A tér olyan volt amilyennek elképzelte. Nagy. Visszhangos, magas, kongó. A két redőnyös kapu között a levegő a derekát akarta, feleslegesen tömte a táskáját a széken maga mögé, érezte, hogy a teste didergő fájdalommal válaszol a huzatnak, hiába volt meleg.
Hallotta, ahogy az, akit halálra ítéltek, az életről beszél, és megköszöni, hogy élnek azok, akiknek még nem kell meghalniuk.
Hallotta, hogy az, aki nem akarta, hogy valaki legyen, a senkiknek mondja, hogy mi a valami.
Hallotta, hogy mondják a nevét, felállt és névtelenül sétált azok elé, akiknek van neve, de az övét nem akarták meghallani.
Csak kicsit nyomta túl a pedált a pályán.
Csak kicsit gondolta végig a mai napot.
Csak kicsit tervezte meg a holnapot.
- Van rés a ma és a holnap között?
- Van, babám. Ha közéjük álmodod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése