Fehér

Hófehérbe öltözött.

Nem, nem menyasszonynak, csak annak a nőnek, akit nem érdekel, hogy a tapadós fölső mit vált ki, és az sem, hogy a tapadós alsó mit emel vagy hogyan.

A póló gyűrött volt, vényakú, két számmal felülméretezett, nagyon könnyű, nagyon vékony. A szoknya bő, hosszú, sűrű és sok, mégis majdnem átlátszó. Csak fehér lehetett a bugyi is alatta. Pamut, jól szabott, nem tanga, de nem is alakformáló trükk, csak olyan, ami kényelmesen csinos.

Azt akarta érezni, hogy a teste a szoknya és a póló alatt teljesen szabad. Úgy mozdul, úgy ring, úgy hajlik, úgy gyűrődik, úgy simul, ahogy van. Ha sok, ha kevés, ha rugalmas, ha merev, ha puha, ha kemény, ha tökéletes, ha tele van hibával, akkor is. Csak úgy.

Nem lehetett neki ellenállni.

A fehérnek mindig virágillata van.

A szoknyának ringása.
A napszagú bőrre úgy simul, hogy nem is érinti.

A lábak abban harangoznak múló időt.

A mellek súlya annyi, amennyit az anyag elbír, a többit csak az éhes férfitenyér képzeli hozzá.

A levegő mindent átjár, hogy ne legyen semmi, ami nélküle marad.

Ez a fehér varázslata.

- Neked a fekete áll jól.

- Tudom.