kap utána, nem ér bele az ujja hegye sem. Visszahúzza a kezét, felemeli a fejét, büszke. Ő nyúlkáljon? Hogyisne! Ebben a pillanatban kapja fel egy hullám. Úsznia kell.

Játszik vele a tűz. Nem! Nem játszik. Ő a tűz. Nem tudja, hogy magával játszik.
Nyerni próbál, mindig veszít. A saját keze vigasztalja, de ez a simogatás megégeti a tenyerét.

Nincsen játékos kedvében. Apró lángok lobbannak a szemében, fény parázslik a bőre alatt, világít a teste. Így szebb. A hasa gömbölyű, az öle nyílik, beleremeg a combja. Forró a víz, ami belőle fakad. Áfium ízű, mégis gyógyít. Bent van. Az ajtót nyitva hagyta.

- Honnan fogod tudni?

- Babám, mit?

- Hogy szeret.

- Nem fogom tudni.

Ahogy szeret

Játszik vele a nap. Elbújik, de a felhők mögül is őt nézi, aztán váratlanul felragyog, és önti rá a forróságot. Csontig hatol, mégsem vérzik, nem feszíti, mégis megnyitja a szorosan zárt térdeket.

Játszik vele a szél. Ráfekszik, öleli, nem érdekli, hogy mi takarja, alá nyúl, cirógatja, hibátlanra csókolja a sosem gyógyuló tökéletlenséget. Aztán váratlanul a hajába markol, megemeli a nyakát. A meglepetéstől nyílik a szája, de hang nem jön ki rajta, megtölti a levegő ereje folyékony vággyal. Kicsordul az ajkán, lecsöpög.

Ő nincsen játékos kedvében. Belenéz a napba, szembe fordul a széllel, gondolkozik. Nem tudom, mire jött rá, de árnyékba lép, lefejti magáról a szél ujjait, bemegy és becsukja az ajtót maga mögött.

- Honnan fogom tudni?

- Babám, mit?

- Hogy szeretem.

- Nem fogod tudni.

Belegondoltál?

Akár tudhatnám is. De nem tudom. Komolyan. Fogalmam sincsen.

Akár ki is találhatnám. De az kockázatos mutatvány. Mert piszkosul jól találgatok. Aztán kettőt pislogok (nem hármat, a francba a meseelemekkel), és valóság lesz a képzelet. Belegondoltál? Én igen. Hagyjuk.

Akár meg is érezhetném, de az meg olyan misztikus izé. Mindenki bedől neki. Aki viszont ultra szenzitív (ja, mint én), nem igazán esik hasra a megérzésektől.

Nem tudom, nem fogom kitalálni, és nem is érzem.

Mondd meg, hogy mit akarsz tőlem!

- Provokálsz?

- Ugyan már... Csak tudnom kell, hogy mit érzek, ha elképzelem.

Bizalom

A nők veszélyesek. Leginkább azok, akikben meg lehet bízni. Szerencsére nincsenek sokan. A többi meg... na ők csupán annyira veszélyesek, hogy kizárólag az ostoba férfiaknak van okuk félni tőlük, de nyilván nem félnek, hiszen ostobák.

A megbízható nő elegánsan zárt, ha kilép veled a fényre. De nincs benne szégyen, ha belép veled a félhomályba.

Annyit eszik, amennyit illik, de belőled még kér.

Keveset beszél, sokat hallgat, eleget kérdez, mindenre válaszol. A szavai rólad szólnak, de nem neked.
Megrajzol, színekkel tölti meg a szádat. Hagyd, hogy beléd csorogjon, akkor ragyogni fognak az erek a nyakadon, és egyenes lesz a hátad.

Ha megleped, boldogak a hangjai, ha csalódott, a válladba fújja a bánatát, és a csuklójával le is törli rólad. Ott a legérzékenyebb a bőre, de nem fogja elmondani.

A megbízható nő nem engedi, hogy várj rá, és azt sem, hogy megérezd, mennyire súlyos a türelme.
A nevetése rád ragad, a könnyei csiklandoznak, nem lehetsz tőle szomorú, csak érte.
Azt tudja, amit megért, minden mást elfelejt, bármi az eszébe jut.
Megérett, de nem hullik a lábaid elé, magasra kell nyúlnod, ha a tenyeredben akarod érezni.

- Hol itt a veszély?
- Bízol bennem?