Engedj el!
Nem kellek.
Van neked a szél. Fújja a tempót, könnyű lesz a lábad, nem is porzik az út, ahogy rohansz előre. Úgysem fogod bevallani magadnak sem, hogy előlem futsz. Nem kergetlek. Lassíthatsz. A vágy a következő kanyarban várakozik, a fák mögé bújik, az illatáról ismeri meg az, akinek még van szaglása. Nem engem kívánsz.
Van neked a szerelem. Lágy formák, csendbe takart éjjelek, csili az erkélyen, lila ízek, piros álmok, csini és szexi szemüveg, hogy lásd a betűket. Ezzel sem tudsz olvasni engem, mert amit én írok, az akkor is homályban marad, ha élesíti a csiszolt nagyító. Maszatos az érzékelés, ragyog a helyzet, képek álmodják magukat rajznak, a színeket pedig beissza a valóság. Elmúltál.
Van neked minden. Hiába játszod el a szegénylegényt, még a könnyeidnek is ára van. Én nem fizetek értük egy fillért sem. Ami jut, elég. Ha pedig az idő utolsó cseppjei is kifolynak a tenyerem öleléséből, összezárom az ujjaimat, amik, ha feszegeted őket sem nyílnak többé. Az ősz pedig gyönyörű, ez nem a te döntésed, hanem az övé. Nem jössz többé.
Van neked erőd. Érzem. Tudom. Ébred a hatalmam a tiédtől. Fülledt, langyos, félig sem önmaga. Vízbe fogod mártani. Hideg lesz a reggel, köd úszik a folyó fölött, párát lélegeznek a kövek. Lesz kapás? Lesz étel, ami kitölti a hiányokat bennem? Karcsú leszek attól, ha végre azt ehetem, amit kívánok? A világszép nádszál kisasszony lecsúszik a könyv borítójáról és a meséi viszik táncba. Felkértél.
Nem kellesz.
Elengedsz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése