Minden nagyon világos. A terek is fényben lubickolnak. Nem kell lámpa, nem kell sárga, a nap ragyog a falon, az arany betűkön megcsúszik és az ölembe pottyan. Könnyű, nevetek, körbe fordulok, oda dobom a zöldnek, elkapja, tovább táncol vele, én pedig nézem őket, amíg meg nem unom az értelmetlen létezést. Szomorú leszek, betűket sírok, amiket én írtam, mégis nekem üzennek égi szavakkal.
Nem ismerem fel őket.
Azért van sárga is. Mustáros, mint a vadas mártása, ha jól készíted el. A zöldséget nyersen darálod, kicsit megégeted, a cukor barnán rottyan, ami lágyítja, az is konkrét lesz, darabos marad, hogy a vad húsa ebben olvadjon. Arany, mint a ragadozók szeme, akik az utolsó pillanatig elhitetik veled, hogy lassúak, nagyok, nehezek. Aztán úgy mozdulnak, olyan iszonyú sebességgel, hogy villanásnyi időd sincs menekülni. Bízhatsz bennük, ha elég messze vannak, ne bízz bennük, ha közel engedted őket.
Nem ismernek téged.
Ma vajon milyen álmok jönnek? Én leszek az, akit ketté vág a folyó? Vagy visszakapom a tavamat, és a virágok belepik a víz tükrét, hogy meg ne lássa magát a tündér, el ne kezdjen hisztizni, csapkodni, rombolni. A tavirózsák majd megállítják. Kemények a szirmok, élesek a levelek, megvágják a rózsaszín ujjacskáit, pedig simogatni akarnak. A vér lassan csöppen, elalszik, nincs ideje megalvadni.
Nem ismerheted meg.
Az ébredés visszaadja a józan világosságot. Kitárom a karomat, terpeszben várom, hogy a nap aranyba öntsön, szobor keményen, mégis úgy, hogy mozdulni tudjak. Határok között, indákkal díszített keretben feszülök neki a dolgomnak. Olyan szép baba leszek, hogy rémülten, szűkölve hátrálnak előlem a vadak. Pedig én is ragadozó vagyok.
Nem ismernek fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése