Áldozat

A család nem választható. Van. Olyan, amilyen.

Lehet hibáztatni az Istent, a port meg az időt, de inkább csendben kellene maradni, és elfogadni azt, amit kaptunk. Kussolni. Ha így jobban tetszik. Nem? Sejtettem.

Igen, egy választás van. Megválaszthatjuk, kivel nyomjuk végig ezt a kényszernémaságot. Ki az, aki majd befogja, amikor világos lesz, hogy a gyerek egy neveletlen, öntörvényű, követelőző diktátor, hiszen felfogja, hogy ő is elcseszte. Nem kell vinnie a balhét egészben, de azért felében illene. Aki megérti, hogy a szüleink egyre keményebbek, ahogy telnek az évek, és még a poharat is átharapják, nem gond, ha tele lesz üvegszilánkkal a szájuk, legalább véresebbek a szavak, amiket a fejünkhöz vagdosnak vaktában, mégis valahogy pontosan célozva. Aki ebben az őrületben is türelmes marad, ha kedves nem is, és teszi a dolgát úgy, hogy meg sem kell neki mondani, mi az.

Mert minden ezen dől el.

Hiszen, ha anya nem apát választotta volna, én meg nem a gyerekeim apját, akkor biztosan más lenne minden. Mert Hufnágel Pisti bezzeg...

Persze. A büdös nagy francokat!

Minden máshol dől el. 

Most bennem.

Dübörög a bikavér ünnepe. A szoknya alja a kavicsokat söpri, és a mobil vécé vizelettől saras padlójára ér, hiába emelem szinte nyakig. A tömeg hömpölyög, nincsen maszk, csak részeg zsivaj, ami annyira nem passzol a kert puha lombjaihoz, a lámpák arany gömbjeihez, hogy rájuk akarom hívni az ízlésrendőrséget, de nem teszem. Készségesen töltöm a bika vérét a dekanterből, és bólogatok, hogy igen, én vagyok a borász lánya, de nem ragozom, úgysem ismerik az ikes igéket, a plexifal pedig minden hangot elválaszt tőlem. Szabályosan. Még szép.

Édes vöröset kér egy jóképű férfi, ettől azonnal kiábrándulok, és olyan cukros leszek, hogy jó már a száraz is, mert a mosolyom lett a vágyott íz a poharában. Még másnap is rólam álmodik, de már a holnap józanságával ismer fel és suttogja: Maga az megint. De jó!

Dehogy jó! Csak tedd a poharadat a tálcára. Ma fehéret kapsz, édeset. Ezt akartad.
Vagy nem?

Látom, ahogy a bika vére a ruhámra ömlik.
Szíven döftem.
Vörösre fest.
A sátor falain fekete babaszemek pislákolnak, amikor a kést a szoknyámba törlöm.

- Uram, elég lesz ennyi?

- Most meg kihez beszélsz?

- Ahhoz, akinek a bort töltöm.
- Aha...