Majd

Kisütött a nap. Végre. A színek tombolnának, ha volnának. De csak a szürke és a fehér tud keringőzni a sugarakban. Szépen táncolnak, klasszikusan, semmi túlzás. Elismerően bólogatok. 

Kitárom a teraszajtót, beengedem a fényeket, beóvakodik a langyos és kíméletes ősz. Nem baj, ha kicsit hűvösebb a kint, mint a bent. Megigazítom a majomkenyérfa cserepét, ami most azt jelenti, hogy arrébb taszigálom, hogy érje el a nap a leveleit, simogassa, amíg teheti, mert holnap beviszem, vége van a nyárnak, ha beleszimatolok a szélbe, érzem a telet, a jeget és a kéket. Itt az idő. Megértettem. Azt az ígéretet kaptam, hogy a sötétség világosság lesz. Az éjszaka pedig nappal. Komolyan veszem. Minden lámpát felkapcsolok. Versenyeznek a nap fényével. Én vagyok a zsűri. Mindkettő első helyet kap. A francba a nyertesekkel!!!

Ki kell szellőztetnem a lakást.

Ki kell szellőztetnem magamat.

Hagyjam, hogy levegőt hozzon a megérkező? Hagyjam, hogy a pulcsim alá nyúljon a szél, és lekapja rólam a régit? Melegek a múlt illatai. Friss, ami jön. A bőröm forró. Ha hideg a keze az újnak, akkor dideregni fogok, amikor hozzám ér, de megszárad az izzadt fáradtság, kisimulnak a gyűrődések.

- Vérszagod van. Tudod? Sokat éltél. Sokat is kell még. Nem jó, ha hagyod, hogy kibuggyanjon a véred és megfesse a tökéletes, tiszta, rendezett tereimet. Ez bontja a teljességet. Megint darabokra szakad az egész. Persze, adok papírtörlőt, minőséget, ami felissza, beissza, megissza. Nehogy már a vajszínű kárpit foltos legyen! De én érzem. Szagot fogok, szimatolok. Szeretem az életet, főleg ha meleg és vörös. Jajjj, nagyon szeretem... Te mit szeretsz?  Ezt elfelejtettem megkérdezni.

- Majd.

Engedj!

Engedj el!

Nem kellek.

Van neked a szél. Fújja a tempót, könnyű lesz a lábad, nem is porzik az út, ahogy rohansz előre. Úgysem fogod bevallani magadnak sem, hogy előlem futsz. Nem kergetlek. Lassíthatsz. A vágy a következő kanyarban várakozik, a fák mögé bújik, az illatáról ismeri meg az, akinek még van szaglása. Nem engem kívánsz.

Van neked a szerelem. Lágy formák, csendbe takart éjjelek, csili az erkélyen, lila ízek, piros álmok, csini és szexi szemüveg, hogy lásd a betűket. Ezzel sem tudsz olvasni engem, mert amit én írok, az akkor is homályban marad, ha élesíti a csiszolt nagyító. Maszatos az érzékelés, ragyog a helyzet, képek álmodják magukat rajznak, a színeket pedig beissza a valóság. Elmúltál.

Van neked minden. Hiába játszod el a szegénylegényt, még a könnyeidnek is ára van. Én nem fizetek értük egy fillért sem. Ami jut, elég. Ha pedig az idő utolsó cseppjei is kifolynak a tenyerem öleléséből, összezárom az ujjaimat, amik, ha feszegeted őket sem nyílnak többé. Az ősz pedig gyönyörű, ez nem a te döntésed, hanem az övé. Nem jössz többé.

Van neked erőd. Érzem. Tudom. Ébred a hatalmam a tiédtől. Fülledt, langyos, félig sem önmaga. Vízbe fogod mártani. Hideg lesz a reggel, köd úszik a folyó fölött, párát lélegeznek a kövek. Lesz kapás? Lesz étel, ami kitölti a hiányokat bennem? Karcsú leszek attól, ha végre azt ehetem, amit kívánok? A világszép nádszál kisasszony lecsúszik a könyv borítójáról és a meséi viszik táncba. Felkértél.

Nem kellesz.

Elengedsz?

Így is lehet

Mese?

Miről meséljek?

Meséljek a tóról, ami reszket az őszben, és tüzes levelekkel takarja a mélyét, ami még nem fagyos, csak hűvös, sűrű, krémes? A levelek megmártóznak a napban, úgy adják magukat mégis a víznek. Vagy a folyóról suttogjak? Ami új medret talált, de olyan erővel tölti ki a partokat, hogy tágul a széle, szakadnak a határok, és úgyis elragad, ha biztos vagy benne, hogy kapaszkodsz. Vihar utáni ragyogást akarsz? Cseppeket, amik hintáznak a felhők szélén, és a villámok nyomain csúsznak bele a pocsolyákba, mert tetszik nekik a csobbanás hangja?

Mindegy?

Akkor nem mesélek.

Mindegy-mesét nem tudok mondani.

Ránézek a szavaimra. Ők tudják, hogy mit akarnak. Felém lépnek, rám hajolnak, bűvös a kör, a varázslat a bőrömön bizsereg, a véremben kezdik el a táncot. Lassan. Összeérnek, eggyé válnak, nincs sok, nincs kevés, csak az elég ér a vállamhoz. Meg sem fogja, a szeme vezet, tudom, merre és meddig ring a mozdulat. Felveszem a tempót, lobban a zene, gyorsul a szívem. A hátamra simul az erő, felkap, a levegőben fordulok, puhán érkezem, koppan a tűsarok a parkettán, nem billen, ami van. A kint és bent már összeforrt. Mert ez a tánc ilyen.

Mindegy-mesét csak táncolni tudok.

Mit rajzolnál?

Mit rajzolnál?

Mit rajzolnál magadra?

Fát? Madarat? Tollat? Keresztet? Indákat, amik a fát ölelik, mert nem engedhetik a madár tollát a földre hullni, keresztben fonják a mintát, hogy legyen szimmetria a nonfiguratív kompozícióban?

Kerüli a tükröket. Megint. Nem is emlékszik, mikor látta magát utoljára úgy, ahogy van. Teljes egészben, meztelenül, tiszta és erős fényben. Nem is akar emlékezni. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy soha sem látta magát olyannak, amilyen valójában. Más sem látta. Megnyugtató. De itt szó sem lehet nyugalomról. Bemegy a fürdőszobába. A kád fölött ott a tükör. Hátat fordít neki, úgy vetkőzik le. A zokni beleakad a nadrág szárába, dühösen cibálja, annyira ideges, hogy ki sem fordítja, amikor a szennyesbe dobja. A kényszerek vigyázba vágják magukat, a falhoz szorulnak, hogy elférjen a szűk térben a feszültség. Csukott szemmel lép, csukott szemmel emeli fel a fejét, akkor sem lát, amikor végre szembe mer nézni saját magával. Hunyorog. A csuklójával itatja föl a könnyeket, amiket a félelem sírt az arcára. Éles a kép. Bámulja a nőt, aki a tükörben áll. Sokáig. Aztán előre hajol, két kézzel támaszkodik a kád peremére. Nem bírja el a karja, térdre esik. A fájdalom erős, a tarkójáig csap, az állát is bevágja, a szájából kifröccsenő vér bíbor pöttyöket fest a tükörre. Van szőnyeg. Vastag, puha. Onnan nem látni semmit. Összegömbölyödik. 

Na!!! Hagyd már! Figyelj! Rám figyelj! Azt kérdeztem, hogy mit rajzolnál. 

Mit rajzolnál magadra?

Maszkok

A maszkokat akkor szerettem meg, amikor megéreztem Velence szagát. Nem megy ki az orromból. A rohadó élet, a sós víz és a középkor olyan illat, amit ha egyszer megkapsz, akkor emlékezni fogsz rá, amíg levegő áramlik a tüdődbe, nem por. Látom, ahogy talpig fekete selyemben dőlök penészes, máladozó falaknak. Látom, ahogy a csillagok a lagúnák vizében pancsolnak, ahogy festett arcok nevetnek könnyekben úszó boldogságot, ami a pillanatot imádja, engedi a múltat, legyint a jövőre. A kesztyű fölé húzott briliáns fénye a tükrökben lejt önimádó táncot. A forró sóhajokból pára szitál, bekúszik a szoknyák alá, és ahol elfogy a combon a harisnya, oda tapad.

Azok a maszkok a szájat hagyják nyílni, a szemeket varázslatosra festik.

Ezek a maszkok befogják a szájat, a szem pedig keresi a szavakat, amiket most már csak látni lehet, mondani nem.

Ideérsz. Leveszed rólam ezt a maszkot, ami nem engedi át a hangomat, és én eléneklem neked a halált, ami az örök életig vezet.

Amikor itt leszel, előveszed azt a maszkot. Rám adod. Folytatod a dalomat, a számba csorognak a hangjaid, oldják az ízemet. A szememben meglátod a vízen ringatózó csillagokat, és a felismerés gyönyöre összetöri a valóságot. Belelépek a szilánkokba. Nem sírok.

Jó lesz

Esik. Napok óta a víz viszi az időt, nem én. Kikerülni sem lehet, hallom, ahogy a kerekek átszakítják a pocsolyákat, hallom, ahogy kopognak a cseppek az ablakon, be akarnak jönni, kitartóak, szétverik az utat előttem. Nem látok semmit.

Hallom a folyót, ahogy dagad, telik, árad, ahogy eléri a partot és elnyeli. Nézem, ahogy hömpölyög. Olyan szép, olyan iszonyú. Olyan jó lenne belegyalogolni, egyre mélyebbre, egyre messzebbre. Nem, ne aggódj, nem pakolnám meg a zsebeimet kövekkel, nem lenne rá szükség. Nem azt akarom, hogy a fenékig húzzon. Arra vágyom, hogy felemeljen, hogy sodorjon, forgasson, táncoljon velem. 

Bárki kért fel eddig, mindnek nemet mondtam. Igent kell végre mondanom. És ki másnak is adhatnám magamat, ha nem annak, aki kérés nélkül visz, aki helyettem dönt, akit nem érdekelnek a kifogásaim, a logikus és okos magyarázat, ami az elutasítást csipkézi. Mert nem törődik a finom részletekkel, a jelentésrétegekkel, a metaforákkal és azzal sem, ha kapucnis pulcsiba rejtem mindenemet. Pofátlan gátlástalansággal nyúl hozzám, a nyakamba csókol. A haragomra kacag, a könnyeimre szorosabb lesz az ölelése, a kérdéseimre előbb válaszol, mint ahogy kimondhatnám őket. A számra tapasztja a tenyerét, örvénylik a szeme, hangok nélkül mesél. Erős a szaga, megcsap, kékül bennem a vágy, bársonyfeketén ragyog a szívem. A lelkembe csobban. Úszik. 

Bele fogok fulladni.

Jó lesz.

Ez sem?

Éhes vagyok. Főztél valamit?

Szomjas is vagyok. Meg tudsz itatni?

Sejtettem.

Csak ínycsiklandó ígéreteid vannak, amikkel tele a  padlás. Így szokták mondani. Nem?

Rendben. Majd én készítek ételt. Nem nagy dolog. Kell hozzá tonhal. Meg friss paradicsom. Meg valami, ami zöld, és valami, ami lágyít, sűrít, összerak, valami, ami a ragut egybe húzza. Fekete olajbogyó is kell, a kukorica, csak ha szereted. Aztán főzök hozzá tésztát is, hogy legyen, ami felissza azt, ami sok. Mi legyen? Tagliatelle? Vagy valami különleges? Nem tudok olaszul. De olasz tészta lesz, esküszöm. Majd te mondod, ami kell. Azokat a fura, idegen szavakat, amiket elég megsejtenem, és olvadok, édes leszek, ostoba, azt fogom gondolni, hogy az íz és a szó a minden. Hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy jól legyek. Nagyon jól. Ugye ez menni fog? Pár mediterrán mondat, pár fűszer, pár varázslatos hazugság. Na, légyszi, csak ennyi... Nem olyan sok. Alig valami.

Ez sem? Akkor mi marad? Mi az utóíz? Mi az, ami a száraz-próbán átmegy? Tudod, amikor kiittad a bort, és az üres pohárból veszed ki az illatot. Mert azt is érezni kell. Ami marad.

Marad a keserű. Marad a homályos emlék. Marad a csalódás. Maradok én. Magamban. Magamnak.

Jó ízem van. A számba dugom az ujjamat. Szopogatom.

Elment az étvágyam.

