Ha megszáradtam

Nem tart meg senki. Ezért a gerincemre rakom a teljes súlyomat, ropognak a csigolyák, előre csúsznak, de nem lesz ettől formásabb a fenekem, mert hasizom kellene, hogy vissza rántsam azt, ami nincs a helyén, a kidugott pocak szánalmas, torzít. Elviselhetetlen a fájdalom, de ha eszembe jut, hogy levegőt kellene venni, oldódik a kín, lazacszínűre fakul a vérvörös, az is lehet szép. Ízlés kérdése. 

Súlyos a reggel, sötétszürke, csak ígéri a nappalt, nyilvánvaló, hogy hazudik. Rávágom a kocsi ajtaját a kezére, ordít, szűkölve dédelgeti magát, undorodom tőle. Indulok, nincs bennem részvét, nem veszek részt semmiben, ami szürke, az érdekel, hogy eljussak addig, amíg együttérzésről is szó lehet. Lassan, óvatosan világosodik.

Pállott testek szomorú szaga párolog a öltöző szekrényeiből, gyilkos indulatot ébreszt bennem ez a bűz, de mire a medencéig jutok, már nem akarom megölni a sátor tetejéről rám csöpögő pára indokolatlanul izgága jókedvét. A vízbe merülök, elrúgom magamat, siklok, tempózok, haladok, igaz, mértani határok között, mert belül van a víz, én pedig benne. Jó helyen vagyok. Tartja a testemet, hintázik a gyötrődő egyensúly, nem koppan, nem pattan, nem üt, csak csobban, loccsan, visszhangzik. Az ereje lehúz, aztán emel, kötelek mentén, amikbe belekapaszkodhatok. Tökéletes szerető lenne, kordában tartana. Lekapcsolják a villanyt a medence fölött, mert világos lett kint az ég, új nap indul, magával akar vinni. Rendben. Megyek, ha megszáradtam.

Hurok

A szekrényajtókon lógnak. Színes, tarka szalagok, funkció nélkül, értelmetlen mennyiségben, zavarba ejtő a sokféleségük, himbálódznak ostobán. Nem mondja, hogy válasszak, ez női kényszer, vonz a lehetőség, taszít a helyzet, meglök, de maradok, elbűvölnek a színek.

A babarózsaszín fölülírja a férfiasság markánsan sós ízét, és porcukorral szórja meg az opálosra sütött szalonnakockákat a túrós csusza tetején. Az ujjaim között csúszik a selyemcsík, a kezem kóstolja, nem a szemem, de már ott az íze a számban, amivel csak akkor nincs bajom, ha olyan forró a nyelvem, hogy fagylaltba akarom mártani akkor is, ha a tölcsér oldalán csorgó olvadt krém minden, csak nem gusztusos. Ha pedig habcsók is kerül az asszociáció-füzér végére, úgy ropog a képzelt kristálycukor a fogam alatt, hogy gyorsan az arcomhoz kapok, mert biztos vagyok benne, hogy le kell törölnöm róla valami mocskosat. Megállítja a mozdulatot az orrom előtt hintázó nyakkendő-függöny következő színe, ami szürkéskék, mély, mint a jeges tenger, mikor olyan haragos az ég, hogy elzárja a fénycsapokat és hagyja szomjazni a vizet. A homlokomra simítom a hűvös anyagot, sírva fakad tőlem, lefolyik a halántékomon a könnye, és ha jól fordulok, ihatok belőle, lemossa a rózsaszín érzéseket. Ezt választom, legyen hideg a kezem, amikor a nyakára hurkolom.

A többi nem érdekel.

Ígéret

Azt mondja, kövér vagyok, felállok, mert amivel etet, azt ülve nem lehet lenyelni. Lépek, mozdulok, fordulok, hogy kitöltsön a valóság, amikor a gyomromba csúszik, a súlyom tartson, nem borulhatok. Fekete tüzek égnek a szemében, időtlen a férfi, az öregség börtönébe zárva is tombol a hatalma, hálás vagyok, hogy nem akar meggyújtani, de megperzsel, ahogy rám néz. 

Azt mondja, nem vagyok kövér. Leülök, hogy a szék háta megtámassza a gerincemet, amiben fájdalmas dallamot sír a testem tudata, tökéletes leszek, lángra lobbanok, semmi közöm a valósághoz. Megkapaszkodom az asztalban, tejfölt kavarok a lencsébe, kanalazom az új év ígéretét, könnyebb leszek tőle. Nem akarok virslit enni, de azt mondja, kettő jár, ezt megértem, magamba tömöm.