Utol éred?

Vizesen

Olyan messze van a nyár. Még messzebb lököm. Beleizzadok.

Kimelegszem, mint amikor az ablaktalan szobában taszigálom a dobozokat. Emelem, lehúzom, föltolom, nyitom és csukom a rendet. Keresem, hol van az, amit meg kell találnom. A finom por a testemre tapad, koszos leszek, verítékszagú, dolgos, a munka derékfájós hőse. A hátamra rajzolt angyal kacsint, de csak az látja, akire nem nézek. Még ő sem veheti észre, hogy úgy hömpölyög a szemem mögött a víz dühe, hogy ha kiengedem, fényt szakít majd a falakban, átrendezi a tereket, tisztára mossa a rekeszek maszatos oldalát, lezúdul a lépcsőkön, és megfojtja hazugságaik ezüst láncával azokat, akik elfelejtették időben levenni a múltat.

Vizes ruhában az is látható belőlem, ami nem való senki szemének. Átöltözöm.

Az ismeretlen

Minden nagyon világos. A terek is fényben lubickolnak. Nem kell lámpa, nem kell sárga, a nap ragyog a falon, az arany betűkön megcsúszik és az ölembe pottyan. Könnyű, nevetek, körbe fordulok, oda dobom a zöldnek, elkapja, tovább táncol vele, én pedig nézem őket, amíg meg nem unom az értelmetlen létezést. Szomorú leszek, betűket sírok, amiket én írtam, mégis nekem üzennek égi szavakkal.

Nem ismerem fel őket.

Azért van sárga is. Mustáros, mint a vadas mártása, ha jól készíted el. A zöldséget nyersen darálod, kicsit megégeted, a cukor barnán rottyan, ami lágyítja, az is konkrét lesz, darabos marad, hogy a vad húsa ebben olvadjon. Arany, mint a ragadozók szeme, akik az utolsó pillanatig elhitetik veled, hogy lassúak, nagyok, nehezek. Aztán úgy mozdulnak, olyan iszonyú sebességgel, hogy villanásnyi időd sincs menekülni. Bízhatsz bennük, ha elég messze vannak, ne bízz bennük, ha közel engedted őket.

Nem ismernek téged.

Ma vajon milyen álmok jönnek? Én leszek az, akit ketté vág a folyó? Vagy visszakapom a tavamat, és a virágok belepik a víz tükrét, hogy meg ne lássa magát a tündér, el ne kezdjen hisztizni, csapkodni, rombolni. A tavirózsák majd megállítják. Kemények a szirmok, élesek a levelek, megvágják a rózsaszín ujjacskáit, pedig simogatni akarnak. A vér lassan csöppen, elalszik, nincs ideje megalvadni.

Nem ismerheted meg.

Az ébredés visszaadja a józan világosságot. Kitárom a karomat, terpeszben várom, hogy a nap aranyba öntsön, szobor keményen, mégis úgy, hogy mozdulni tudjak. Határok között, indákkal díszített keretben feszülök neki a dolgomnak. Olyan szép baba leszek, hogy rémülten, szűkölve hátrálnak előlem a vadak. Pedig én is ragadozó vagyok.

Nem ismernek fel.

Csend!

A csend a legjobb válasz.

A csendben ott van a minden, ami a semmihez bújik. Nem is látom, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik.

A csendet mindenki annak hallja, aminek akarja.
Durva a csend. A szívverés dübörög, a lélegzet szelet kavar, a gondolatok egymással ordítanak. Két kézzel fogom be a fülemet, hogy ne értsem ezt a csendet. Mindent értek.

Kedves a csend. Magához húz, nem ellenkezem, rásimulok, közel hajol, mondana valamit, de nem tud. Néma, mint én.
Nincsen szám.
A néma babáknak csak szemük van.
Be tudják csukni.

- Mondj már valamit!!!
- Már mondtam. Te jössz.

A nappal kell

Sötétben indulok, sötétbe érkezem.
Akkor is így van, ha a szélvédőn keresztül a nap első sugarai a szemembe metszik a reggelt.
Akkor is, ha a bukó fény lángoló pallossal csap a nyakam felé, amikor botladozva támolygok le a lépcsőkön, és nem találom az otthonom kulcsait.

Sötétben élek.

Nappal kell meghalnom.

Illúzió

A közelség illúziója végighúzza a száját a szívemen. Puha az ajka, meleg, száraz. Csak nehogy kidugja a nyelvét és a lelkembe nyaljon. Beleremegek a gondolatba. Nem tudom eldönteni, hogy az undor az erősebb bennem vagy a vágy.

Lenyelem az illúziókat, amik édes szavakba bújtatják a távolságot. Azt mondják, rád gondolok, látom a szemedet, érzem az illatodat, ott van a számban az ízed, közel vagyok, veled vagyok. De a kérdés és a válasz nem éri utol egymást, hogy valódi párbeszédben kapaszkodjanak össze a monológok.

Lenyelem az illúziókat, amik a bennem születő mesevilágot tükrözik, fénybe emelik, árnyékkal díszítik, formába öntik, táncot ígérnek, de mást kérnek fel. Villognak a szivárványhártya hátsó oldalán, megvakítanak, vakon tapogatózom utánuk. Mire visszanyerem a szemem világát, üres lapra bámulok.

Lenyelem a fülledt, tömény, puha párát, amit a képzelt közelség fújt a bőrömre. Védtelen, meztelen a csuklóm, amikor a bizalom hullámain ringatózik, úgy adja magát a forró lélegzetnek, amit a ráhajoló illúzió fúj rá. Átharaphatná, de csak beleszagol.

Becsukom a számat, eleget nyeltem.

Törlöm az üzeneteket.

Vízbe merítem az illúziókat.

Sisteregnek.

Kialszanak.

Én is lefekszem.

- Valódi közelséget akarsz?

- Azt. Nem illúziókat.

- Baba, képzeld azt, hogy valódiak!
- Majd, ha valóság leszek.

Maradj veszteg!

Ne mozdulj, ne nyúlj felém, ne tarts meg, ne fogj át, ne nyomj le, ne emelj föl, ne csinálj semmit!!!

Maradj veszteg!

Majd én mozdulok.

Lassan, nagyon lassan foglak megérinteni. 

Éppenhogy. Alig. Hogy azt érezd, hogy nincs is ott az ujjam a bőrödön, csak azt képzeled, hogy hozzád érek.

Úgy. Nagyon puhán, nagyon finoman, nagyon könnyen, nagyon lágyan.

Édes cseppek fakadnak belőlem, mézesek, a szádra kenem a vágyat, hogy lenyalogathassam a saját ízemet, amit egyből megkapsz, mert nem engeded, hogy távolodjon, ami vagyok, vasmarokkal fogod a tarkómat, nincs menekvés.

Megértem, engedem, mindent adok, azt is, amit álmodban sem mernél kérni.

Kitágul a tér, örvénylik a minden, szédülni sincs idő, annyira.

Ne mozdulj!

Majd, ha az égig emelkedett a tó.

Ott vagyok otthon.

Te pedig bennem leszel itthon.

Sehol máshol.

- Baba, ettől mozdulnom kell.

- Mondtam, hogy ne! Legyél te a mozdulat...

Helyzet

Leszakad a derekam. 

De nem csak a plusz súly húzza, nyomja, feszíti, roppantja, töri.

Dehogy.

A derekamon ott van a kezed nyoma. Ahogy rám húztad, belém nyomtad, ahogy hozzám préselted. Nem a kezedet.

Dehogy.

Leszakad. Nincs edzésben, nincs ölelésben, nincs támasza, nincsen fal, ami megtartja, keret, amihez hozzádőlhet, párna, amin megpihenhet. 

Nem tehetsz róla, nem tudtad.

Nem mondtam.

Nem is kérdezted.

Te azt mondtad, hogy erős vagyok.

Ha te mondod, így is van.

Semmi baj.

Hátra nyúlok, a tenyerem támasztja a fájdalmat, ami a csuklómba kapaszkodik, és felkúszik a karomon, ahol a vállamat hátranyomva billent meg éppen annyira, amennyire a nyakam tud hajolni.

Kihúzom magamat.

Alólad.

Lecsúszik a kezed.

Rólam.

Ezt akartad.

És most, hogy érzem, milyen nélküled, én is ezt akarom.

- Akkor most értjük egymást. Igaz?
- Ugyan... De a helyzet, az érthető.